Szóval megvolt a koncert, és jó volt, rá kellett jönnöm, hogy az elmúlt 5-6-10 évben tényleg azért nem élveztem annyira az Anathema koncerteket, mert végtelenül unalmasnak és semmilyennek találom az új lemezeket. Tíz perc alatt elalszom bármelyiken, és ezen nem változtat az sem, hogy persze koncerten én is vonyítok a tömeggel (és nem azért, mert ennyire jó a memóriám, hanem mert ilyen irtózatosan kiszámíthatóak, zene, szöveg, minden). De szóval előszedték a régi számokat, és rögtön minden olyan volt, mint régen, még Vinny terpeszállása is, és igen, hát ez jó volt. Egy A Dying Wish még mindig odacsap és hát amikor Darren beballagott a színpadra, a jobb fülétől a bal füléig érő vigyorral, az valami… az egészen egyszerűen megható volt. És végtelenül aranyos. Szóval sosem gondoltam, hogy egy órányi doom metalt én valaha végig fogok röhögni, és pusztán örömömben, de ez történt. Egyszerűen olyan lelkesedés áradt a színpadról (ó, és alighanem igen nagy megkönnyebbülés, hogy Darren mégsem friss fekvőgipszben nyitja a turnét, miután a koncert előtt ügyesen szétkapta a lábát), hogy az valami hihetetlen. Darren for president, de tényleg. Meg Duncan (ő meg az ujját törte el a turné előtt), Duncan, aki kedves volt és aranyos és kedves.
