fáááááááááradt

A hét valóban kimerítő volt, és foltokban irreálisan intenzív (kedves péntek este, számítottam egy adag aztakurvaéletre, de a végén nem kellett volna még megpakolni a Temple of Love-val is, az kicsit már túlzás volt), a szombati koncert után olyan mozgáskoordinációval vonszoltam magam haza, hogy szerintem mindenki azt hitte, mocsok részeg vagyok, pedig csak járni sem tudtam már a fáradtságtól. Nagyon hamar el fognak múlni ezek a képek és érzések és gondolatok, és ez részint jó, részint teljesen összetöri a szívem. Pedig már így sincs szegény túl jó állapotban.

Az mondjuk vicces volt, hogy kiderült, Mick Moss azt hitte rólam, osztrák vagyok, és várta is, hogy ott leszek majd péntek este az Escape-ben, mert hát mindig az ottani koncertjükre szoktam átvonatozni.. Bevallom, idén is gondolkoztam rajta, amíg a dátumokból össze nem állt, hogy de akkor épp New Model Army koncerten leszek. Ó, és játszották az összes kedvencemet az első lemezről, Over your shoulder, Flowers, Last laugh, mindjárt sormintát rakok kis szívecskékből (csak a blog törött tagnek nézné őket). (Jó, a New Model Army pedig játszotta a Higher Wall-t. A Higher Wall-t! Még jó, hogy a Lovesongs kimaradt, mert akkor el is sírtam volna magam.)

A szombati munkát túléltem, a hétfőit még nem tudom, hogy bírom majd, hogy a kedd-szerda*-csütörtök-péntekről ne is beszéljek. Szerencsére egy keddi filmezést leszámítva erre a hétre nincs sok program – na jó, pénteken valami koncert, de utána szombaton lehet végre aludni. Most is azt kéne mindjárt, illetve előtte elő kéne készítenem a holnapi ebédemet, bár ez pillanatnyilag elképzelhetetlen erőfeszítésnek tűnik.

*hát igen. Ünnep ide, ünnep oda, erősen meg kell most tolnunk, de később lecsúsztathatjuk ezeket a napokat.