most

Pillanatokon belül kész a leves, aztán hajat mosok és nekivágok a délutánnak. Az utolsó amarillisz virág is hervadóban van, és szegény az egyetlen, akit nem sikerült lefényképeznem, mert kedden délután sikerült leamortizálnom a fényképezőgépemet, annak is kell még szervizt keresni, bár nem fűzök nagy reményeket a javíttathatóságához.

Ez ismét felvetette a nyuszik kérdését, lehet, hogy tényleg tablettel kezdem majd megrajzolni a kalandjaikat... legfeljebb feláldozok a zseniális alapötletből pár elemet, és pillanatnyilag úgy tűnik, a tabletes megoldás kevesebb munkával (és rendetlenséggel) jár. Aztán lehet, hogy egyes epizódok fényképezve, mások rajzolva lesznek. Még nem tudom. Most majd előre sorolom azokat a történeteket, amiket még nem vázoltam fel fényképre kihegyezve, úgy tűnik, hogy Neil Gaiman lesz az első, akinek meg kell majd mentenie a világot, vagy legalábbis a Dionüszosz kisbolygót, akit a Gonoszok tablettás bor készítésére akarnának kényszeríteni, miután véletlenül a metrógarázsokba esett. És a szereplők továbbra is álarcos nyulak lesznek. Még nem tudom, hogy a leendő Mrs. Gaimant (Amanda Palmer) hogy építem bele a történetbe, meg lehet dobni ötletekkel (visszadobok virtuális csokival).

Egyébként így bánok most a tablettel, tudom, sok és borzalmas egyenetlenségek vannak már itt is, és ezeknek csak egy része szándékos (nem akarok egyszerre és rögtön fotóreál lenni, a kacskaringós ornamentikára épített alakzatokat még sokáig meg akarom tartani), de első színes rajzrészletnek én egész elégedett vagyok vele. (Aki kitalálja, hogy hívják a két hölgyet, annak aktuális csokit is adok, nem csak virtuálisat).

És kész lett a leves.

az internet gyöngyei

Az igazi ott kezdődik, amikor a kvéker teológus professzor és lelkész nagypapa közli, hogy a rendes, dögös gospelt márpedig a Dropkick Murphys játssza (Amazing Grace, kelta punk változatban) (legszebb hozzászólás: "Még sosem hallgattam úgy az Amazing Grace-t, hogy utána rögtön pofán akartam vágni valakit. Kiváló!"), mindezt persze azután, hogy éjjel kettőkor rögtönzött virtuális házibuli keretében mindenki a billentyűzete mellett iszogat (én épp két liter narancslevet), dédelgeti a macskáját (akinek van), és ír kocsmadalokat linkelget összehasonlításra (kezdenek kimozdítani abból a purista álláspontomból, hogy a The Dubliners az ír kocsmazene alfája és omegája).

A gondosan megválogatott twitter-etetőmnek köszönhetően újra eltaláltam a Writing Excuses honlapjára. Két regény- és egy képregényíró 15-18 perces, mp3-ban letölthető epizódokban beszélget az írás legkülönbözőbb aspektusairól. Mindenkinek ajánlom, aki jól tud angolul, én zsinórban meghallgattam ötöt, és kivétel nélkül érdekesek és hasznosak voltak.

Utána félálomban azon gondolkoztam, hogy a derék hamvába holt Rostnál hiba volt ragaszkodni a podcast formátumhoz is, mert sokkal több munkával állít elő olyasmit, amit a többség kevésbé szeret - a legtöbb ember hajlamos egy-két perc alatt elolvasni egy rövid novellát, de nem fog öt-tíz percen át hallgatni valamit, amit potenciálisan nem az ő ízlésének megfelelően olvastak fel (például eljátszottak, nem felolvastak), és amihez ki kell kapcsolnia a zenét, vagy nem megoldható munka közben, azaz valószínűleg kisebb az élvezeti értéke, tovább tart és sokkal több macerával jár. És mindezt sokkal több ember sokkal bonyolultabb módon sokkal hosszabb idő alatt állítja elő. Az igazi lose-lose helyzet.

Végezetül pedig ilyen lenne, ha a Földnek is lenne olyan gyűrűje, mint a Szaturnusznak.

Lavondyss

Nézzük, hogyan szúr be művészetet a DeviantArt...



A könyvismertető továbbra is az endless.hu lakója.

hó, esik, sűrűn

Az időjárás kegyes: csak a BKV sztrájk vége után másfél-két órával kezdett el szakadni a hó, de azóta megállás nélkül esik. Múlt hét keddre, a sztrájk kezdetére teljesen elolvadt az előző adag, így talán a hat napig tartó felfordulásban nem volt annyira embertelen biciklizni és gyalogolni, mint most lenne. Szerintem ezt vehetjük teológiai bizonyítéknak is.

Szombaton az Első Mesélőmmel megnéztük Sherlock Holmest és kis barátait angolul, majd keleties garnélarákot rögtönzött (Első Mesélőm, nem Sherlock Holmes; bár nem sírtam volna akkor sem, ha Mr. Downey főzőcskézéséhez asszisztálhatok), és végigkóstolgattuk a karácsonyra kapott extrém whiskyjeit, muszáj valahonnan óriásibb összegeket szereznem, és elmennem Skóciába végiglátogatni az összes főzdét. Muszáj. (Utána pedig a francia, majd a portugál borvidékeket tervezem végiglátogatni.)

Pénteken önként összegyűltünk, hogy megvitassuk, mit önkénteskedünk a TEDx Danubia színeiben, érdekes volt, egyre inkább az a benyomásom, hogy amikor a szervezők kitalálták, hogy legyen mondjuk sok önkéntes, akkor még csak nagyon halvány elképzelésük sem volt róla, hogy kik jelentkeznének. Akár önkéntesnek, akár a TEDx Danubiára. Azóta az önkéntesi munka azon része, amit én is látok, meglehetősen... organikusan alakul, leginkább talán a távolról felügyelt káosz módszerével, hogy nem kell ennek a szervezgetését meg terelgetését túl szigorúan venni, megy minden a maga útján, majd ha valami elkanászodna, kicsit összevonjuk a szemöldökünket, vagy szólunk, hogy akkor most ide kéne egy ember. Jó, persze, én csak az önkéntes fordítók részlegét látom, és a fordítókat még a kiadók is úgy szokták kezelni, mint egy csapat egészen furcsa birkát, akik sajátos filozófiájukba mélyedve rágcsálják a füvet a dombság távoli lankáin, és épeszű ember csak akkor kerekedik fel, hogy megkeresse őket, ha éppen feladatot ad vagy kér számon (és olykor meglepődik, amikor egy birka időben bebéget az akolba, hogy hé, meghoztam a munkát). Nem kizárt, hogy a folyamatokhoz szorosabban kapcsolódó, kommunikációs és szervező önkénteseket szigorúbban fogják. És az sem kizárt, hogy ez a teljesen laza önkéntes-szervezési stratégia is működik. Elvégre itt eleve motivált embereket kell irányítgatni, és ez olykor, elvben és egy ideig lényegesen könnyebb. Olykor, elvben és egy ideig.

a toronyház remetéje

BKV sztrájk van, és én pont ugyanúgy jutok el dolgozni, mint bármikor máskor: pizsamában, az őskáoszba visszavedlett hajjal megkerülöm a beépített erkélyt leválasztó falmaradványt, és leülök a gép elé. A városba nem merészkedem, életem nincs, csak fogkrémízű italokért és füstölt sajtért megyek át néha a szemközti bevásárlóközpontba (mehetnék moziba is, de Sherlock Holmes-t legközelebb eredetiben akarom megnézni, és az expat mozikhoz nem visz el az elégségtelen szolgáltatás) (hmm, most nézem, hogy Parnassus doktor szívfacsaró története feliratos... mivel még csak franciául láttam, azt hiszem, sok új információval tudna szolgálni).

Bután nézek magam elé, néha fordítok, aztán ordítok, és ököllel ütöm az asztalt, amiért az Open Office a negyvenedik kijelöl-beállít után is képtelen megjegyezni, hogy a bekezdések előtt, után és különféle oldalain egészen pontosan NULLA pontnyi-pixelnyi-százaléknyi üres helyet hagyjon, de már. Azt rég feladtam, hogy elfogadtassam a kurva szájával, hogy én melyik nézetben szeretek dolgozni vele, pedig azt még a Wordpad is képes megjegyezni. Híreink a számítástechnika csodálatos világából.

Elolvastam mindent, amit eddig (és általában legfeljebb félig) írtam, hátha attól visszatér az önbizalmam, de nem, mostanában nem tudok íííííííííííírni, meg nyelveken sem, a múltkor az nem jutott az eszembe, hogy cancel, és ez már a vég. (Bár Impatient - ha már Sulemiánál ezt a nevet választotta - miután letámadtam súlyos kétségeimmel, úgy búcsúzott, hogy "ha máskor nem jut eszedbe a "the" vagy a "man" szó, akkor is szívesen segítek", szóval lehet, hogy még tényleg sokat felejthetek.) Amúgy néha egészen jó ötleteim is voltak már, csak valakinek meg kéne írnia őket, mert így elmennek a pocsékba bele. Például ott van a gót kislány és az ellenvámpír esete, aki csak tükörben látszik, súlyos fokhagymafüggőségben szenved, és nehezen tudja leküzdeni azt a késztetését, hogy hívatlanul bemenjen mindenhova (az első pontot leszámítva lehetne akár görög besurranó tolvaj is). Egyszer pedig két napig sétált fel-alá egy keskeny pallón (vagy az Vörös Rébék volt? Már nem is tudom), mert amint a végére ért, megint úgy érezte, hogy át kell rajta mennie. Ööö, lehet, hogy ezt az ötletet mégsem kéne inkább megírnia senkinek.

leafy leányok 2

Az áprilisi portrédömping folytatása; ezúttal Caroline (piros hajú, osztrák fényképészlány, akivel perbort kell inni bécsi pinceklubokban és uborkasalátát enni házias vendéglőkben, az eresz alatt cikázó fecskéket nézve), jómagam (nyúl és álmos) és Dragana (őrült szerb levelezőtársném, a karamellás-csokis tejeskávék nagy rajongója, és őrült, mint minden szerb... de roppant kedves teremtés) kerültünk tollvégre.

boldog

Biztos azért könnyű, mert sosem volt lelkiismeret-furdalásom amiatt, hogy nekem jobb sorsom volna bárkinél is, általában tetszőleges pillanatban akadt valami hatalmas szörnyűség az életemben, és az összehasonlítósdinak onnantól semmi értelme sem volt. Mit tesz egy korán kapott szemüveg az általános bűntudattal; majd nyilván én fogok gyerekeket sajnálni, amikor felváltva van letapasztva színes virágokkal a szemüvegemnek hol az egyik, hol a másik fele, és azon kívül, hogy emiatt nyilván csúfolnak és nyilvánvalóan megverem őket, a szemüveg szára fel is töri a fülem. Az állandó középfülgyulladásról, a válásról és a költözésekkor elveszített, több garnitúra barátról nem is beszélve. Sosem volt rá igazán érkezésem, hogy sajnáljam a világot, épp elég nagy feladat volt megbirkózni azzal, hogy nekem és a körülöttem lévőknek most rossz, de valóban, véresen és megoldhatatlanul rossz.

Ettől persze még nem én lettem a legszilárdabb és megingathatatlanabb jellem, de valamikor mindeközben átkattanhatott nálam egy kapcsoló, mert dacára annak, hogy mostanában sem fenékig tejföl az élet, azért én általában és elég sokszor boldog vagyok. Ha süt a nap és olyan élesen rajzolja ki a távoli toronyházakat a Szentendrei úton, mintha valami teljesen valószerűtlen útifilmből jönnék, nem a sarki postáról; ha a takaró alá gömbölyödve hallom az eső kopogását, ha épp akkor vagyok ellenállhatatlanul álmos, amikor van időm aludni. És persze szoktam boldog lenni olyankor is, amikor eszünk és borozunk és csak ülünk és sörözünk és nevetünk és beszélünk össze-vissza hülyeségeket. És néha még olyankor is boldog szoktam lenni, amikor ugyan halálra dolgozom magam és nincs időm aludni sem, de haladok és szép mondatok kerekednek ki a kezem alól, szépek és sokan és gyorsan.

Persze néha vannak időszakok, amikor valamitől feszült vagyok (általában emberek) (az embereket nehezen viselem) és sértegetek, sértődgetek és borzalmas vagyok (például az elmúlt hetekben), és vannak időszakok, amikor rám tör a rettenetes egzisztenciális és halálfélelem, de szerencsére túl kényelmes vagyok ahhoz, hogy igazán hagyjam eluralkodni magamon az ilyesmit. Ilyenkor tudok akár szánalmasan rövidlátó is lenni, és csak addig nézni előre, amíg még belátom és megoldható lépésekre tördelem a teendőket (sajnos ez nem mindig jár azzal, hogy ezeket a megoldható lépéseket meg is teszem - de ez már egy másik történet). És ha nagyon elkap a nyűg, elmegyek moziba vagy egész éjjel váralaprajzokat nézegetek, mert az nyilván nagyon hasznos és fontos, és abból a szempontból valóban, hogy utána úgy borulok be az ágyba holtfáradtan, hogy az az érzésem van, kedvemre és játszottam, és mi más kéne még, hogy a világ jó legyen.

a világ kérem szépen megőrült?

A ablak előtt épp különös szürkeség kavarog, korai még az alkonyathoz, és már megint dél felé vörös az ég. Nyugaton a helyzet fekete-fehér. Komolyan, most akkor épp körhintáznak az égtájak, vagy valamelyik este a tréfás manók befordították az egész kerületet? (Tudom, hogy a napnyugta az év során egészen széles sávban ingázik. Viszont nem ez az első tél, amit ezelőtt az ablak előtt fordítok végig.)

Nem kezdődött megnyugtatóan ez az év sem, bár az már inkább a tragikomikusba hajlott, amikor pulóverpróba közben szabályosan letéptem magamról a ruhát (le akartam venni, és a varrás elengedett a mellrésznél tíz centi hosszan). A pulóver nyilvánvalóan nem volt jó, de utána nagyon hirtelen kellett valami felsőneműt vennem az akciós kínálatból, hogy átöltözhessek, és tovább tudjak menni sörözni. Most van egy nagyon kényelmes, de tökéletesen fölösleges strandruhám (nyárig vagy drámaian kifogyok belőle, vagy nem megyek strandra semmiképp sem). Gonosz korszakomat élem magammal és másokkal szemben is.

Közben pedig odakinn minden nagyon hideg kék lett. És találtam az asztalomon egy zacskó aranycsillagot.

a dolgok mélyén nyár van

Mostanában nincs kedvem írni, mert sok minden van a fejemben, és ez főleg sok olyan minden, amivel én nem szeretek egy fejben lenni. És szomorú is leszek tőle, ez onnan látszik, hogy kötött sapkában alszom, és álmomban esősen-alkonyin zöld kempingekben virsli sül nyárson, és a fűsávon túl halkan ott locsog a Balaton (nem, ilyen kempingben nem voltam sosem, és nem sütöttem virslit sem nyárson).

A valóságban persze tél van és hideg, és voltam kettlebell edzésen, és már most elég darabos a mozgásom, de holnap-holnapután csak korlát mellett fogok tudni lépcsőn járni, vannak egészen élénk emlékeim arról, ez a fajta fájdalom mit jelent. Kicsit elbizonytalanít, hogy a város másik végére kéne átutaznom, hogy felerősítsenek traktort kisujjal elvontatni, eleve abban sem vagyok biztos, hogy hirtelen Vasemberré akarom átképezni magam, szóval nem tudom. Lehet, hogy mégis megnézem, hol lehet lányosan ugrálni 1) a közelben 2) edző(nemtorna)teremben.

Közben röviden sikoltoztam és értetlenkedtem az embereken egy darabot. Aztán magamon is. Lassan, de egyre biztosabban úgy gondolom, kellene nekem keríteni valami elmeszerelő szakembert, mert arra láthatóan kevesebb esélyem van, hogy mások sértődés nélkül megértsék, hogy én hajlandó vagyok kedvelni őket, de leginkább akkor, amikor épp én is ráérek és én nem mindig akkor fogok ráérni, amikor jó nekik (ez nyilván azért van így, mert velem is végtelen sokáig játszották ugyanezt, hatott rám).

Most pedig dolgozni fogok.

Bor

     A bor. Igen, ott a bor, az asztal túloldaláról figyel: a tört fehér címke, a bordó, koromfekete betűk, a szolid arany cikornya elegánsan és hűvösen mered rám – kicsit vádlón, mint általában a megszegett ígéretek.
     Chateau Tour Saint-Pierre, Saint-Emilion Grand Cru, 1995. Állítólag arrafelé rég nem volt olyan jó év, mint épp a kilencvenötös. Ezt persze nem tudhatom, de az a kilencvenhármas, amiből még te is ittál, valóban fenséges volt.
     Mindig féltem az igazán jó boroktól. Mint mindentől ami szép, és mindentől, ami élet. Elfogy és elmúlik, nem marad, csak pár foszlott kísértet, pontatlan, rendetlen emlékszilánk. Semmi.
     De ma iszom. Veled. És ha te nem vagy itt, hát a kísérteteddel.
     Nocsak, remeg a kezem. Megint bele fogom törni a dugót, de nem baj. Ugye nem baj? Majd először magamnak töltök, hogy én kapjam a parafa morzsalékot. Így is finom.
     Telten, lustán mászik a pohárba a bor, sötét és sűrű, akár a vér. Rubinosabb, mint az a fémes, vérízű villányi pinot noir, amit annyiszor ittunk, édesebb a kedvenc szekszárdi merlot-dnál, de könnyű, és lobog, mint a tűz. Szeretem a bort. Csupa vers és allegória. Napfény, szenvedély vagy fájdalom – kinek melyik közhely jut róla eszébe.
     Behunyom a szemem, és nézem, ahogy felemeled a poharat. Először megbillented az orrod alatt, beszívod a bor illatát, aztán lassan, szertartásosan kortyolsz egyet. Sokszor vittek borkóstolóra, tudod, mi illik. Csillog a szemed, a mosoly a szád sarkában bujkál – nem is, az orrod hegyén ül. Töretlen a derűd, átvillan mindenen. Valahol, a kazamaták mélyén egész sereg kísértet rázza a láncait, de elnyomod a hangjukat.
     Nézlek, és csodállak. Napfény vagy, köd, csalóka varázslat, és végül kicsúsztál az én kezemből is. Vagy elengedtelek – számít ez? A borban felszikrázik a gyümölcsízű, forró nyár, és ráfelel az ősz komoly, sugaras hűvöse. Gyöngyözik a pohár – a holtak keze hideg.
     Átnyúlok az asztalon, és megfogom a kezed. Lassan összefonódnak az ujjaink, megcsiklandozod a tenyerem. Nevetek. Kezd a fejembe szállni az ital, repít, mint a szél. Nem vesz rajtunk erőt a halál, lobban a szemedben. Öröklétbe dermed a pillanat
     Magam sem tudom, hogyan csurran a semmibe a bor. Vörösen lüktet, mint a szívem, lusta és hatalmas, akár az élet. És lassan elapad. Megfakul a szád, szürkébe hull szemed csillogása, elernyed a mosolyod. Töltök még, hogy újra éledj, újra nevess, és Chateau Tour Saint-Pierre vére új életet adhasson halott szellemednek.
     Egy perzselő pillanatig mintha valóban – aztán a kezem koccan a hideg üvegen, és riadtan nézek körül. Az egyik pohár még érintetlen, a villanyfény közömbös, éles. Valahol, a kazamaták mélyén minden dermedt és üres. Hiába fülelek.
     Kitöltöm az utolsó pohár bort, de már nem iszom meg. A kezem átsiklik a poháron.
 

2002-2003.

2010

Boldog Új Évet, mert azt kell.