Szóval mostanában csak ilyen egyszerűségek lettek.
minél több mindent csinálok, annál kevesebb mindent csinálok
Az a baj, hogy az, hogy legalább heti tizennégy képet kell előkészítenem feltöltésre, a rajzolás rovására megy, mert töbnyire már a felénél elegem van mindenből (és pláne abból, hogy ezeket majd feltenni és taggelni és áááááhülyevagyokén, minek szivatom én magam ilyen idétlenségekkel?). És aztán még le is kell adminisztrálni mindent, hogy például ne felejtsem el, melyik kép volt már, és melyik nem, és lehetőleg ne tegyem fel kéthetenként valamelyik kedvencemet, ha egyszer háromhetenként is ráérek.
Szóval mostanában csak ilyen egyszerűségek lettek.
Szóval mostanában csak ilyen egyszerűségek lettek.
öregszem, nagyon sokadik rész
Mostanában mindig szomorú dolgokat álmodok, vagy nyomasztókat, vagy szomorúan nyomasztókat, és persze a nyomasztóan szomorú variáció is megvan. Figyelembe véve, hogy mostanában mindig nyaralással álmodok, ez így elég... szomorú. Esetleg nyomasztó. Az az egyetlen megnyugtató, hogy nem tervezek olyan helyeken nyaralni, amik álmaimban bántanak: hagyom az öreg, zöld fák árnyékában pihenő, öreg, zöld tavakat másra, nem vonz már a közös kempingezések kamaszromantikája, vagy ha vonz is, tudom, hogy rég nem nekem való.
Tudom, hogy nem az emberek hiányoznak, nem is a helyek, hanem az, aki akkor voltam, és hogy álmomban az a szomorú és a nyomasztó, hogy látom, már nem az vagyok. És sokszor egyszerűen csak azért nem, mert elteltek az évek, és az ember hiába szeretne tizenkilenc lenni, még ha úgy viselkedik, akkor sem lesz az, akkor sem lesz tizenkilenc éves a többi tizenkilenc évessel, és itt vissza is értünk a szokásos problémámhoz. Nehéz lépést tartanom az életkorommal, és ebben a világon kívül a tudatalattim sem segít.
Tudom, hogy nem az emberek hiányoznak, nem is a helyek, hanem az, aki akkor voltam, és hogy álmomban az a szomorú és a nyomasztó, hogy látom, már nem az vagyok. És sokszor egyszerűen csak azért nem, mert elteltek az évek, és az ember hiába szeretne tizenkilenc lenni, még ha úgy viselkedik, akkor sem lesz az, akkor sem lesz tizenkilenc éves a többi tizenkilenc évessel, és itt vissza is értünk a szokásos problémámhoz. Nehéz lépést tartanom az életkorommal, és ebben a világon kívül a tudatalattim sem segít.
12.
A viharvonulás első napján meglep, milyen tömöttek az alsó szintek, alig tudok kifurakodni a peronra, pedig jócskán megsűrítették a járatokat is. Persze, mondom aztán magamban, persze, hiszen amint megindulnak a csordák, a földre parancsolnak mindent, nem szállhat fel sem sikló, sem repülő, de még az építőmunkások emelői sem, olyan most az ég, amilyen a bolygó felfedezése előtt lehetett: a gőzölgő pára végtelen játszótere. A Westerfeld kupolája is azért volt olyan fényes, olyan világos – olyan üres. Ránézek az időre, és visszaballagok. Ráérek még, és szeretném egyszer megnézni az állomást így is, elcsendesedve. A hatalmas gömböt zsibongó utasok helyett napfény tölti be. Az első felhőket csak délre várjuk, és most ujjongva, szabadon kavarog a fény, szálasan hullik át a hatalmas üvegfelületeken, kévékben omlik, megtörik a lifteken, ide-oda villan, úgy táncol, mintha eleven lény lenne. És ki tudja, hiszen a vízről sem hittük volna, ki tudja, talán a maga még ritkásabb módján a fény is él; angyalokat látok, ragyogásba öltözött, szelíd-komor angyalokat, a lándzsájuk napsugár, és úgy töltik be a Westerfeld kupoláját, mint az ódon földi katedrálisokét.
Itt tudnék ülni egész nap, nézni, ahogy begördülnek az első felhők, és a pomonai égbolt gomolygó, szürke bölényei szarvukra hányják, elűzik a földi angyalokat, de mennem kell. A tömeg nem ritkult, de a hajón már eloszlik, és ha nem az ablak mellett kapok helyet… nem baj az sem, legalább alszom egyet, vagy csak gondolkozom, a tennivalóimat listázom magamban ahelyett, hogy a tájat nézném, és az elsuhanó, apró részletekbe próbálnék olyan történeteket olvasni, amik ott sem lehetnek.
Amikor leszállok a telepnél, kelet felől már komor, fekete hegységként tornyosulnak a fellegek, és egy pillanatig hátrahajtott fejjel nézem, ahogy felém száguldanak, és elképzelem, hogy dübörögnek, hányják a fejüket, hogy száguldanak felénk a hatalmas pára-keanoszok. Aztán megfordulok, és szinte futva teszem meg a hátralevő utat – nem attól tartok, hogy megázok, még jó pár óra, mire a vihar ideérhet, de utálok elkésni, utálom a magyarázkodást, a kérdéseket.
Mire végzek, már fölöttünk őrjöng a csorda; és csorda, csorda akkor is, ha nem hús-vér állatokból áll, csak a keanosz szétváló, újra összekavarodó, viharos-vad tudatából. A szél ide-oda dobálja kis védőburkomat, az eső úgy suhog, mintha víz alatt lennék. Szétfreccsen az átlátszó buborékon, és egy pillanatra megint gyerek vagyok, gyerek, éjjel van, és titokban kiszöktünk, hogy kipróbáljuk a lebegő gömböket a sötét tengeren. Az izgalom, ahogy először megbillennek, a rettegés, hogy semmit sem látunk, és talán mégsem volt jó ötlet – az irtózatos megkönnyebbülés, amikor a programnak megfelelően a negyedórás menet végén kidobnak minket a partra a gömbjeink. Miután rájöttünk, hogy az egész csak ijesztő, nem veszedelmes, a többiek minden éjszaka leszöktek, de én soha többé nem akartam átélni ezt a fent és lent és biztos pont nélküli, vak világot… aztán a nagy keanoszokkal ez lett az életem.
Végre kiérek az állomásra. Itt már nem kap föl, nem pörget pár lépésnyit a szél, és végre felnézhetek, hogy lássam a vonuló vihar őrjöngő csodáját. Lenyűgöz, elkápráztat, még sosem voltam az útjában ennyire védtelenül, ennyire szabadon, és nézem, ahogy a fekete felhők meghőkölnek, kanyarognak, összerúgnak, és gomolyogva áradnak tovább a szelet hajtva, fújva, követve. A földi viharok is szépek, azok is szilajak, de ennyire semmi nem lehet fenséges; talán ha valóban léteztek volna az ősi istenek, és Manannán mac Lir szabadjára engedte volna hullámsörényű ménjeit, vagy Sleipnirből lett volna Odinnak egy ménesre való, hogy kergetőzzenek a csillagok között… talán. Felnevetek, és kinyújtom a kezem, önkéntelenül is a tanult mód, két ujjam eltartva, és lekapcsolom a kis burkot is, hadd érezzem a víz ízét, és nevetek, nevetek, a szél durván átölel, majdnem hanyatt dönt, szétfeszíti a számat, de nevetek, és az ujjam hegyére leszáll a vihar. Ott forog, ott táncol, és mint a tű hegyén az angyalok, összetorpan rajta a mohó keanosz csorda, lökdösődve kóstolják, nyaldossák, de mielőtt felkapna az örvényük, átnézek a peron túloldalára, és meglátom, hogy a másik irányba jövő hajóra is vár utas.
A buborék visszapattan körém, a szál megszakad, és álmélkodva nézem az ujjamat. Fázom. Reszketek. A levegő felmelegszik körülöttem, a ruhám szinte már száraz, de a hajamból még csöpög a víz, és a bőröm bizsereg a szúrós esőcseppek nyomán. Óvatosan lesek át a másik utasra, csak most fogom fel, mekkora ostobaságot tettem, és hogy ha látta, ha érti, vagy ha csak rákérdezne, nekem végem. De úgy tűnik, nem figyelt. Békésen áll halványan derengő buborékjában, zsebre tett kézzel, lehajtott fejjel. Szóba, zenébe, vagy csak a nyűgös, esős délután várakozásába mélyed.
Egyszerre húz be a két hajó, és ahogy felszállok, az ablakon, az esőn, a másik ablakon át egy pillanatra a szemembe néz. Tudom, hogy látta a vihart az ujjam hegyén. És azt is, hogy nem mondja el senkinek.
Itt tudnék ülni egész nap, nézni, ahogy begördülnek az első felhők, és a pomonai égbolt gomolygó, szürke bölényei szarvukra hányják, elűzik a földi angyalokat, de mennem kell. A tömeg nem ritkult, de a hajón már eloszlik, és ha nem az ablak mellett kapok helyet… nem baj az sem, legalább alszom egyet, vagy csak gondolkozom, a tennivalóimat listázom magamban ahelyett, hogy a tájat nézném, és az elsuhanó, apró részletekbe próbálnék olyan történeteket olvasni, amik ott sem lehetnek.
Amikor leszállok a telepnél, kelet felől már komor, fekete hegységként tornyosulnak a fellegek, és egy pillanatig hátrahajtott fejjel nézem, ahogy felém száguldanak, és elképzelem, hogy dübörögnek, hányják a fejüket, hogy száguldanak felénk a hatalmas pára-keanoszok. Aztán megfordulok, és szinte futva teszem meg a hátralevő utat – nem attól tartok, hogy megázok, még jó pár óra, mire a vihar ideérhet, de utálok elkésni, utálom a magyarázkodást, a kérdéseket.
Mire végzek, már fölöttünk őrjöng a csorda; és csorda, csorda akkor is, ha nem hús-vér állatokból áll, csak a keanosz szétváló, újra összekavarodó, viharos-vad tudatából. A szél ide-oda dobálja kis védőburkomat, az eső úgy suhog, mintha víz alatt lennék. Szétfreccsen az átlátszó buborékon, és egy pillanatra megint gyerek vagyok, gyerek, éjjel van, és titokban kiszöktünk, hogy kipróbáljuk a lebegő gömböket a sötét tengeren. Az izgalom, ahogy először megbillennek, a rettegés, hogy semmit sem látunk, és talán mégsem volt jó ötlet – az irtózatos megkönnyebbülés, amikor a programnak megfelelően a negyedórás menet végén kidobnak minket a partra a gömbjeink. Miután rájöttünk, hogy az egész csak ijesztő, nem veszedelmes, a többiek minden éjszaka leszöktek, de én soha többé nem akartam átélni ezt a fent és lent és biztos pont nélküli, vak világot… aztán a nagy keanoszokkal ez lett az életem.
Végre kiérek az állomásra. Itt már nem kap föl, nem pörget pár lépésnyit a szél, és végre felnézhetek, hogy lássam a vonuló vihar őrjöngő csodáját. Lenyűgöz, elkápráztat, még sosem voltam az útjában ennyire védtelenül, ennyire szabadon, és nézem, ahogy a fekete felhők meghőkölnek, kanyarognak, összerúgnak, és gomolyogva áradnak tovább a szelet hajtva, fújva, követve. A földi viharok is szépek, azok is szilajak, de ennyire semmi nem lehet fenséges; talán ha valóban léteztek volna az ősi istenek, és Manannán mac Lir szabadjára engedte volna hullámsörényű ménjeit, vagy Sleipnirből lett volna Odinnak egy ménesre való, hogy kergetőzzenek a csillagok között… talán. Felnevetek, és kinyújtom a kezem, önkéntelenül is a tanult mód, két ujjam eltartva, és lekapcsolom a kis burkot is, hadd érezzem a víz ízét, és nevetek, nevetek, a szél durván átölel, majdnem hanyatt dönt, szétfeszíti a számat, de nevetek, és az ujjam hegyére leszáll a vihar. Ott forog, ott táncol, és mint a tű hegyén az angyalok, összetorpan rajta a mohó keanosz csorda, lökdösődve kóstolják, nyaldossák, de mielőtt felkapna az örvényük, átnézek a peron túloldalára, és meglátom, hogy a másik irányba jövő hajóra is vár utas.
A buborék visszapattan körém, a szál megszakad, és álmélkodva nézem az ujjamat. Fázom. Reszketek. A levegő felmelegszik körülöttem, a ruhám szinte már száraz, de a hajamból még csöpög a víz, és a bőröm bizsereg a szúrós esőcseppek nyomán. Óvatosan lesek át a másik utasra, csak most fogom fel, mekkora ostobaságot tettem, és hogy ha látta, ha érti, vagy ha csak rákérdezne, nekem végem. De úgy tűnik, nem figyelt. Békésen áll halványan derengő buborékjában, zsebre tett kézzel, lehajtott fejjel. Szóba, zenébe, vagy csak a nyűgös, esős délután várakozásába mélyed.
Egyszerre húz be a két hajó, és ahogy felszállok, az ablakon, az esőn, a másik ablakon át egy pillanatra a szemembe néz. Tudom, hogy látta a vihart az ujjam hegyén. És azt is, hogy nem mondja el senkinek.
minden más bajom is van, szóval
Elég lassan jöttem rá, hogy a rémálmok, a szorongás, a fojtó, zsíros rettegés jelentős része a szövegből jön, amit fordítok.
Hányszor is fogadtam meg, hogy nyomasztó könyvet soha többé?
Hányszor is fogadtam meg, hogy nyomasztó könyvet soha többé?
a részeg költőnél unalmasabb nincsen
Az utcán mellém szegődött egy ember, akiről nem lehetett tudni, hogy egy frissen mosott és borotvált hajléktalan, vagy csak kissé közlékenyre sörözte már magát így délutánra, de hamar tisztázta, hogy ő valójában kortárs költő, elszavalt nekem a férjem helyett egy meglehetősen polgári giccsnek tűnő verset (rímek voltak benne és örök értékek, mint svájci bankbetét az Igaz Társ, az Otthon Teremtője, a Megbocsátó Asszony, szóval csupa olyasmi, amivel rendes korárs költő nekem ne mocskolja be a kezét), mesélt valamit Villonról és a Villon fordításokról, anekdotázott egyet a hatszor visszafordított Shakespeare darabról, és mikor mondtam volna, hogy ezt a marhaságot ne nekem, mert történetesen műfordító volnék, inkább letarhált kétszáz forintra, és végül is ennyit megért a performansz.
Csak Istenem, legalább valami egyedi és eredeti lett volna benne.
Csak Istenem, legalább valami egyedi és eredeti lett volna benne.
a meg nem írt részek tartalmából
Na, szóval mi is volt. Hazajöttem Liverpoolból, kiderült, hogy mégsem szereti a rendszer, ha ennyi hideg szelet feszítek az arccsontomnak, szóval megtaknyosodtam (hah, ellenben a fülem nem fájt cseppet sem, volt értelme, hogy színes sapkákban és szőrős fülpamacsokban néztem ki hülyén). Lakásavató és születésnapi bulira mentem D.-ékhez, persze későn, de volt még torta és dán hot-dog is, különféle házipálinkákról nem is szólva, és mindenféle jó fordulatok és hírek, és szóval csak aztán mindenki nagyon hamar álmos lett. Én is.
Voltunk sörözni a helyen, amire nincs kiírva a neve, és amit a legutóbb ezért nem sikerült megtalálnom (öhh... van valami a jó kocsmával és a cégérrel, de ez a kocsma ráadásul legfeljebb közepes, szóval nem nagyon értem a helyzetet), és pizzát rendeltünk, és megbeszéltük Droidzombival, hogy karaokézni kéne. Belefolytam internetes vitákba (általában már egész jól megy, hogy nem szólok hozzá semmihez, de néha nem sikerül megállnom), ennek kapcsán gondolkoztam az írásról, és jutottam dolgokra, de mivel az internetes vitákon kívül még arról akarok leszokni, hogy mannaként osszam a bölcsességemet, inkább hagyjuk. A féléves keretet így is elhasználtam, mert facebookra írtam egy hosszú, ámde morcos jegyzetet arról, hogy miért utálom, ha leszidnak azért, amit a saját falamra posztolok (nem tetszik, nem kell nézni). Ebédeltem Edemmel, aki hozott nekem friss, házi kakukkfüvet a köhögésemre, és meglehetősen jól bírta a szakadó esőt. Végtére is másfél éve Londonban lakik, biztos az lett volna a furcsa, ha süt a nap és negyven fok van.
Később az időjárás még egy fokozatot váltott britbe, és télikabátban és csizmában rohangáltunk, aztán három napra rá már harminchat fok volt, és nem tudom, hogy a frontokat bírom jobban, vagy csak annyira szenvedtem minden mástól, hogy a hirtelen felmelegedés már nem ölt meg (nem az ölt meg). Még a hidegebb időszakban családoztam (sokat) és ettünk (rengeteget) és ittunk is (igazán nem tudom hová fokozni). Volt a kötelező disznótoros, máskor frissen sült almás sütemény, harmadjára házi pizza, abba is hagyom, mert éhes vagyok, és csak koktélparadicsom van itthon és zabpehely.
Volt még egy igazi egynapos bécsi kaland is, megnéztük, hogy Andrew Eldritchnek szakálla lett haj helyett, így változnak az idők, és velük a dark-gót istenségek (igaz, az első két szám alatt olyan tökéletes Nosferatu mozgást vágott le, hogy majdnem sírtam a meghatottságtól, és azt kívántam, bárcsak lenne profi fényképezőgépem, mert zseniális képeket lehetne csinálni (ha valaha lenne annyi pénzem, borra ésleányra utazásra költeném)). Másnap délelőtt a városon átautózva jegyzeteltem fejben, hogy hová kell majd visszamenni a kis nem-profi gépemmel, el sem hiszem, a legutóbb milyen szobrok előtt sétáltam el vakon, mentségemre legyen mondva, épp Woven Handről beszélgettem egy ateista hollanddal, és az lekötötte a figyelmem.
Woven Handről szólva, kénytelen voltam kihagyni a koncertet, még szerencse, hogy nem vettem rá előre jegyet, de jaj, azért szomorú vagyok – bár ha belegondolok, hogy a legutóbbi Woven Hand koncertet agyatlanul végigbőgtem, és nem csak az ír lányokkal bedobált, mennyiségi jaegerbomb miatt, lehet, hogy amúgy még szomorúbb lennék.
Ezen kívül megnéztem a négyes metrót, nem értem, miért vannak érte akár oda, akár vissza az népek, metrómegállók, mélyek, szóval van ott tér a monumentalitásra, miért ne éltek volna vele... és hát hadd ne legyen már baj, hogy nem ugyanabban a fröccsöntő üzemben gyártották le mindet, mint a Pöttyös utcát meg a Népligetet. Nem feltétele a metrómegállónak, hogy egyforma legyen, rusnya és igénytelen – viszont látom esélyét, hogy ha elkopik az újdonság varázsa, akkor pl. a Kálvin téri megálló csak nyomasztóan csupasznak hasson, nem pedig nyers architektúrájában lenyűgözőnek, szóval nem mondanám a világ legszebb vonalának sem.
Később fényképeztem naplementét, de nem volt olyan különleges, mint az interneten ígérték, mostantól nem hiszek már a szaharai homokban sem. Így múlik el a világ dicsősége, és egyáltalán, hol van olyan pont Budapesten, ahonnan szép naplementét fényképezhet az ember? A legtöbb kilátóból a Dunát lehet nézni, meg Pestet, és az többnyire mégis napkelet; a Várból és a Citadellából pedig nagyon hamar beesik a következő sor hegy mögé a nap (erdőbe pedig a kitelepült hajléktalan közösségek miatt nem nagyon mennék egymagam, pláne alkonyattájt. Tudom, nem vagyok szociálisan elég érzékeny, ámde gyáva, az igen).
Voltunk sörözni a helyen, amire nincs kiírva a neve, és amit a legutóbb ezért nem sikerült megtalálnom (öhh... van valami a jó kocsmával és a cégérrel, de ez a kocsma ráadásul legfeljebb közepes, szóval nem nagyon értem a helyzetet), és pizzát rendeltünk, és megbeszéltük Droidzombival, hogy karaokézni kéne. Belefolytam internetes vitákba (általában már egész jól megy, hogy nem szólok hozzá semmihez, de néha nem sikerül megállnom), ennek kapcsán gondolkoztam az írásról, és jutottam dolgokra, de mivel az internetes vitákon kívül még arról akarok leszokni, hogy mannaként osszam a bölcsességemet, inkább hagyjuk. A féléves keretet így is elhasználtam, mert facebookra írtam egy hosszú, ámde morcos jegyzetet arról, hogy miért utálom, ha leszidnak azért, amit a saját falamra posztolok (nem tetszik, nem kell nézni). Ebédeltem Edemmel, aki hozott nekem friss, házi kakukkfüvet a köhögésemre, és meglehetősen jól bírta a szakadó esőt. Végtére is másfél éve Londonban lakik, biztos az lett volna a furcsa, ha süt a nap és negyven fok van.
Később az időjárás még egy fokozatot váltott britbe, és télikabátban és csizmában rohangáltunk, aztán három napra rá már harminchat fok volt, és nem tudom, hogy a frontokat bírom jobban, vagy csak annyira szenvedtem minden mástól, hogy a hirtelen felmelegedés már nem ölt meg (nem az ölt meg). Még a hidegebb időszakban családoztam (sokat) és ettünk (rengeteget) és ittunk is (igazán nem tudom hová fokozni). Volt a kötelező disznótoros, máskor frissen sült almás sütemény, harmadjára házi pizza, abba is hagyom, mert éhes vagyok, és csak koktélparadicsom van itthon és zabpehely.
Volt még egy igazi egynapos bécsi kaland is, megnéztük, hogy Andrew Eldritchnek szakálla lett haj helyett, így változnak az idők, és velük a dark-gót istenségek (igaz, az első két szám alatt olyan tökéletes Nosferatu mozgást vágott le, hogy majdnem sírtam a meghatottságtól, és azt kívántam, bárcsak lenne profi fényképezőgépem, mert zseniális képeket lehetne csinálni (ha valaha lenne annyi pénzem, borra és
Woven Handről szólva, kénytelen voltam kihagyni a koncertet, még szerencse, hogy nem vettem rá előre jegyet, de jaj, azért szomorú vagyok – bár ha belegondolok, hogy a legutóbbi Woven Hand koncertet agyatlanul végigbőgtem, és nem csak az ír lányokkal bedobált, mennyiségi jaegerbomb miatt, lehet, hogy amúgy még szomorúbb lennék.
Ezen kívül megnéztem a négyes metrót, nem értem, miért vannak érte akár oda, akár vissza az népek, metrómegállók, mélyek, szóval van ott tér a monumentalitásra, miért ne éltek volna vele... és hát hadd ne legyen már baj, hogy nem ugyanabban a fröccsöntő üzemben gyártották le mindet, mint a Pöttyös utcát meg a Népligetet. Nem feltétele a metrómegállónak, hogy egyforma legyen, rusnya és igénytelen – viszont látom esélyét, hogy ha elkopik az újdonság varázsa, akkor pl. a Kálvin téri megálló csak nyomasztóan csupasznak hasson, nem pedig nyers architektúrájában lenyűgözőnek, szóval nem mondanám a világ legszebb vonalának sem.
Később fényképeztem naplementét, de nem volt olyan különleges, mint az interneten ígérték, mostantól nem hiszek már a szaharai homokban sem. Így múlik el a világ dicsősége, és egyáltalán, hol van olyan pont Budapesten, ahonnan szép naplementét fényképezhet az ember? A legtöbb kilátóból a Dunát lehet nézni, meg Pestet, és az többnyire mégis napkelet; a Várból és a Citadellából pedig nagyon hamar beesik a következő sor hegy mögé a nap (erdőbe pedig a kitelepült hajléktalan közösségek miatt nem nagyon mennék egymagam, pláne alkonyattájt. Tudom, nem vagyok szociálisan elég érzékeny, ámde gyáva, az igen).
"ha ezt befejezem, pezsgőt gyújtok", gondoltam, majd jelentés került a szavak alá
De ehhez képest az is kifejezetten könnyű lenne.
(Az igazság persze az, hogy végül inkább csak leöntöttem magam hideg kávéval, nem szándékosan, hanem csak úgy alaposan, ahogy kell.)
(Az igazság persze az, hogy végül inkább csak leöntöttem magam hideg kávéval, nem szándékosan, hanem csak úgy alaposan, ahogy kell.)
ha a kávé ige lenne
Már fél május is elmúlt, és alig írtam valamit, pedig voltak ám érdekességek, kalandok, étel-ital, meg minden, ami kell, és többnyire nyilván egyszerre, hogy esélyem se legyen tartani a lépést. Ez a része nyomasztó, mert igazából jó lenne leülni, és elmolyolni egyes gondolatokkal, de persze jó lenne végre nekifutni a liverpooli fényképeknek is, játszani a Dragon Age-dzsel, megcsinálni azt a rajzot, amit még januárban ígértem, vagy azt a másikat, amiről április elején beszélgettünk emberekkel. Csak persze nincs időm, jobban mondva, ha van, akkor bután kattintgatok a semmire, vagy csak nézek bele. A semmibe.
jaj ne már
Rám tört az irracionális és agyvesztett rettegés, aminek az a jellemzője, hogy pont semmit sem lehet tőle csinálni, pedig részben abból fakad, hogy miezittezasokszöveg. Istenem, de így három másodpercig nem tudok összpontosítani semmire, egy aranyhal hatékonyabb nálam, ezt a két mondatot is öt részletben, húsz perc alatt hoztam össze.
Úgy is néz ki, tudom.
Ha épp nem szorongok, akkor az álmosságtól nem látok, ah, és hol van még a melegfront, ami a tegnapi tíz fok és a szerdára ígért harminc közé kell, hogy ékelődjön.
Úgy is néz ki, tudom.
Ha épp nem szorongok, akkor az álmosságtól nem látok, ah, és hol van még a melegfront, ami a tegnapi tíz fok és a szerdára ígért harminc közé kell, hogy ékelődjön.
nahát
Igazából azért nem írok, mert sok a dolgom, a kedvem pedig kevés, és a szokásos nátha, aminek vagy a metsző liverpooli szél, vagy a repülőgépeken tenyésző, szentségtelen létformák, vagy a most-hideg-van-vagy-meleg-döntse-már-el típusú itthoni időjárás az oka, nem tudom.
Angliában szép volt és jó, és amikor épp nem fújt a szél, akkor pompás tavaszi idő (nem esett az eső sem!!!), rengeteg dokkot, beatlest és katedrálist láttam, és a katedrálisokban mind énekeltek, és szép volt. Ettünk medvehagymavirágot, és ittunk söröket, volt steak és még egy csücsök fish & chipset is kaptam, sőt, nem maradt ki az ecetes chips sem, szóval Britannia minden báját bevetette. Körülbelül 900 fényképet készítettem, ezek témája jellemzően:
Embereket és söröket többnyire nem fényképeztem, úgyhogy nincs rá bizonyítékom, hogy a mi Firánk elvitt a Lark Lane-re sörözni, a társaság másik fele által szorgalmazott folyóban úszásból nem lett semmi, mert a közbeékelődő, hétvégi fesztiválozáson Kev bordája elrepedt, veszélyes dolog ez a folk-hippiskedés, azt hinné az ember, csak béke van ott és szeretet, de nem, férfiakat kényszerítenek hastáncolásra, és ezen kívül is ezer veszély leselkedik a védtelenekre.
Angliában szép volt és jó, és amikor épp nem fújt a szél, akkor pompás tavaszi idő (nem esett az eső sem!!!), rengeteg dokkot, beatlest és katedrálist láttam, és a katedrálisokban mind énekeltek, és szép volt. Ettünk medvehagymavirágot, és ittunk söröket, volt steak és még egy csücsök fish & chipset is kaptam, sőt, nem maradt ki az ecetes chips sem, szóval Britannia minden báját bevetette. Körülbelül 900 fényképet készítettem, ezek témája jellemzően:
- kacsa
- hattyú
- gém
- sirály
- ismeretlen vízimadár
- másik ismeretlen vízimadár
- szürkemókus
- virág
- fa
- mohos fa
- mohos fa mohos sírkővel
- mohos sírkő
- romos templom
- nem romos templom
- a partra dísznek kitett horgony
- a part, esetleg dísznek kitett horgonnyal
- angol utcakép
- mit ettünk ma
Embereket és söröket többnyire nem fényképeztem, úgyhogy nincs rá bizonyítékom, hogy a mi Firánk elvitt a Lark Lane-re sörözni, a társaság másik fele által szorgalmazott folyóban úszásból nem lett semmi, mert a közbeékelődő, hétvégi fesztiválozáson Kev bordája elrepedt, veszélyes dolog ez a folk-hippiskedés, azt hinné az ember, csak béke van ott és szeretet, de nem, férfiakat kényszerítenek hastáncolásra, és ezen kívül is ezer veszély leselkedik a védtelenekre.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)