Előbetegnek érzem magam, bár a tünetek alapján inkább a derekán járok egy közepesen ronda náthának. Kába vagyok, ülök, nem gondolok semmi másra, csak hogy hamarabb tavaszodik, mint tavaly, látom a rügyeken, egy éve még nem tartottunk itt. Minden más, amire gondolhatnék, a cipők, a ruhák, az új szemceruza, csak újabb réteg egy parányi üvegszilánkon. Nem születik belőle igazgyöngy, bár veszettül védem azt a kis puhányságot odabenn; nem születik belőle más, csak változás, és még az sem biztos, hogy a jó irányba. Ha az ember nem tudja, hová megy, nincsenek jó irányok. Persze rosszak sem.
Egyébként nem zavar, hogy nem tudom, hová megyek, eddig ahányszor tudni véltem, mindig borzalmasan rossz helyeken kötöttem ki, miért írok minden mondatba ilyen kibaszottul sok vesszőt? Rémes.
Nem meséltem még, de csütörtökön szembesültem vele, hogy gyermekkorunk egyik kedvenc kocsmájáról, a Fehér Gyűrűről lekopott a jelzője, és most már csak Gyűrű. Zsíroskenyér azért még van, mielőtt bárki megijedne. Pénteken pedig voltam igazi hazai klubkoncerten, rá kellett jönnöm, hogy 1) nagyon rég nem voltam ilyesmin 2) az arcok felét még mindig felismerem. Jó volt, kifejezetten jó volt, bár ha az arcok felét nem csak felismertem volna, de netán tényleg ismerném is, biztos kevesebbet szorongok a falnak dőlve (aztán előkerültek emberek, akiket tényleg ismerek, és elkezdődtek a koncertek is, és mindkettő sokat segített a helyzeten).
