szédületes

Hétfőn hajnal négy órakor, amiko rmég mindig nem tudtam aludni a szédüléstől, és odakinn össze-vissza dúltak a viharok, úgy gondoltam, hogy most már akkor tényleg otthon maradok De aztán sikerült háromnegyed kilenckor felébrednem, és így reggeli nélkül épp beértem negyedóra késéssel, mert lelkiismeret-furdalásom volt a projekt miatt, amit pénteken este nyolcig azért csak nagyjából sikerült áttesztelnem, és igazából voltak még kérdéseim. Kedden már kifejezetten négykézláb kúsztam be, aztán szerdán már tényleg nem volt rá erőm. Akár büszke is lehetnék magamra, ha amúgy lett volna értékelhető eredménye és mérhető értelme annak, hogy másfél héten át bejártam úgy, hogy a fejfájástól és a szédüléstől azt sem tudtam, hol vagyok, de az az igazság, hogy a hatékonyságom nem nagyon ad okot bármiféle büszleségre. Persze, legalább húsz-harminc százalékban életképes voltam, de én is tudom, hogy a hatékony munka, az nagyon nem ilyen.

Délután elvonszoltam magam a rendelőbe (gyök kettővel, mert tényleg nem vagyok jól), és kiderült, hogy a körzeti orvosom szabadságon, és a váltótársa délelőttös volt, úgyhogy holnap délután mehetek vissza, és reménykedhetek benne, hogy csütörtökön még ki tudnak írni szerdára is (ha jól tudom, igen). Közben nagyon szomorú kis nyuszi vagyok, annyi mindent kéne csinálnom, és hanyatt feküdni is alig van erőm. Ki fog így mosni a másfél hét múlva esedékes nyaralás előtt? És feltrancsírozni a két hete az ablakban érő ananászt? És pénzt váltani, ha már kényelmesen épp beszakadt a font? Nem tudom, majd egy valamivel kipihentebb változatom, bár mivel aludni sem tudok, az jó kérdés, mikor lép akcióba.

ez a hét már csak ilyen

Kicsit jobb lenne, ha őszintén aggasztani tudna, hogy kitöröltem azt a fájlt, amiben az elvégzendő teszteket összeírtam (az oldal, ahonnan összevadásztam a listát, még megvan, csak most akkor újra másfél órát ezzel kell vacakolnom), de az az igazság, hogy annyira fáj a fejem, hogy semmi sem tud őszintén semmit sem, aggasztani, érdekelni, lelkesíteni, nem tudom. Péntek délután négykor lett kész végre úgy a környezet, hogy be is lehet lépni, és nekem mindent végig kellene egyben tesztelnem, mert így is bő egy hónap csúszásban vagyunk, és az ügyfél már erősen morcos.

Végül is... amúgy sem volt ma estére jobb programom.

továbbra sem

Hétfő este még félálomban is azt pörgettem magamban, voltaképp mitől van rossz kedvem (a rettenetes novellát leszámítva), és nagyjából rá is jöttem, meg letisztáztam magamban egyéb dolgokat is, aztán kedd reggel megint úgy keltem fel, hogy nem kéne bemenni dolgozni, és megint bementem, és rögtön az első email az volt, hogy a vezérigazgatónk elhagyja a céget, pedig hát őt én végtelenül szeretem, kivel fogunk céges ünnepnapokon pálinkázni, mi lesz így a világgal, rettenetes.

Később volt egy elég hervatag tesztelői vacsora, ahol minden irányban kisgyermekes anyukák beszéltek a kisgyermekükről (és az orrszívó porszívóról, és hogy az szörnyű... pedig tudjátok, mi a szörnyű? Az arcüreg-mosás), két óra után hozták ki a főételt, és egyáltalán, én otthon akartam macskás csomókat rajzolni, vagy csak hanyatt fekve nyöszörögni halkan.

Idővel ez a két kívánságom teljesült, a macskás csomó mondjuk nem lesz valami szép, ha elkészül, akkor sem, a hanyatt fekve nyöszörgéstől pedig begörcsölt a nyakam. Szerdán szintén elgondolkoztam rajta, hogy most már otthon maradok, de tényleg, egyelőre még várom, hogy összeomlik-e az irodaépület, vagy most mi lesz, amiért jobb lett volna nem bejönni (ó, kaptunk egy csomó fényképet a tegnapi vacsoráról, mert nincs is ám jobb, mint amikor a melletted ülő előkapja az überprofi monstrumot, és húsz centiről arcon fényképez!!! komolyan már).

Nekem már csak a macskás csomó maradt örömnek az életemben, de igazából az sem lesz valami szép, ha elkészül. És még mindig nem játszanak semmit a moziban, amit meg akarnék nézni.

a jó pillanatok (sosem tartanak sokáig)

Jó, hát nem ez volt az a nap, amikor helyes döntés volt hősiesen bevenni még egy fájdalomcsillapítót, és bemenni dolgozni, úgy tűnik, már a vasárnapi fejfájás sem csak a másnapnak szólt. Eh. Az a baj, hogy olyan szörnyű és nyomasztó a körzeti orvosnál várakozni, hogy inkább bejövök dolgozni akkor is, amikor talán több értelme lenne otthon haldokolnom.

Nyilván a kedvem is ennek megfelelően borzasztó, és az sem segít, hogy sürgősen és nulláról újra kell fordítanom egy novellát, amit még három és fél éve vállaltam el, és minden egyes kibaszott szavát rühelltem már elsőre is. Végül akkor 90%-nál abbahagyhattam, mert megbicsaklott a kiadó hitele, és aztán a majdnem-kész fordítás benne volt abban az öt-hat dologban, amit végérvényesen elveszítettem, amikor két éve elszállt a gépem. Kész öröm most újra nekilátni.

44

Nem nagyon emlékszem ennyire álmos születésnapra, még a mozikban sem játszanak semmit, amit szívesen megnéznék, és más program sem nagyon jut az eszembe. Persze az is benne van az álmosságban, hogy hajnal négyre értem haza, kellően részegen, és bár a durva másnaposságot megúsztam, azért jóval dél után sikerült kimásznom az ágyamból. Megnéztük a Nirvana feldolgozás-estet a Kobuciban, aztán maradtunk még táncolni, és szent elhatározásomhoz képest, hogy csak semmi tömény, végül is két és fél felest is megittam, mert hát egy ponton már születésnapom volt.... És pompás, táncolásra termett nyáréjszaka.

Amúgy is kicsit kevésbé vagyok nyugtalan és csalódott, mint ilyenkor lenni szoktam - nem hinném, hogy végre eljutottam az érzelmi érettségnek arra a fokára, amikor nem csak tudom, de fel is fogom, hogy a születésnapomon sem foroghat körülöttem a világ. Inkább csak arról van szó, hogy valamikor pár hete volt egy pillanat, amikor minden jó volt, és minden pont úgy volt, ahogy azt kértem volna a világtól, ha sejtettem volna, hogy kérhetek ilyesmit. Persze ez csak egy pillanat volt, de az idei születésnapomra nagyjából rendben vagyok a mindenséggel.

meg kéne nyerni a lottót, de most már tényleg

Rijeka jó volt, bár a hálókocsis MÁV szerelvény erősen sokkolt. Akár élvezhettem is volna a grátisz időutazást, hogy nem csak a horvát tengerpartra, de a nyolcvanas évekbe is eljutottam, de ezek a gyorsvonatok már akkor is undorítóak voltak, és az azóta eltelt harminc év nem tette őket vonzóbbá. Sőt. Néha úgy kattogott és rázott és csikorgott, hogy attól féltem, menet közben kettéhasad a fülke.

De Rijeka jó volt, még ha szombaton nagyjából egész nap esett is az eső, és vasárnap sem volt annyira meleg, hogy komolyan nekiálljak megkeresni a strandot. De bejártam a kikötőt, az óvárost, felkapaszkodtam a várba (annyi lépcső a világon nincs), sok finom pizzát ettem, és nagyon drága volt a sör. Néztem a tengert, ha már fürödni nem sikerült benne, és néztem az öböl túlpartján a hegyeket. Némelyikbe szabályosan beleszerettem, egyszer fel kell majd mennem az egyik tetejére, nem feltétlenül gyalog, mert rohadt meredeknek tűnik, és alacsonynak sem mondanám.

Hazafelé már rutinosan előkerestem lefekvés előtt a füldugót, nem csak éjjel kettőkor kotortam bele a táskámba, hogy mintha szokott volna nálam lenni megmagyarázhatatlan okokból, így csak akkor ébredtem fel, amikor mozdonyt cseréltünk vagy másik vonathoz csatoltak, illetve ahányszor ordítva fékezett a vonat. Elképesztő hangja volt.

Aztán egész héten csomó dolgom volt, szerdán például egy rongyosra mosott plüsskutyával az ölemben mentem haza, a zsebemben pedig csak azért nem koccant össze a karácsonyi csengettyű és a hófehér Zsolnay róka, mert begyömöszöltem melléjük egy csipketerítőt. A többi kiválasztott emléket (két borospohár, két porcelán tányér, egy kenyérvágó kés, a falra akasztott bibliai idézet, a nagyobbik hófehér porcelánróka, néhány könyv) egyelőre ott hagytam az üres lakásban, a nővéremnek és anyámnak kiválogatott holmik mellett. Furcsa volt osztozkodni egy élet hordalékán.

Most hétvégén vége alszom. Kivéve, ha megint egész szombaton fúrnak.

kár belém a kultúra

A fáradtságnak és az érzelmi nemtudomminek abban a stádiumában vagyok, amikor a legszívesebben bármilyen kérdésre korai James Blunt slágereket énekelnék válaszul, de nem biztos, hogy ezt minden munkatársam értékelné. Kéne még két nap alvás, ahelyett, hogy hétfő van.

Pedig aludtam hétvégén, óraszámra legalábbis eleget. Februártól június közepéig ez sem nagyon ment, de most már két hete legalább a heti átlagot lealszom, jó, most már akkor csak azt a hatvan-hetven óra lemaradást kéne behoznom, tudom, tudom.. csak azt nem, hogy mikor.

Az alvás mellett is elég eseménydús hétvége volt, végigcaplattam a Pride-ot az eszméletlen hőségben, aztán elmentem szabadtéri színielőadásra, ami összességében kellemes volt, de igazából nem való nekem a színház. Láttam Aida felvételt moziban, sajnos belevetítettek kétszer negyven perc szünetet is, és az sokat tompított a lelkesedésemen (nem, nem élő közvetítés volt, akkor megértőbben viszonyultam volna a dologhoz), viszont ah, Amneris. Vettem gyömbért és sárgabarackot, mert újra előszedtem a kis turmixgépemet, úgyhogy most egyfolytában egészséges mindenfélét iszom. Már tudom, milyen almát nem veszek többet, hogy a biorépa három nap alatt megrohad, a szedernek és a málnának pedig ott marad a sok kis rohadék mag az alján. Eddig a spenótos-zöldalmás-gyömbéres vált be a legjobban, az volt a legfinomabb és a legkrémesebb is. Csak vennem kéne valamikor még spenótot.