Szerdán volt egy pont, amikor sós kiflivel a kezemben néztem a csillagokat, és éreztem, hogy itt a tavasz – hah, akkor még nem tudtam, hogy csak látogatóban. Csütörtökön elmentem popkulturális rendezvényre, és utána söröztünk, és itt kezdődött az, hogy emberek egyszer csak szociálisnak neveztek, pedig igazán csak azokkal az ismeretlenekkel beszéltem, akiknek az asztalánál ültek ismerőseim is. (Lehet, hogy ellenkező esetben inkább csak elmebetegnek mondtak volna.) Pénteken Sulemiáékkal születésnapoltunk, rengeteg volt osztálytárssal (Sulemia és én osztálytársak voltunk gimnáziumban, a férjével pedig csoporttársak egyetemen) és megtudhattuk, hogyan kell kreatív legózásra motiválni a gyerekeket.
A dolgok szombaton sűrűsödtek be, épp azon gondolkoztam, hogy muszáj lesz hajat mosnom, és ne már, amikor felhívott nagymamám. Hogy sütött rakott krumplit, és én azt szeretem-e (igen, történetesen a kedvenc ételem), és akkor menjek át, és együnk. A tervet tett követte, bár közben muszáj volt hajat mosnom. Nagyon jó volt, még az egyik nagybátyám is megérkezett egy ponton (szerencsére már ebédelt, és nem kért rakott krumplit – szerencsére!!!) és utána őszibarack befőttet ettünk, és én kaptam unikumot is, mondván, hogy két tányér leves és három tányér krumpli után nem árt az (nem is ártott). Jaj. Nem akar valaki rakott krumplit sütni nekem? Nagyon hálásan tudok egy egész tepsinyit megenni.
Innen tovább billegtem volna wrimókat nézni, mert gondoltam, lesznek. A múltkor némileg le lettem tolva, hogy mit képzelem én, hogy majd mindig leveleket írnak minden egyes találkozó előtt, minden hónap harmadik hónapja, délután négy, helyszín ugyanaz, nem kell ezt túlbeszélni. Oké, oké, nem kell túlbeszélni, mert úgyis mindig ott lesz mindenki, kivéve, ha nem, és azt sem kell ugye túlbeszélni, hogy senki nem lesz ott, és én, a késve érkező, majd hülye fejjel bámulok be asztalokhoz, hogy ül-e mellette ismerős. Erről ennyit, valójában úgyis csak egy órácskára ugrottam volna be, mert következő program – legalább volt időm leülni, és olcsóbban jobb kávét inni máshol.
A következő program Droidzombiék ismét nagyon kellemes koncertje volt, ami aztán különféle átmenetekkel abba torkollott, hogy addig ismeretlen emberek házibulivá avanzsált születésnapi sörözésén támasztottam a falat, és nosztalgiáztam a múlton meg az eljövendőn. (Utóbbit úgy kell, hogy lelkes ikerfiúk szórakoztató dance-off performanszát nézve azon sóhajtozik az ember nyula, hogy jaj, és milyen vicces lesz, amikor Nimandi ikrei buliznak együtt, és mennyire tök ugyanilyen, mert esküszöm, hogy húsz éve is pont ilyen pesti bérlakásokban zúztunk, pont ilyen bútorokkal, ilyen könyvek közt, ilyen szőnyegen. Ööö, és bölcsésztémákról beszéltünk a konyhában, csak akkoriban még a legfiatalabbak közé tartoztam, nem épp ellenkezőleg. Szóval a változás, ó, csak illúzió a pesti éjszakában.)
Vasárnap aludtam, hétfőn pedig apámmal találkoztam. Kaptam rettentő finom lencsefőzeléket és kétféle rétest – eddig azt hittem, hogy a meggyes rétes a legjobb, de az ananászos simán lenyomja. A puszta emléktől is kicsordul a nyálam, illetve éhes leszek. El is megyek, vadászom valami ételt.
Addig csomók.
