Túl gyorsan elmúlik minden, nem lehet megőrizni a pillanatokat, még az emlékekben sem, mert ugye azok törvényszerűen torzítanak, pedig néha jó lenne rögzíteni egyet-egyet, és aztán visszajátszani. Az utcák, a város. a japán lány, aki iszonyú ügyesen skiccelte fel a parkot, a sövényt, de legfőképp a sövény fölött bekukucskáló Musée d'Orsay tetejét; gyorsan, ügyesen, szépen árnyékolva, és rútul betorzítva egy vázlatlapra azt a hosszú-hosszú épületet. egyik vége, másik vége, a közepe hopp, kivágva. Vagy a lenyűgözően elegáns idős pár a zebránál, akikről először úgy gondoltam, hát igen, ez Párizs, itt még nyolcvan fölött is felöltözik az ember, ha péntek este metróra száll, csak aztán áttipegtek az úton, és túloldalt már várta őket a sofőr a böhöm nagy Mercedesszel.
Igazából csak nem akarok hazamenni. És ebben nincs semmi meglepő.
