Voltunk sörözni a helyen, amire nincs kiírva a neve, és amit a legutóbb ezért nem sikerült megtalálnom (öhh... van valami a jó kocsmával és a cégérrel, de ez a kocsma ráadásul legfeljebb közepes, szóval nem nagyon értem a helyzetet), és pizzát rendeltünk, és megbeszéltük Droidzombival, hogy karaokézni kéne. Belefolytam internetes vitákba (általában már egész jól megy, hogy nem szólok hozzá semmihez, de néha nem sikerül megállnom), ennek kapcsán gondolkoztam az írásról, és jutottam dolgokra, de mivel az internetes vitákon kívül még arról akarok leszokni, hogy mannaként osszam a bölcsességemet, inkább hagyjuk. A féléves keretet így is elhasználtam, mert facebookra írtam egy hosszú, ámde morcos jegyzetet arról, hogy miért utálom, ha leszidnak azért, amit a saját falamra posztolok (nem tetszik, nem kell nézni). Ebédeltem Edemmel, aki hozott nekem friss, házi kakukkfüvet a köhögésemre, és meglehetősen jól bírta a szakadó esőt. Végtére is másfél éve Londonban lakik, biztos az lett volna a furcsa, ha süt a nap és negyven fok van.
Később az időjárás még egy fokozatot váltott britbe, és télikabátban és csizmában rohangáltunk, aztán három napra rá már harminchat fok volt, és nem tudom, hogy a frontokat bírom jobban, vagy csak annyira szenvedtem minden mástól, hogy a hirtelen felmelegedés már nem ölt meg (nem az ölt meg). Még a hidegebb időszakban családoztam (sokat) és ettünk (rengeteget) és ittunk is (igazán nem tudom hová fokozni). Volt a kötelező disznótoros, máskor frissen sült almás sütemény, harmadjára házi pizza, abba is hagyom, mert éhes vagyok, és csak koktélparadicsom van itthon és zabpehely.
Volt még egy igazi egynapos bécsi kaland is, megnéztük, hogy Andrew Eldritchnek szakálla lett haj helyett, így változnak az idők, és velük a dark-gót istenségek (igaz, az első két szám alatt olyan tökéletes Nosferatu mozgást vágott le, hogy majdnem sírtam a meghatottságtól, és azt kívántam, bárcsak lenne profi fényképezőgépem, mert zseniális képeket lehetne csinálni (ha valaha lenne annyi pénzem, borra és
Woven Handről szólva, kénytelen voltam kihagyni a koncertet, még szerencse, hogy nem vettem rá előre jegyet, de jaj, azért szomorú vagyok – bár ha belegondolok, hogy a legutóbbi Woven Hand koncertet agyatlanul végigbőgtem, és nem csak az ír lányokkal bedobált, mennyiségi jaegerbomb miatt, lehet, hogy amúgy még szomorúbb lennék.
Ezen kívül megnéztem a négyes metrót, nem értem, miért vannak érte akár oda, akár vissza az népek, metrómegállók, mélyek, szóval van ott tér a monumentalitásra, miért ne éltek volna vele... és hát hadd ne legyen már baj, hogy nem ugyanabban a fröccsöntő üzemben gyártották le mindet, mint a Pöttyös utcát meg a Népligetet. Nem feltétele a metrómegállónak, hogy egyforma legyen, rusnya és igénytelen – viszont látom esélyét, hogy ha elkopik az újdonság varázsa, akkor pl. a Kálvin téri megálló csak nyomasztóan csupasznak hasson, nem pedig nyers architektúrájában lenyűgözőnek, szóval nem mondanám a világ legszebb vonalának sem.
Később fényképeztem naplementét, de nem volt olyan különleges, mint az interneten ígérték, mostantól nem hiszek már a szaharai homokban sem. Így múlik el a világ dicsősége, és egyáltalán, hol van olyan pont Budapesten, ahonnan szép naplementét fényképezhet az ember? A legtöbb kilátóból a Dunát lehet nézni, meg Pestet, és az többnyire mégis napkelet; a Várból és a Citadellából pedig nagyon hamar beesik a következő sor hegy mögé a nap (erdőbe pedig a kitelepült hajléktalan közösségek miatt nem nagyon mennék egymagam, pláne alkonyattájt. Tudom, nem vagyok szociálisan elég érzékeny, ámde gyáva, az igen).
