Mostanában mindig szomorú dolgokat álmodok, vagy nyomasztókat, vagy szomorúan nyomasztókat, és persze a nyomasztóan szomorú variáció is megvan. Figyelembe véve, hogy mostanában mindig nyaralással álmodok, ez így elég... szomorú. Esetleg nyomasztó. Az az egyetlen megnyugtató, hogy nem tervezek olyan helyeken nyaralni, amik álmaimban bántanak: hagyom az öreg, zöld fák árnyékában pihenő, öreg, zöld tavakat másra, nem vonz már a közös kempingezések kamaszromantikája, vagy ha vonz is, tudom, hogy rég nem nekem való.
Tudom, hogy nem az emberek hiányoznak, nem is a helyek, hanem az, aki akkor voltam, és hogy álmomban az a szomorú és a nyomasztó, hogy látom, már nem az vagyok. És sokszor egyszerűen csak azért nem, mert elteltek az évek, és az ember hiába szeretne tizenkilenc lenni, még ha úgy viselkedik, akkor sem lesz az, akkor sem lesz tizenkilenc éves a többi tizenkilenc évessel, és itt vissza is értünk a szokásos problémámhoz. Nehéz lépést tartanom az életkorommal, és ebben a világon kívül a tudatalattim sem segít.
