Nem az van, hogy nem történik semmi, hanem hogy nincs kedvem írni róla, nincs kedvem semmihez, nincs kedvem az emberekhez sem, szóval kicsit aggaszt, hogy az elkövetkezendő pár napban elvben nagyon sok programra kéne mennem, emberek közé, ne már, ez rettenetes. Sajnos az „egyszer van ilyen kerek születésnapod, de most épp rosszindulatú, beszólogatós köcsög korszakomat élem” nem tűnik tökéletes kifogásnak, és az „a harmadik világháborút sem hívnád meg” is jobb szlogennek, mint érvnek.
Közben Impatienttel megnéztük az Only Lovers Left Alive-ot (megtagadom, hogy leírjam a magyar címét), kis cukorfalat volt, a világ legröhejesebb főzenéjével (jaj már, még umlaut is van a zelóadó zegyüttes nevében, értem én az öniróniát, de attól még), a stáblista alatt nem bírtam abbahagyni a vihogást, és azt beszéltük, hogy ez csak úgy működik, ha egy kilenc dimenziós zenéről van szó, és a vámpírok hallják a többi dimenziót is, amiben ez a szám élvezhető, netán még jó is, mert így azért… hát, engem nem győzött meg, pedig a belassult gitáros-érfelvágós több válfaját is hallgattam már életemben. Jó, hát nincs nekem érzékem a vámpírromantikus pátoszhoz, ezt tudtuk eddig is, és szerintem a film nem is a vámpírokról szólt, de még csak az öröklétről és a spleenről sem, hanem arról, hogy milyen viccesen cuki dolog gyermektelen értelmiségi párnak lenni, és éjszaka autózás közben a BBC tudomány rovatában olvasott furcsa elméletekkel basztatni a másikat, és úgy élni, hogy nagyjából semmi felelősség nem nehezedik a vállunkra, mert végtelen pénz, végtelen élet, és ha minden kötél szakad, mindig nyakon lehet harapni valakit.
Mondjuk tényleg nem lehet rossz így élni, őszintén, én is kipróbálnám. Akár még a nyakon harapást is bevállalom, egye fene.
Szóval cuki volt az egész film, utána elmentünk borozni, és egyszer csak megjelent az asztalunknál egy részeg finn, aztán reggel hat lett, és fornettiért álltam sorba a Batthyány téren, és azon gondolkoztam, hogy ezt nem lesz egyszerű kialudni… aztán annál is rosszabb lett, ahogy a másnaposságnak sikerült egy igazi kettős frontba csúsznia, ezentúl csak bizonyos időjárási előrejelzések esetén iszom. Meg úgy, hogy nem csak egy szelet pizzát és egy kis nachost eszem előtte úgy egész nap.
Később lett húsvét, ebből én annyit érzékeltem, hogy egész vasárnap mindenki perverz locsolóverseket posztolt, én pedig a fejemet fogtam, hogy de hát locsolás csak hétfőn van, ne legyetek már tudatlanok, népek, valamint a húsvéti köszöntés rejtélyeit bogoztuk nemzetközi kutatócsapatommal, és arra jutottunk, hogy ortodox szokás. Valamint a német résztvevővel megvitattuk, hogy attól, hogy Románia szomszédos ország, és ő sok időt tölt ott munkájából adódóan, még nagyon mások a kulturális gyökereik, és ennek megfelelően a szokásaik is (például náluk a nemzeti identitás része, hogy ortodox keresztények, és annak vallják magukat, még ha évtizedek óta nem voltak templomban, akkor is) (persze én is reformátusnak vallom magam, pedig amikor legutóbb templomban voltam, erős késztetést éreztem, hogy kijavítsam az épp szónokló szakember azonnali érettségi bukást érő történelmi tévedéseit, majd arra jutottam, hogy ennél politikai blogokon kommentet olvasni is felemelőbb lelkileg) (a vámpír-pátoszon kívül a jámbor hívőkhöz sincs sok érzékem).
Aztán azért némi családi húsvétolás is történt, szóval kaptam sonkát, a főtt tojást pedig kedden pótoltam egy kétszáz forintos pizzaszeleten, de ne rohanjunk így előre, hétfőn apámmal sonkáztunk és ettük az ecetes szilvakompótot, valamint kipróbáltuk a szicíliai rozét, és a várakozásoknak megfelelően jó volt. Hazafelé menet virágokat fényképeztem, és igen nosztalgikus hangulatba kerültem egyes ódon villák kertjeinek illatától – az öreg fák, a vizes tégla, az avar, a föld, a virágok, a doh, a pergő vakolat, a friss festék elegye, hah, hát gyermekkorom egy részét én is egy ugyanilyen századfordulós, nagy házban töltöttem, és olyan jellegzetes, olyan erős ez az illat, hogy a legszívesebben leültem volna némelyik kerítés mellé, és csak szimatolok befele. Nem nézett volna ki hülyén a legkevésbé sem.
