tervek

Erre átmenetileg megszűnt a Népfürdő utcai kikötő (jogos, hát ott építkeznek). A Jászai Mari tértől pedig kicsit olyan... céltalanul kurta lenne lehajókázni a Batthyány térre, nem?

áááááááásít

Azért pihenj egy kicsit, mert látszik rajtad, hogy nagyon fáradt vagy, mondta apám, miután kis híján belealudtam a poharamba, és valóban, hétvégére döbbenetesen elfáradtam. Pedig rövid volt a hét, csak valahogy mégis nagyon hosszú. Biztos számított a csütörtök délutáni németóra (bár nagyon alibi, ami azt illeti) és a péntek esti sörözés, ami a híres "szerintem tíz körül úgyis hazamegyek" mondattal kezdődött, és nyilván egészen máshogy ért véget, de most teljesen végem. Ettől eltekintve minden jó, egyelőre minden teljesen jó, az pedig úgyis majd kiderül, hogy később mi lesz.

Középtávú tervem például, hogy egy szép, napsütéses reggelen egyszer majd hajóval megyek dolgozni. Akkor is, ha kétszer annyi ideig tart.

És majd egyszer veszek könyveket. De csak akkor, ha már újra megtanultam élvezni az olvasást.

túl sok, túl szép, túl nagy

Virágzanak a fák, és ha kisüt a nap, már érezni az erejét. Egy faágon ülve uzsonnázom a müzlimet, kutyák rohangálnak körülöttem, és amikor azt hiszem, senki sincs a környéken, feléneklek egy ír kesergőt, Dragana kérte. Hajnalban kinézek az ablakon, és nevetnem kell, olyan vörös a Mars, de mi az ott alatta, és az ott kicsit jobbra? Ó, az egyik az Antares, a másik a Szaturnusz, és ha hihetek a telefonomnak, ha kihajolok az ablakon, még látni fogom a Jupitert. Szia, bolygó, és ott akkor az a fényes az Arcturus? Aztán becsukom az ablakot, mert odakinn fagy, és csak az üvegen át nézem a hihetetlenül színes fénypöttyöket, mint egy karácsonyi égősor.

két alvás között

Az első hét elteltével nyilván rengeteg benyomásom van, gondolatom jóval kevesebb, a gondolatok olyan összetett dolgok, amikhez kicsit elfáradtam, azt hiszem. Már voltam céges eseményen is, tök jó volt, ma pedig eljöttem térdzoknit nézni, és vettem egy ijesztően piros nadrágot (de le volt árazva! és rám jött!) (ööö, igen).

Délelőtt sikerült magamra rántanom egy teljes füzér tehénkolompot, igen, a háztartásomban van egy füzér tehénkolomp, és úgy tűnik, kezd elvásni a madzagja, és akkor jaj, nekem kel majd kézzel újrafűznöm az egészet. Le kéne fényképezni, hogy tudjam, milyen sorrendben vannak rajta a színes gyöngyök.

Most pedig elmegyek hajlakkot, krumplihámozót és három napi hideg élelmet vásárolni, kíváncsi vagyok, végül mit viszek haza.

kicsit

...fáradt vagyok. Na jó, nagyon.

vasárnap

Az ivós programok közül a veszélyesebbiken sikerült nagyon észnél lennem, de a másikon sem csúsztam el annyira, mint tehettem volna, már-már büszke lennék, ha aztán egy kimaradt éjszakai járatnak köszönhetően nem tart jó órával tovább az út, és rövidebb ideig az alvás. Márpedig az mostanában amúgy sem pihentető, feszült vagyok már nagyon, izgulok, és komolyan mondom, vigye ki valaki a tudatalattimat a fészer mögé, és lője főbe, mert a csodálatosan összefüggő, még csak nem is ijesztő, de végtelenül lehangoló álmokból kezd nagyon elegem lenni. Akiket jellemzően munkaidőben szoktam meglátogatni, azokat mind lelkiismeretesen végiglátogattam az utolsó szabadúszó hetemen, voltam kutyát sétáltatni (az időjárás alapján akár úsztathattuk volna őket), nagymamámnál, barátoknál, megbeszéltünk új programokat, és persze a világ dolgait. Teljesen váratlanul mindkét együtt írogatós társaság beiktatott egy menetrenden kívüli alkalmat a hétvégén, az elsőre eljöttek olyan emberek is, akiket december óta nem láttunk, és jó érzés, hogy idén már tényleg sikerült úgy összehozni a társaságot, hogy nem csak a nagy novemberi őrületben találkozunk. Próbálok valamennyire felkészülni arra, hogy a sok szabadúszás után munkahely, és nem is ez az ijesztő benne, hanem az előző munkahelyeken begyűjtött félelmek. Hogy már előre tudom, hányszor lesz az, hogy nem az adott helyzetre reagálok, hanem valamire, amit évekkel ezelőtt féltékeny, ostoba és kicsinyes emberek vágtak a fejemhez (mondtam, hogy jegyzetelj rendesen, miért csak egy mondatban írtad le ezt a lépést, nekem sokkal részletesebben kellett leírnom, te miért nem úgy írod le?). Persze ha erre gondolok, eszembe jut, hogy még mi mindenben és milyen félelmek kötnek gúzsba, és még jobban befordulok, azt hiszem, ideje néhány dolgot visszakaparnom az élettől, például Fields of the Nephilimet hallgatni úgy, hogy az jusson róla eszembe, amikor szerettem, és nem az, amikor a féregszabású ezen demonstrálta, hogy igenis el lehet lopni és meg lehet gyalázni mások emlékeit.

Meg kéne ma még csinálnom egy macskás rajzot is, nem tudom, hogy lesz ez.

közben

Nem mintha haladnék a történettel, mondhatni elakadtam. Mármint olyan szinten, hogy a történet címét már helyrehozhatatlanul elhagytam, és egy kisfiú helyett valahogy két kislány lett, és azt sem tudom, mi legyen, mert ugyanakkor egy másik történet miatt valahogy mégis vissza kéne kanyarodnom az eredeti elképzeléshez.

     Kobold kovács másnap korán felkelt, óvatosan megcsókolta a felesége homlokát, megsimogatta az összeölelkezve alvó ikreket, aztán átballagott a műhelybe. Bár azt, amire álmában a lányokat tanítgatta a Mordizomadta, ő maga már réges-rég tudta, az álombeli barlang-kohóban nem egy olyan apróságot látott, amit szívesen megpróbált volna megalkotni ébren is. Igyekezett nem gondolni arra, honnan szedte az ötletet, mert nem volt épp megnyugtató, hogy minden koboldok királya felfigyelt a lányaira, még a csak álmában is – bár Kobold kovácsnak eddig csak ébren volt dolga a tárnák lakóival, azt ő is tudta, hogy a hozzájuk hasonló, varázslatos lények nem mindig tartják külön világnak az álmokét. Idővel aztán úgy belefeledkezett a munkába, hogy nem csak azt sikerült elfelejtenie, honnan jutott eszébe, amit épp csinált, de az ebédidő gondolata is utána suhant, sőt, a vacsoraidőé is, mert egyszer csak arra riadt fel, hogy a felesége áll előtte, karján a két gyerekkel.
     – Eleget dolgoztál mára – jelentette ki az asszony, aki sok furcsaságot megszokott ugyan a férje mellett, de azért azt nem volt hajlandó elfogadni, hogy Kobold kovács olykor napokra a műhelyben felejtette magát -, a lányok már nagyon sírtak utánad, és enned sem ártana!
     Kobold kovács pislogott egyet, pislogott kettőt, és a harmadik pislogásra lerázta magáról a munka bűvöletét. Szégyenkezve nézett a feleségére, és épp csak lekanyarította magáról a bőrkötényt, mielőtt átvette volna tőle a gyerekeket.
     – Nézd, micsoda szépséget álmodtam! – bökött az állával a félkész műremek felé nagy büszkén, de alig mondta ki, el is múlt a jókedve, mert hirtelen eszébe jutott, hogy mi minden mást álmodott még. – A lányok jól viselték magukat? – kérdezte kicsit félve, mire a felesége elnevette magát.
     – Tudják máshogy? – kérdezett vissza, bár az a karmolás Málna szeme fölött ékes bizonyítéka volt, hogy nem csak tudják, de szokták is rosszalkodásra vesztegetni az idejüket. – Olyan csendben voltak egész nap, hogy néha azt hittem, valami kóbor manó elvitte őket!
     – Ilyet ne is mondjál! – nézett rá Kobold kovács riadtan, és magához szorította az izgő-mozgó gyerekeket. Mióta ember az ember és kobold a kobold, azóta kerengtek kegyetlenebbnél kegyetlenebb rémmesék az elrabolt és elcsellengett kisgyerekekről, akik aztán a tárnák sötétjében lelték halálukat. Kobold kovács az ikrek születése előtt csak legyintett az efféle híresztelésekre, mert ha valaki, hát ő elég jól ismerte a koboldokat, hogy tudja, nem is engednének olyan nagy, estelen és buta dolgokat imádott köveik közelébe, mint egy embergyerek; de most ő is megtapasztalhatta, hogy a féltés erősebb a józan észnél. És bizony, a félelme erősen egybecsengett az előző esti álmával … szokásával ellentétben el sem gyönyörködött az aznapi munkájában, hanem úgy rohant ki a kovácsműhelyből a két lánnyal a karján, mintha ezer kobold üldözné izzó vasfogókkal.

félkonzerv

Már megint csókolózó hollókat rajzolok (jó, hát ennyi gótság belefér, a hollók sokkal szebbek a galamboknál, és okosabbak is), igazából kezdem unni a dolgot, nem a csókolózó hollókat, hanem a rajzolást. Az elmúlt két-három héten már nagyon csúnyán alibiztem a macskákat is (puszta véletlen, hogy most fejeztem be az eddig legtöbb munkával járó, de mégsem egyértelműen legszebb macskaspirált), és az egyéb állatokról (mókus, tobzoska) nem is beszélnék. Azt hiszem, épp értelmetlennek látok mindent, bár igazán felfoghatnám úgy is, hogy az eddigi egyetlen hivatalos visszautasításban az volt, hogy ezek tényleg gyönyörűek, csak arra alkalmatalnok, amire.

Érdekes élmény volt egyébként, amikor már nagyjából a reptérre menet beültem egy forró csokira a Shakespeare’s Company újonnan nyílt kávézójába, ez ott van a Notre Dame-mal szemben, és az ablak túloldalán, odakinn egy háromfős család ült – egy idősebb pár és egy egyetemista korú lány – és a férfi és a lány a maguk stílusában és a maguk kis vázlatfüzetébe buzgón rajzolták is a katedrálist. A lány egészen kis füzetbe rajolt, ceruzával, aztán tollal, a férfi nagyobb füzetbe, vastag színes ceruzával. Az ő rajzát láttam, és úgy az első öt percben teljesen el voltam döbbenve, hogy ne már, emberek csak így ránéznek valamire, és lerajzolják, mi ez már, ez undorító – aztán behúzott még egy vonalat, és egészen máson voltam megdöbbenve.

Nekem persze nyilván könnyű, én annyi fényképet piszkáltam már arról a templomról, hogy tudom, mennyire zömök, de azért az öreg bő negyedével szúrta el az arányait. Mármint az a torony akkor olyan széles, ha háromnegyed olyan magas, a Notre Dame nem nyúlánk, a legkevésbé sem az. És hiába vázolja fel rá gyönyörűen a boltíveket, és húzza be a kapukat, ha az épület arányai teljesen el vannak szúrva. A lány a maga teljesen eltérő technikájával kicsit jobban eltalálta a templom formáját, de az is valóban csak gyors vázlat szintjén maradt – és komolyan és őszintén megnyugodtam, hogy más se tud rajzolni. Akkor sem, ha magabiztosan kicsapja az asztalra az összes kelléket, és vállalja, hogy itt most Művészet van folyamatban. Ez nekem még mindig nem megy, bár azért már elég sok dologban megtanultam pont leszarni az úri közönség véleményét. De most rájöttem, hogy tulajdonképp miért is lenne ciki bénán rajzolni nyilvános helyen, hát mennyire nem az, már csak ki kéne találnom egy olyan módszert, amivel nem öt-tíz óra lenne megrajzolnom egy képeslap méretű képet (két éve megpróbáltam ezt a helyben rajzolásosdit, tanulságos volt) (igen, ezen a ponton meguntam). (Az a baj, hogy a módszer kitalálása nagyjából úgy kezdődött: ki kéne találni egy célt, hogy miért csináljam. Ez még sikerült: majd elküldöm embereknek képeslap helyett. De akkor ahhoz milyen papír kéne, és azt milyen dobozban tudnám mindig magammal vinni, és egyáltalán, amikor már azt terveztem, hogy ezt hogy integrálhatom a standard noteszemmel, akkor inkább feladtam a dolgot. Miért nem tudok egyszerű terveket kitalálni?)

öl, öl, öl, halál (masnival átkötve)

Nem az a kérdés, hogy volt-e normális hely a kávézóban, vagy hogy a fotel karfájára valahogy felaggatott kabátról lecsúszott-e életem első, közel menő fülhallgatója, miközben próbáltam úgy leülni, hogy a dohányzóasztalról (gyűlölöm a dohányzóasztalokat, semmi értelmük) ne verjem le a kávémat. Nem is az a kérdés, hogy észrevettem-e időben, ráültem-e a drágaságra, vagy hogy eltört-e valami irgalmatlanul hülye helyen. Még csak nem is az, hogy sikerült-e átmenetileg megszerelnem egy zöld alapon sárga kiskacsás ragtapasszal*, ügyes vagyok, találékony, és pont volt még egyetlen, árva ragtapaszom (hiányzott az egyik végéből egy centi, amit azóta sem értek).

A kérdés az, hogyan tudtam megállni a visítva szitkozódást, és hogy mikor esik szét végleg ez a nyomorult vacak.

*Ezt később felváltotta egy halvány rózsaszín masni. Leginkább azért, mert a ragtapaszt nagyjából ugyanazért nyúzta le magáról használat közben az eszköz, amiért a szigszalagot is ledobta volna, és ha már úgyis ragasztóval átitatott textillel tekertem körbe, miért ne legyen masni belőle.