Eger szerencsés választás volt, mert kicsi, de szép, és mert nem kapcsolódik egyértelműen életem valamelyik meghatározó alakjához vagy szakaszához. Voltam itt osztálykiránduláson hatodikban, emlékszem a várra és a bazilikára, ott vettük a nagyon bazári szívecskés medált, és titkosírást találtunk ki, majd éjszaka hallgatóztunk, hogy a szomszéd szobában a menő lányok miről beszélnek. Emlékszem a vizes utcákra, ahogy másnap kora reggel visszagyalogoltunk a vasútállomásra, mert a kísérőtanáraink nem tudtak velünk mit kezdeni a hirtelen jött májusi esőben.
Úgy tíz évre rá egyik nyáron sátoroztunk ott is egyet a barátommal, akkoriban mindenhol sátoroztunk, és emlékeim szerint az egri volt az egyik legjobb kemping. Talán még a pannonhalmival is vetekedett, pedig ott egy egész, sövény-kerítette lakókocsi beállót kaptunk. És a kempinges büfékaja finom is volt, nem csak olcsó, és voltunk strandolni is, és egyszer csak a mi kedvünkért kellett kinyitni a mozit. Nem hinném, hogy bármi másban kirúgtunk volna a hámból, akkoriban kispénzű egyetemisták voltunk, akik csorba kőlépcsőkön ülve ették a májkrémes kenyeret. Szerintem még a közepes bort is csak évekkel később engedtük meg magunknak (a rossz bort meg már akkor sem; a sznobságnak is vannak előnyei).
Aztán újabb tíz évre rá voltam ott valami vámpírkodáson is, nagyjából arra emlékszem, hogy ettünk és ittunk, aztán máshol mást ittunk, aztán este kivittek minket a Szépasszony völgybe, és ott volt valami töltött káposzta és bor (mégis, mi lett volna?). Valahol alighanem vámpírkodtunk is közben, de azt szerencsére már törölte az agyam (bár az egri vámpírkölkök mintha összességében aranyosak lettek volna? És egész értelmesek? Voltak pedig ijesztő városok). Október volt, másnap felmentünk a várba, és többen is felhívtak életem egyéb fejezeteiből, hogy aznap este még okvetlenül találkoznunk kell Budapesten. Én pedig örültem, hogy még eszébe jutok embereknek.
Szóval most nem tudtam, mit várjak. Sejtettem, hogy nem fog úgy fájni, mint más helyek, és jó volt, hogy van már valami halvány elképzelésem a helyekről és a távokról. Így is volt egy óra, amíg a vasútállomásról elértem a szállásra, de csak azért, mert közben megálltam fagyizni, kergetőző kutyákat nézni, képeslapokat válogatni, fényképezni.
A szállás nagyon korrekt volt, bár kicsit halványabb, mint a booking.com-os értékelések alapján vártam. Viszont tényleg közvetlenül a várkapu alatt volt, ennél közelebb nem is lehetett volna, az ablakomból rá is láttam, nagyon élveztem ám a dolgot! Magamat is megleptem, hogy sikerült a kisebbik hátizsákomba bepréselni mindent, amit vinni akartam, úgyhogy a szobában gyorsan ki is dobáltam a nehezebbjét (netbook, töltők, váltóruha, pizsama, fogkrém, hajlakk), és visszaindultam a városba. Elkanyarodtam a minarethez, a tövében áruló néniktől vettem fülbevalót, hűtőmágnest és képeslapot, majd időben tisztáztam kalandvágyó énemmel, hogy van egy enyhe klausztrofóbiám és egy enyhe tériszonyom, szóval oda nem megyünk fel (ez nem mindig sikerül, volt már, hogy félútról rettegtem vissza magam talajszintre egy kilátóban). Ezek után leballagtam... mondanám, hogy toronyiránt, de Egerben minden irányban van egy torony, tényleg, hát tele van az egész templommal.
Ha terveztem volna, biztos nem sikerül pont öt óra előtt másfél perccel a bazilika elé bóklászni, így viszont lemehettem megnézni a várost a város alatt, ami egyrészt nagyon vicces volt, másrészt eszembe juttatott dolgokat egy városról, ami alatt bizony olyan lyukacsos a hegy, hogy ihaj (és még püspöki palota is van benne, bár lehet, hogy ekkora borospincéket nem tervezek alá visszamenőleg). Utána körbejártam a bazilikát is, ha már, aztán valahogy sok utcányira onnan egy igazán dinamikus szoborcsoport tövében kötöttem ki, egy derék végvári hazafi csetepatézott ott mindenféle gaz törökökkel. Ültem és néztem és arra gondoltam, hogy borzasztó dolog ám az ember, amiért a gyilkolás ilyen központi eleme a létének. Később betértem valahová vacsorázni, és az étlap és az étel közti különbségből arra jutottam, hogy manapság már kínos leírni, hogy krumplipüré. Vettem kézműves sört is (Bakelit), ha már a bor városában vagyok... hát nem azért, kicsit el volt szállva az ára, pláne ahhoz képest, hogy nekem leginkább erős közepesnek tűnt a végeredmény.
Rosszul aludtam, rosszakat álmodtam, hajnalban ébredtem, a reggeli is halványabb volt az értékeléseknél, bár azért még kellemes. Visszadőltem még egy félórára, aludnom nem sikerült, mert a folyosó túlsó végén csapkodó takarítónők úgy ordítottak, mint a sakál. Iszonyat kába voltam, amikor felmentem a várba, ahol aztán három és fél órát tébláboltam, de komolyan, nem tudom, mi tartott ennyi ideig, hát még aknalesős körbevezetés sem volt, mert sosem gyűltünk össze elegen! Egyes romosabb pontokon annyira Dragon Age jellegű volt a díszlet, hogy szinte éreztem, hol kéne küldetést vételeznem, de aztán arra gondoltam, nem biztos, hogy elég magas szintű vagyok a borospincékben bujkáló sátánisták megfékezéséhez (gyógyital helyett is csak egy fél palack csapvíz volt nálam), illetve nem biztos, hogy ez a történetszál beférne a nyolcórás budapesti munkám mellé. Tudom, tudom, az ilyen mellékküldetések megvárják az embert, de lehet, hogy legközelebb máshová utaznék?
Az emlékeimhez képest döbbenetesen nagyott nőtt a megnézhető dolgok száma, és a 3D-s bemutatók igen pazarok voltak, szinte már el tudom képzelni, hol volt a püspöki palota, és hát jó, azt nem, hogy a vár lerombolt fele hol és meddig terült el. Az 1552-es tömegsír feltárásakor talált koponyák, kard okozta fejsérülésekkel című kiállítási tárgynál erősen elszontyolodtam, tényleg szörnyű dolog az ember, és lényegesen kevesebb Monet-t és Heaney-t termel, mint ipari trancsírozást.
Ebédeltem, a pinot noir továbbra is a kedvenc vörösboraim közé tartozik, sétáltam, elvesztettem a kardigánomat, vettem fagyit, megtaláltam a kardigánomat, hülyeségeken járt az eszem, pont időben kiértem az állomásra, tömeg volt, hazaértem. Kicsit még hőbörögtem magamban hülyeségeken, néztem, hogy az ismerőseim közül ki mikor ér haza a tüntetésről (ahova mehettem volna én is, ha reggeli után egyenesen hazajövök, de bocs, akkora forradalmiság nem volt bennem), próbáltam rendet csinálni a fejemben, és többre már nem volt erőm sem.
Képek nem lesznek, mert nincs időm, nincs kedvem, és egyébként sem.
*James Wilde: Hereward - angolszászos-vikinges regény a normann hódítás előtt (később alatt, majd után). A történet és a szereplők az első kötet feléig nagyon kínosak, ha az ember nem Conan legújabb kalandjaira készült lélekben (és én személy szerint rühellem a Conan történeteket, sőt, Howard minden szempontból az egyik legfosabb szerző, akitől bármit is olvastam – és igen, tudom, hogy de hát ő a legjobb!!!4!!4! ... de nekem nagyon nem), néha olyan leírások és szókapcsolatok kerülnek elő, hogy én kérek elnézést, de a háttér egészen tisztességesen össze van rakva. Azért vettem meg, mert annak idején a szakdolgozatomat saccperkábé ennek az időszaknak az irodalmából írtam, mert hasonló témában voltak jó könyvélményeim (Robert Low, ahh... nem mindig szoktam szeretni, amit fordítok, de az Oathsworn / Felesküdöttek minden szinten ott volt, a jelzőktől a történetig), és mert a szerző a saját nevén, Mark Chadbournként írt olyan könyvet, ami nekem nagyon tetszett. Igaz, a háromszor három kötetes nagy eposz lezárásával nem voltam elégedett, de nem azért, mert hőseink balfasz jelzőkkel és egy fél csirkecombbal is megölnek mindenkit HÁROMSZOR!!! És utána hajigálóznak a fejükkel!!! Abban a sorozatban ilyesmivel legfeljebb az ellenszenves kelta tündérek próbálkoztak, és hosszú távon nekik sem jött be.
