Lassan, de bizonytalanul kezdek visszatérni a kávéhoz. A héten voltam beteg, beteg, beteg, részeg, másnapos és fáradt, és ennek egy részére észszerű gyógymódnak tűnt a kávé, úgyhogy három nap alatt többet ittam, mint előtte öt hónapig (vagy mint egy átlag felnőtt egy nap alatt). Valójában nem akarok visszaszokni rá, mert teljesen jól elvoltam nélküle, de nincs okom kerülni sem: egy hónapja rendszeresen mérem a vérnyomásom, és leginkább alacsony. Ettől persze még nem ártana továbbra is odafigyelni, egészségesen étkezni és többet mozogni, tudom, tudom, csak nehéz néha. Például amikor egy hétig csak beteg vagyok, részeg, másnapos, vagy fáradt, akkor sem a testedzés, sem az tudatos bevásárlás nem tűnik vonzó programnak.
Azért nem kell olyan nagyon sajnálni, jobban mondva csak csütörtök délutánig kell sajnálni, mert addig irtózatosan rosszul voltam az időjárási frontok miatt. Aztán céges vacsora volt, pompásan berúgtunk, hajnalig mulattunk, és utána megint irtózatosan rosszul voltam egy darabig, de legalább végre jó okom volt rá! Legalább úgy voltam másnapos, hogy előtte ittam is! Csodálatos élmény volt! Vagy legalábbis sokkal jobb, mint testidegen légköri jelenségek miatt szenvedni.
Csütörtök-pénteken megtolta a negyedéves vacsorát, hogy ezúttal a mi svájcijaink voltak itt látogatóban, mind a hárman pofátlanul cukik (komolyan már. Hát itt mindenki illetlenül cuki), és péntek este elmentünk még velük vacsorázni… aztán pedig salsázni. Mármint azt mondták, hogy odamegyünk a salsa klubba, ha már az egyik fejlesztőnk ott oktatgat, de szigorúan a pultot fogjuk támasztani, iszunk, és semmi tánc.
Aha.
Hát persze.
Amikor aztán a lelkes kolléga próbált engem is megtanítani a salsa alaplépéseire (engem, akinek annak idején a bécsi keringő is meghaladta a képességeit), kis híján elsírtam magam, annyira ügyetlennek és fáradtnak éreztem magam. Kicsit még tipródtam (főleg mások lábán), és arra gondoltam, na, majd egyszer elmegyünk valami rendes metálbuliba is, és ott majd megmutatom, hogy van, amihez én értek (például bárkit és bármikor kegyetlenül vesén könyökölök).
Másnap kivonszoltam magam a Könyfesztiválra, Furcsa érzés volt, hogy már kávéztam egyet az épület előtt, és egy teljes kört megtettem odabenn, mire ismerőssel találkoztam, de legalább utána már nem kellett magányosan bolyonganom az ijesztő könyv- és embertömegben. Rájöttem, hogy igazságtalanul és aránytalanul zavar, ha emberek nem ismernek meg (összességében ez a hét nem tett jót az önbecsülésemnek), de aztán pompásat kávéztunk a padlón ülve, és jókat beszélgettünk rég nem látott emberekkel. (Könyvet is vettem, alá is írattam!) Noizzal és Nyerwvel ittunk még egy sört, aztán ahelyet, hogy kivártam volna a villamosomat, nem felejtettem el bemenni a plázába testpermetért (limitált széria volt, elfogyott, soha többé nem leszek napsütötte sárgabarack illatú). Bánatomban vettem egy nyári ruhát, legfőképp azért, mert találtam olyat, amibe beleférek, és mert a könyvekkel ellentétben a nyári ruhákról még sosem éreztem úgy, hogy ijesztően sok van belőlük egy helyen. Kamasz énem most nyilván hosszú és formátlan bölcsészszoknyája ráncaiba temetné az arcát, és úgy zokogna, de kamasz énemből nem facsarta ki az utolsó csepp betűszeretetet is a magyar könyvipar.
