Mostanában a napjaim általában úgy telnek el, mintha egyszer reggel megbotlanék, és utána kapálódzva, az egyensúlyomat keresve botorkálnék előre, minden olyan bizarr, és épp a leesés szélén áll, kivéve a ma délutánt, mert ezúttal kapkodás és ügyetlenkedés nélkül hazahoztuk a képekt a könyvtárból (igen, a kiállítás tegnap bezárt).
Tegnap például a megbotlás az igazából úgy kezdődött, hogy valami munkát be akartam fejezni, és ügyet intézni, és találkozni az unokatestvéremmel, és aztán ennek egy részét teljesítettem is, például ettünk rántott húst és petrezselymes krumplit kézzel, zsírpapírról a Gödör mellett a "tó" partján, és befizettem és elküldtem és, és, és, és aztán kávéztam is és elindultam az A38 felé. A megbeszélt találkozóhelyen vártam rengeteget, eközben egy hajléktalant elvittek a mentősök a detoxba, aztán a következő villamosról két sofőr kirángatott a helyére egy önálló mozgásra képtelen másikat (gondolták, hogy nem jó, ha keresztben hever a villamos csuklójában, nem szép és nem is egészséges), és már épp nagyon aggódtam, hogy ennyire én mégsem akarok alászállni az Alsó Budapestre, hiába most olvastam a Neverwhere-t, amikor aztán megérkezett a tettestárs, és egy-egy üveg cseh sörkülönlegességgel elindultunk a koncert felé.
Azt mondjuk nem néztük meg, hogy ez a sörkülönlegesség épp különösen magas alkoholtartalommal is bír, és úgy ittuk, mintha vizezett Ászok lenne, ennek megfelelően le is késtük a The Sisters of Mercy koncert legelejét, de aztán előre verekedtük magunkat, ahol is váratlanul a mögöttem álló lány közölte velem, hogy de hát én ugye Karinthys voltam, ami így igaz, és ő két évfolyammal alattam gimnazistáskodott, és ezek után már minden jóra fordult. Néha ugyan sikerült kétségbe ejtenem magamat, és később térdre is, amikor a bakancsom hazafelé menet beakadt egy lépcsőfokba, de ezt józanul is rendszeresen elkövetem, úgyhogy. Szóval. A koncert kiváló volt, de az A38-ban van valami, ami belőlem kihozza az állatot, még hellyel-közzel vadidegen embereket is letámadtam, és beszélgettem velük, arról nem is beszélve, hogy nem vertem meg az idegen fiatalembert, aki fogdosta a fenekemet, igaz, össze sem ismerkedtem vele, mert, mert, mert mittudomén, mert mostanában én nem akarok senkivel sem összeismerkedni, csak szigorúan aszexuális együttivás céljából.
Később hazaértem és még mindig nagyon részeg voltam, és tessék sajnálni a szomszédaimat, mert Life of Agony és Temple of the Dog örökzöldeket visongtam az éjszakába, és részegen interneteztem, amit eddig még nagyon helyesen nem tettem meg soha, mert sosem voltam ilyen részegen internet közelében, és most kicsit félek, hogy mi lesz, ha legközelebb netán berúgok, és még mindig diplomáciai kapcsolatban állunk majd, a mobilnet meg én.
Most pedig nem tudom, hová tegyem a rengeteg bekeretezett képet, és amúgy is alig írtak a vendégkönyvbe, de legalább ezen is túl vagyok már teljesen.
(A Neverwhere pedig lehangolóan kiszámítható volt - szórakoztató és ügyes, de azért az szomorú volt, hogy a főgonoszról abban a pillanatban tudtam, hogy ő a főgonosz, amikor először szóba került, én örültem volna, ha legalább még húsz oldalon keresztül nem jövök rá.)
ez van
Mostanában úgy érzem magam, mintha annak idején a gyártósoron véges számú szóval szereltek volna fel, és (részint a munkámból kifolyólag) nagyjából mostanra használhattam fel a teljes készletet, pár ezer talán még maradt, de ha ez így megy tovább, még két hét, és csak morgásokkal és oldalirányú rúgásokkal fogok kommunikálni. Bár az egyenes előre rúgást legalább tudnám, hogyan kell.
Rövid összefoglaló az elmúlt hétről: aludtam, hamburgereztem, elolvastam a Mistborn: The Well of Ascension-t, jó volt, néha még fordulatos is, csak tavaly (meg úgy általában) túl sok fantasy-t olvastam, és ezért néha olyanokat mormoltam, hogy "Ahhhaha! Most bejött egy Cadsuane-klón! Itt pedig teljesen úgy viselkedik a kicsi Vin, mint Firekeeper!", de ez csak az én butaságom, nem a könyvé. Kedden Mergenccel söröztem, majd nagyon részegen megnéztem a Grand Torino-t, és tényleg jó film. Úgy tűnt, hogy szerdán újraindulhat az önvédekezés, de nem, mert az új lányok - előre borítékolható módon - nem jelentek meg, így túl kevesen voltunk, és elmentünk helyette kocsmázni. Újfent kiderült, hogy a népszerű italok jelentős százaléka nekem egyszerűen túl édes, a bodzafröccstől kis híján a pohárhoz ragadtam. Aztán mégsem, hanem valahogy hazajutottam, és alszom azóta is.
És ennyi.
Rövid összefoglaló az elmúlt hétről: aludtam, hamburgereztem, elolvastam a Mistborn: The Well of Ascension-t, jó volt, néha még fordulatos is, csak tavaly (meg úgy általában) túl sok fantasy-t olvastam, és ezért néha olyanokat mormoltam, hogy "Ahhhaha! Most bejött egy Cadsuane-klón! Itt pedig teljesen úgy viselkedik a kicsi Vin, mint Firekeeper!", de ez csak az én butaságom, nem a könyvé. Kedden Mergenccel söröztem, majd nagyon részegen megnéztem a Grand Torino-t, és tényleg jó film. Úgy tűnt, hogy szerdán újraindulhat az önvédekezés, de nem, mert az új lányok - előre borítékolható módon - nem jelentek meg, így túl kevesen voltunk, és elmentünk helyette kocsmázni. Újfent kiderült, hogy a népszerű italok jelentős százaléka nekem egyszerűen túl édes, a bodzafröccstől kis híján a pohárhoz ragadtam. Aztán mégsem, hanem valahogy hazajutottam, és alszom azóta is.
És ennyi.
és most pár napig pihentem is
Történik azért más is, csak fáradt is vagyok, nyűgös is, és ilyenkor nem éppen a szavakhoz van kedvem... hanem inkább a párnámhoz és a takarómhoz, netán a zordon alvómacikhoz.
Leadtam két könyvet, a nagyon ijesztő rétestésztává nyúlt, hosszú egyiket, és a nagyon rövid, de roppant tanulságos másikat (tavaly összesen nem kellett annyit szótáraznom, mint ehhez; de a sok egzotikus étteremismertető azért megtanulságosítja a nyulat) (mondjuk a "jerk bluefish" közel volt hozzá, hogy lecsapja a biztosítékot, és pusztán egzotikus halétel legyen... aztán azt hiszem, "makrahal pikáns bundában" lett, mert a "vérengző makrahal karibi fűszeres-szezámmagos panírban" aránytalanul hosszúnak tűnt a szerepéhez képest). Ennek örömére három nap szabadságot adtam magamnak, és be is rúgtam, többször is, és jó volt, mindahányszor.
Söröztünk például Mergenccel a Margit-szigeten, festőien virágzó fák alatt (a szirmok szőnyege legfeljebb pozőr, de átengedi a hideget), aztán igazi talponállóban, és fél nyolcra én már olyan üzembiztosan részeg voltam, amilyennek fél nyolckor még nem illik lenni az álmoskönyv szerint. Aztán helyszínt váltva a kávéscsészébe kapaszkodva néztem, ahogy Srakker, Búvárzenekar és a többiek nagyon szerepjátékos témákról beszélgetnek. Másnap pedig gyümölcsfröccsökkel és borongós zenével bódítottam magam, nyertem egy nagyon részeg meghívást Portugáliába, és közben Jay Lake-et olvastam, és a Trial of Flowers simán lenyomja a Mainspring-et, csak sokkal nyomasztóbb és gusztustalanabb.
Azóta pedig alszom, és igyekszem vidám és tavaszi dolgokkal álmodni, és felkészülni arra, hogy holnaptól megint majd idegeskedem és dolgozom / ügyet intézek.
Leadtam két könyvet, a nagyon ijesztő rétestésztává nyúlt, hosszú egyiket, és a nagyon rövid, de roppant tanulságos másikat (tavaly összesen nem kellett annyit szótáraznom, mint ehhez; de a sok egzotikus étteremismertető azért megtanulságosítja a nyulat) (mondjuk a "jerk bluefish" közel volt hozzá, hogy lecsapja a biztosítékot, és pusztán egzotikus halétel legyen... aztán azt hiszem, "makrahal pikáns bundában" lett, mert a "vérengző makrahal karibi fűszeres-szezámmagos panírban" aránytalanul hosszúnak tűnt a szerepéhez képest). Ennek örömére három nap szabadságot adtam magamnak, és be is rúgtam, többször is, és jó volt, mindahányszor.
Söröztünk például Mergenccel a Margit-szigeten, festőien virágzó fák alatt (a szirmok szőnyege legfeljebb pozőr, de átengedi a hideget), aztán igazi talponállóban, és fél nyolcra én már olyan üzembiztosan részeg voltam, amilyennek fél nyolckor még nem illik lenni az álmoskönyv szerint. Aztán helyszínt váltva a kávéscsészébe kapaszkodva néztem, ahogy Srakker, Búvárzenekar és a többiek nagyon szerepjátékos témákról beszélgetnek. Másnap pedig gyümölcsfröccsökkel és borongós zenével bódítottam magam, nyertem egy nagyon részeg meghívást Portugáliába, és közben Jay Lake-et olvastam, és a Trial of Flowers simán lenyomja a Mainspring-et, csak sokkal nyomasztóbb és gusztustalanabb.
Azóta pedig alszom, és igyekszem vidám és tavaszi dolgokkal álmodni, és felkészülni arra, hogy holnaptól megint majd idegeskedem és dolgozom / ügyet intézek.
morcos is vagyok, meg lassan már rasszista
A toleranciám kezd bedőlni, és ha még egy jellegzetesen afrikai származású - akár arab, akár néger - férfi leszólít / odafüttyög nekem / utánam fut és elém ugrik / a karomat rángatja, én feladom azt a nagy és nemes elképzelést, hogy civilizált ember nem fajgyűlölő. Ezek bazdmeg, ezek bárkit kihoznának a béketűrésből.
Leszólít; megyek tovább. Erre utánam fütyül, majd, mivel nem érzem magam jól idomított háziállatnak, és erre sem állok meg, elém ugrik, és közli velem, hogy nem kell tőle félnem. Mondom neki, hogy félre ne értsen, én nem félek tőle, de mennék az utamra. De ő beszélgetni akar velem. Az nagy kár, mondom, mert én nem akarok vele beszélgetni, nem személyes, egyszerűen nem akarok beszélgetni senkivel, és mennék az utamra. Cselezget, hogy ne tudjam kikerülni, és mondja, hogy de ő akkor is beszélgetni akar velem. Mondom neki, hogy ez egyre szomorúbban hangzik, mert én nem fogok vele beszélgetni, és tényleg mennék az utamra. Mondja, hogy mert félek tőle, pedig nincs rá okom. Most már kezdek nagyon ideges lenni, úgyhogy lényegesen élesebben közlöm vele, hogy én most megyek az utamra, persze beugrik elém, félig fellököm (metálzenén edzett fajta vagyok, vállal elég jól tudok utat törni - váratlanul vesén könyökölésben is jó vagyok, de azt itt nem akartam kipróbálni, nem akartam megkockáztatni, hogy akkor bepöccen és megver), mellém szegődik, lohol, és magyarázza, hogy de ilyen csodálatos lényt, mint én, még nem látott (ezeknek fizetnek azért, hogy ilyeneket mondjanak, ez biztos), és ő akkor is beszélgetni fog velem, mondom neki, hogy most már tényleg keressen valaki mást, de ő csak engem akar és örökre, és végül csak azért kopik le, mert beérünk egy fehérekkel teli buszmegállóba. De ez nem csak este, hanem fényes délben is így megy. És bepróbálkoznak minden második nőnél, akkor is, ha kb. szkafanderben megy végig az utcán, akkor is, ha az utca túloldalán megy.
Szóval mégis, mi a kurva anyjukat képzelnek magukról ezek? És mi a kurva anyjukat várnak? Hogy aki láthatóan rájuk sem akart nézni, ideges, amiért megállítják, és úgy általában a halál faszára kívánja őket (szigorúan vazelin nélkül), az majd egy kis kitartó zaklatás után rájön, hogy héééé, ez itt az én életem szerelme, és feleségül akarok hozzá menni, de legalábbis kibérelném magamnak egy pásztorórára? Menjenek a picsába. Most emiatt az utolsó, férges söpredék miatt komolyan valami önvédelmi sprayt vagy tazert kéne szereznem, hogy kimenjek az utcára fényes nappal?
Leszólít; megyek tovább. Erre utánam fütyül, majd, mivel nem érzem magam jól idomított háziállatnak, és erre sem állok meg, elém ugrik, és közli velem, hogy nem kell tőle félnem. Mondom neki, hogy félre ne értsen, én nem félek tőle, de mennék az utamra. De ő beszélgetni akar velem. Az nagy kár, mondom, mert én nem akarok vele beszélgetni, nem személyes, egyszerűen nem akarok beszélgetni senkivel, és mennék az utamra. Cselezget, hogy ne tudjam kikerülni, és mondja, hogy de ő akkor is beszélgetni akar velem. Mondom neki, hogy ez egyre szomorúbban hangzik, mert én nem fogok vele beszélgetni, és tényleg mennék az utamra. Mondja, hogy mert félek tőle, pedig nincs rá okom. Most már kezdek nagyon ideges lenni, úgyhogy lényegesen élesebben közlöm vele, hogy én most megyek az utamra, persze beugrik elém, félig fellököm (metálzenén edzett fajta vagyok, vállal elég jól tudok utat törni - váratlanul vesén könyökölésben is jó vagyok, de azt itt nem akartam kipróbálni, nem akartam megkockáztatni, hogy akkor bepöccen és megver), mellém szegődik, lohol, és magyarázza, hogy de ilyen csodálatos lényt, mint én, még nem látott (ezeknek fizetnek azért, hogy ilyeneket mondjanak, ez biztos), és ő akkor is beszélgetni fog velem, mondom neki, hogy most már tényleg keressen valaki mást, de ő csak engem akar és örökre, és végül csak azért kopik le, mert beérünk egy fehérekkel teli buszmegállóba. De ez nem csak este, hanem fényes délben is így megy. És bepróbálkoznak minden második nőnél, akkor is, ha kb. szkafanderben megy végig az utcán, akkor is, ha az utca túloldalán megy.
Szóval mégis, mi a kurva anyjukat képzelnek magukról ezek? És mi a kurva anyjukat várnak? Hogy aki láthatóan rájuk sem akart nézni, ideges, amiért megállítják, és úgy általában a halál faszára kívánja őket (szigorúan vazelin nélkül), az majd egy kis kitartó zaklatás után rájön, hogy héééé, ez itt az én életem szerelme, és feleségül akarok hozzá menni, de legalábbis kibérelném magamnak egy pásztorórára? Menjenek a picsába. Most emiatt az utolsó, férges söpredék miatt komolyan valami önvédelmi sprayt vagy tazert kéne szereznem, hogy kimenjek az utcára fényes nappal?
röviden
Elvirágoznak lassan a bokrok és a fák, lefényképezhetetlenül furcsák ma a fények, tegnap vihar volt, a hűtőszekrény előtt cseresznyevirág szirmok. (És nem tudom, hogy kerültek oda.)
boldog húsvétot
A beépített ragok kedvelőinek. Az ellenzőinek láthatatlan tintával odaírtam mögé azt is, hogy -ot.
itt a tavasz, végre már
Nyűglődés van és halszag, mert lazacos-brokkolis-spárgás tésztát ettem, és bárhol, bármikor elalszom, ez olyankor a legérdekesebb, amikor éppen fordítok közben. Az ablakból még mindig a virágzó mandulafákra látok, ami nem használ a munkamorálnak, de már csak pár nap, és abbahagyják a virágzást, de persze ez inkább szomorú, mert virágozva a legszebbek, ám nyilván hasznos is, mert nem ülök negyedórákat a billentyűzet fölé dermedt ujjakkal, a távoli mandulafákat nézve.
Meleg van, és a múltkor már rövidujjúban mászkáltam a városban, és süt a nap, és ilyenkor lenne a legjobb aludni meg ébren lenni is, szóval igyekszem minden mást éjszaka csinálni, mert olyankor legalább a nap nem süt, és nem érzem úgy, hogy mindenhol lefényképezésre váró virágok libegnek. De tegnap lekéstem a villamost, és várakozás helyett aranyesőt és valami díszcseresznyét fényképeztem, mert. Ez már kezd kóros lenni.
Meleg van, és a múltkor már rövidujjúban mászkáltam a városban, és süt a nap, és ilyenkor lenne a legjobb aludni meg ébren lenni is, szóval igyekszem minden mást éjszaka csinálni, mert olyankor legalább a nap nem süt, és nem érzem úgy, hogy mindenhol lefényképezésre váró virágok libegnek. De tegnap lekéstem a villamost, és várakozás helyett aranyesőt és valami díszcseresznyét fényképeztem, mert. Ez már kezd kóros lenni.
mergenc büszke lehet rám
Annyit lelkesedett tegnap a The Head Cat kapcsán, hogy álmomban már koncertre jártam. Sőt, a valósághoz képest még az AC/DC gitáros szakembere is beugrott negyedik tagnak, úgyhogy azt hiszem, ezek után nem csak mergenc kérné kölcsön a tudatalattimat. (Szigorúan csak ezt a részét. Nem azt, amiben génmanipulált menyétektől kell megmenteni a világot.)
rózsaszín az én lelkivirágom
A sikerélmény, az valami olyasmi lehet, mint amikor a nyúl eldönti, hogy most süt a nap, és elege van, és elmegy virágzó fákat fényképezni a túlsó domboldalon, a három közül a második ronda bevásárlóközpont mögött, mert egész nap azokat nézte álmodozva, és nem haladt tőle semmivel; és aztán amikor este megnézi a fényképeket, az első csodálatos, a második, ha lehet, még szebb, és a hatodik(!!!) az első életlen kép, egyáltalán.
Régen mondjuk a sikerélmény olyasmi volt, mint amikor egyszer csak rájöttem, hogy transzba estem, úgy dolgozom, és jé, hát ennyi munkát el sem lehet végezni ennyi idő alatt, de hát változik a világ is, a nyúl is, és nem feltétlenül lesz minden hatékonyabb.
Aztán a domboldalról lefelé ballagva azon gondolkoztam, hogy ha netán reinkarnáció van - amivel én családi hagyományból sem érthetek egyet - akkor azért remélem, hogy most már kiérdemeltem, hogy legközelebb fa lehessek, de tényleg; és hogy nagy engedményül most már nem ragaszkodom a bükkhöz, elfogadom a mandulát is, elvégre akkor az én szirmaimon érkezne a tavasz.
(És igen, nagyon kései, hogy csak most virágzanak ezek a fák.)
Régen mondjuk a sikerélmény olyasmi volt, mint amikor egyszer csak rájöttem, hogy transzba estem, úgy dolgozom, és jé, hát ennyi munkát el sem lehet végezni ennyi idő alatt, de hát változik a világ is, a nyúl is, és nem feltétlenül lesz minden hatékonyabb.
Aztán a domboldalról lefelé ballagva azon gondolkoztam, hogy ha netán reinkarnáció van - amivel én családi hagyományból sem érthetek egyet - akkor azért remélem, hogy most már kiérdemeltem, hogy legközelebb fa lehessek, de tényleg; és hogy nagy engedményül most már nem ragaszkodom a bükkhöz, elfogadom a mandulát is, elvégre akkor az én szirmaimon érkezne a tavasz.
(És igen, nagyon kései, hogy csak most virágzanak ezek a fák.)
nincs mit mondanom, de azt bőven kifejtve
Persze írhatnék betűket is, hagyományosan, de egyrészt azt most nagyon sokszor csinálom, csak más alkalmazásokban, másrészt nincs agyam, vagy legalábbis gondolat nincs benne egy szál sem.
Idegesítő marhaságokat álmodom, és azon a Budapesten még több sarki gyorsétterem van, ahol frusztráltan be lehet tolni egy hamburgert, miközben valakire várni kell (vagy nem kell várni vagy csak eltévedtem és azon aggódom hogy de hát mezítláb vagyok nyári ruhában és közben hirtelen beesteledett és este mindig esik a hó és haza is kéne mennem de a villamosmegállóban csak nemzetközi gyorsvonatok haladnak át megállás nélkül), pedig mostanában már nagyon ritkán gyorséttermezem, holott egykor a teljes Wendy's és McDonalds és Burger King hálózat volt a második otthonom, mert ott rajzoláshoz kényelmes asztal van, és nem néznek csúnyán, ha akár fél délután is lefoglalom. De a tavalyi diétás hónapok leszoktattak, legfeljebb teát ihattam bárhol is, az meg egy idő után azért akkor is unalmas, ha legtöbbször amúgy is épp csak azt ittam ezeken a helyeken.
Kevesebbet rajzolok ám azóta. Meg ritkábban hallok nagyon furcsa embereket nagyon furcsa dolgokról beszélni, igaz, ez nem akkora gond, mert az elmúlt időben meredeken zuhanni kezdett a tűréshatárom, és néha már majdnem elmagyaráztam a szomszéd asztalnál angol magántanítványt oktató csirkefejűeknek, hogy Azt. Úgy. Nem.
Egy időben aztán úgy tűnt, hogy a könyvesbolti kávézás marcipános süteménnyel képes lesz kitölteni ezt az űrt, különösen, hogy a könyvesboltban nagyon jó lámpák vannak, még olyan árnyalatokat is lehet látni a fényükben, amit itthon sem (este épp ezért nem is szoktam színes tintákkal ál... rajzolni), de valahogy megbukott a dolog. Azt hiszem, azon, hogy az egy darab barrista örül, ha a kávékkal végez, az asztalokat legfeljebb nyitáskor ér rá lemosni, és az emberek láthatóan úgy érzik, hogy ha egy könyvesboltban asztal van, akkor az = vályú, és egyenletesen szét kell rajta kenni a csokikrémet, a tejszínhabot, sormintát szórni rá barnacukorból - és utána beletunkolni azt a könyvet, amibe csak belenéznek egy kávé mellett, de nem veszik meg (azért majd a személyzet visszateszi ám a polcra jól).
És camembert-t eszem olmlós édes keksszel, és a tegnap esti kávémat iszom felmelegítve, és valami volt a hideg hagymákkal is, bár azokat szívesen enném, azokat szeretem.
Idegesítő marhaságokat álmodom, és azon a Budapesten még több sarki gyorsétterem van, ahol frusztráltan be lehet tolni egy hamburgert, miközben valakire várni kell (vagy nem kell várni vagy csak eltévedtem és azon aggódom hogy de hát mezítláb vagyok nyári ruhában és közben hirtelen beesteledett és este mindig esik a hó és haza is kéne mennem de a villamosmegállóban csak nemzetközi gyorsvonatok haladnak át megállás nélkül), pedig mostanában már nagyon ritkán gyorséttermezem, holott egykor a teljes Wendy's és McDonalds és Burger King hálózat volt a második otthonom, mert ott rajzoláshoz kényelmes asztal van, és nem néznek csúnyán, ha akár fél délután is lefoglalom. De a tavalyi diétás hónapok leszoktattak, legfeljebb teát ihattam bárhol is, az meg egy idő után azért akkor is unalmas, ha legtöbbször amúgy is épp csak azt ittam ezeken a helyeken.
Kevesebbet rajzolok ám azóta. Meg ritkábban hallok nagyon furcsa embereket nagyon furcsa dolgokról beszélni, igaz, ez nem akkora gond, mert az elmúlt időben meredeken zuhanni kezdett a tűréshatárom, és néha már majdnem elmagyaráztam a szomszéd asztalnál angol magántanítványt oktató csirkefejűeknek, hogy Azt. Úgy. Nem.
Egy időben aztán úgy tűnt, hogy a könyvesbolti kávézás marcipános süteménnyel képes lesz kitölteni ezt az űrt, különösen, hogy a könyvesboltban nagyon jó lámpák vannak, még olyan árnyalatokat is lehet látni a fényükben, amit itthon sem (este épp ezért nem is szoktam színes tintákkal ál... rajzolni), de valahogy megbukott a dolog. Azt hiszem, azon, hogy az egy darab barrista örül, ha a kávékkal végez, az asztalokat legfeljebb nyitáskor ér rá lemosni, és az emberek láthatóan úgy érzik, hogy ha egy könyvesboltban asztal van, akkor az = vályú, és egyenletesen szét kell rajta kenni a csokikrémet, a tejszínhabot, sormintát szórni rá barnacukorból - és utána beletunkolni azt a könyvet, amibe csak belenéznek egy kávé mellett, de nem veszik meg (azért majd a személyzet visszateszi ám a polcra jól).
És camembert-t eszem olmlós édes keksszel, és a tegnap esti kávémat iszom felmelegítve, és valami volt a hideg hagymákkal is, bár azokat szívesen enném, azokat szeretem.
leafy leányok
Mindhármukat csak az internetről ismerem: Anna, a görög lány alig tud angolul, de még nálam is súlyosabb ír(és Primordial)mániában szenved, valamint a múltkor csak úgy küldött nekem fél kiló válogatott görög csokit (és sokkal-sokkal szebb, mint a képen); Gulsah, a török lány kicsit flúgos, kicsit soványka, és nagyon lelkes; Heidi, a finn anyuka pedig nem csak velem terveztette a tetoválását, de több eredeti rajzom is hozzá került, és kis virtuális közösségünkben rendszeresen ő kapja meg az "Év Ivója" címet.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)