Az időjárás nagymamámat is megviselte, nem láttam még ennyire elesettnek – és hát őszintén, én is kis híján leborultam a székről, annyira vacakul voltam. Mintha egyre másnaposabb lettem volna, márpedig ez nagy igazságtalanság, ha előtte még csak részeg sem volt az ember. Utálom a frontokat. Utálom az ilyen elvesztett napokat, amikor semmi hasznosra nincs erőm, még gondolkozni sem. (Hülyeségeket álmodni bezzeg! Az megy!!! Most már tényleg nagyon dühös vagyok a tudatalattimra...) Ezek után természetesen a kedd még rosszabb volt, este hatkor már aludtam, és lassan már nem is reménykedem abban, hogy valaha egyszer leszek még ébren. Úgy teljesen, és nem csak nagyjából. Szerda reggel ernyőstül-kabátostul bőrig áztam a havasesőben; kicsit féltem a varjainkat, remélem, szegény tojó nem fagy meg költés közben, és mire kikelnek a fiókák, az idő is észhez tér.
Hogy fogunk így leégni a Könyvfesztiválon a füvön ücsörögve?
