Az alábbiak mind az én személyes élményeimre alapulnak, arra, hogy én hogyan éltem meg a fordítást és hogyan élem meg a tesztelést. Egyáltalán nincs teljes (vagy akár jelentős) átfedésben más fordítók és tesztelők világlátásával és munkatapasztalataival. Könnyen lehet, hogy egyes fordítók a legmagasabb szintű művészetként élik meg a fordítást, vagy hogy más tesztelők halálosan unnák az én munkámat – és ez így van rendben.
Nem volt nekem a fordítással, mint munkával semmi bajom. Néha élveztem is, voltak könyvek, amiket rettenetesen szerettem, és voltak olyanok, amiket valóban nagy kihívás volt fordítani (Robert Low mondatszerkesztése például annyira nem adta magát magyarul, hogy öt egész könyvön át szinte minden egyes mondattal meg kellett birkóznom, de a mai napig elégedett vagyok az eredménnyel), vagy ahol rendesen be kellett izzítani a találékonyságot (Lauren Beukes káromkodásai vagy Patricia McKillipp beszélő nevei nem kevés fejtörést okoztak), de azért összességében a fordítás maga nem egy izgalmas szellemi munka. Megerőltető, persze, istentelenül megerőltető, de a legtöbb könyvnek viszonylag hamar el lehet kapni valami stílusféleségét, és onnantól kezdve csak azt a végtelenül sok mondatot kell lefordítani egymás után, amiből egy 500-1200 oldalas könyv felépül. Ezek a mondatok egy másik nyelven már léteznek, nem nekem kell kitalálnom őket, és különösebben sok jogom sincs átírni, ha nem tetszik (tudom, ezzel nem minden fordító ért egyet, de szerintem az a szöveg alapvetően a szerzőé és nem az enyém, és a kelleténél mélyebben nem tapicskolnék bele), a fordításnak ez a része nem feltétlenül igényel nagy oktánszámú kreativitást. Egy regénynél, ahol a szöveg többnyire minden lényegi információt meg is jelenít, maga a fordítás inkább munka, mint művészet. Egy versnél persze más, sokkal tömörebb, sokkal többet számít, amit kihagy, és hogy ebből mi fordul magától egy az egyben, és mihez kell felépíteni a kulturális hátteret – és persze ha kötött, akkor ott a forma, a fránya forma is – de a versfordítás az elmúlt években inkább csak évi két korsó sört eredményező mellékes volt a számomra, szóval ne számoljuk a munkához.
Egy szó mint száz, a műfordítói lét fordítás része* nekem legfeljebb szellemi kielégülést okozott olykor-olykor, de a magam feladatát nagyon ritkán éreztem művészinek benne. Az egyéb kreatív kedvteléseimhez képest sosem találtam művészileg kielégítőnek.
A tesztelés viszont egészen más. Egyrészt senki sem faggat arról, hogy kellő mértékben művészinek érzem-e a regisztrációs folyamat újratesztelését (és ez már önmagában nagy előnye ennek a munkának), másrészt sokkal változatosabb, mint a fordítás. Kezdjük ott, hogy mi úgynevezett manuális tesztelők vagyunk, tehát úgy esünk neki az adott feladatnak, mintha felhasználók lennénk: kattintgatunk és görgetünk, begépeljük az adatokat és tépjük a hajunkat. Nem írunk kódot, nem automatizálunk, hanem két kézzel megyünk neki a dolognak, mint az állatok.
Ha csak a munka tesztelés részét nézzük, nekem kb. napi szinten kell csinálnom egy általános, felületes, gyors tesztet, hogy a fő funkciók rendben működnek-e; kell haladnom az egyes funkciókat mélységeiben ellenőrző, részletesebb és aprólékosabb tesztekkel; és ha akarom, közben megnézhetek dolgokat csak úgy véletlenszerűen is, ahogy a hülye felhasználók szokták. Ez három eltérő mentalitású feladat, és akkor még csak teszteltem. Aztán az észlelt hibákat nem árt jelenteni, majd a jelentett hibákat figyelemmel kísérni, végül, ha valaki megjavította őket, újra megnézni, és az eredménynek megfelelően lezárni vagy újranyitni. Mindemellett teszteseteket is írunk (pontosan mit is kell végignézni, és ha már végignézzük, mit kell ott látni – ehhez nem árt, ha az egész rendszert átlátjuk, és elengedhetetlen, hogy az adott részleteket alaposan átolvassuk, kikutassuk, minden kérdést feltegyünk), átnézzük mások teszteseteit, és próbálunk lépést tartani a folyamatos változgatásokkal. Ha ez nem lenne elég, ezzel párhuzamosan legalább négy chatszobát figyelemmel kell kísérnünk, és általában egyszerre még három ember nyaggat minket a maga halaszthatatlan kérdéseivel – oda tudod adni ezt a telefont?, meg tudnád nézni ezt a felhasználót?, hogyan regisztrálok kereskedőt?, mikor megyünk már kávézni?, pontosan mikor dobott ki a program?, mi volt a hibaüzenet?, mit rendeljünk ebédre? – és akkor a különféle eszközök ilyen-olyan-amolyan logisztikájáról és összelegózásáról még nem is volt szó.
Szóval unalmasnak semmiképp sem mondanám a tesztelést, és szellemi kihívás is van benne dögivel. Néha már az is megerőltető, hogy ne keverjem össze, épp kinek írok és miről. És ha sikerül valamit összerakni, megoldani, a helyére kattintani, az van olyan jó érzés, mint egy frappáns ragadványnév, vagy egy olyan káromkodás, ami nem lóg ki minden irányban a szöveg stílusából – a flow, amit ilyenkor érzek, ugyanaz.
És elmondhatatlan jó érzés, hogy közben senki sem feltételezi rólam, hogy ez művészet és átszellemít.
*a fordításnak volt egy olyan része is, amit néha nagyon élveztem, a határidőkhöz közelítve pedig nagyon utáltam, mégpedig az, hogy rengeteg mindennek utána kellett néznem. A fordítás ilyen szempontból nagyon szépen tágította az érdeklődésemet és az általános műveltségemet, mert a legváratlanabb kifejezéseknek kellett utánaolvasnom: rengeteg fölösleges apróságot tudok egyes kaliforniai halfajokról, fűszeres karibi panírokról, helikopterhordozókról, a török-görög lakosságcseréről, a gyémántlelőhelyek fő fajtáiról, vagy a feketehimlőről. Azért ehhez persze az is hozzátartozik, hogy az ilyesmi amúgy is érdekel: mióta nem fordítok, azóta is rengeteg fölösleges érdekességet olvastam, például a feketehimlőről egészen biztosan (valamint a mixotróf planktonokról, az Enceladus helyenként alig két kilométer vastag jégpáncéljáról, az ámbráscetek kultúráiról, a beton történetéről – már a rómaiak is! – Artemisia Gentileschiről, vagy arról, hogy Amerikában más siketnéma jelbeszédet használnak a feketék és a fehérek).
