Persze voltak olyasmik is, amikről nem kéne elfeledkezni, például amikor nem fértem be a Szimplába, hogy megnézzem Esgalék táncát, mert úgy voltam vele, hogy legalább egy félmeztelen Mike Pattonnak kéne a színpadon lenni, hogy én ezen a tömegen átverekedjem magam. Esetleg egy félmeztelen Jerry Cantrellnek (Richard Armitage-nek és Chris Hemworthnek, hogy ne csak öregedő rocksztárok legyenek) (ööö lehet, hogy egy félmeztelen Richard Armitage-ért nagyobb tömegen is átverekedném magam. Lehet.), mire Búvárzenekar megjegyezte, hogy „ja, és neked mindegy is, melyik fele meztelen”, de azt hiszem, igazából még ők is hülyén néznének ki Donald kacsának öltözve. Aztán hármasban söröztünk kézműves sört, a kivetítőn a nyolcvanas-kilencvenes évek legnagyobb rockslágerei mentek, a szomszéd asztalnál pár huszonéves szabályosan lefagyott az I’m Going Slightly Mad-től, és egymást kérdezgették, hogy „azok ott madarak voltak? Madarak?” és „én ezt nem vágom. Mi ebben a sztori?”, disznók elé a gyöngyöt, mit értenek a Mai Fiatalok a Művészethez.
Aztán olyan is volt, hogy Srakkerrel az utolsó metró előtt még lángosoztunk egy zseniálisat, és egy igen bőbeszédű husky kölyök is a társaságra szabadult – nem ugatott, egyértelműen dumált, és tisztában volt vele, hogy egyszerűen lenyűgöző, és mindenki imádja, igazi eb-rocksztár. Meg olyan is, hogy fogorvosnál voltam, de talán ezt már említettem, és különben is, akkor sem volt olyan átütően kellemes élmény, ha a fogorvosom igazából elképesztően aranyos (illik ilyet mondani egy fogorvosra?).
És volt családozós hétvége is, libamáj és körözött centrikus vacsora nagybátyáméknál, aztán egyik gyerek ezt hozza, másik gyerek azt hozza jelleggel összeálló disznótoros nagymamámnál (én ott unoka vagyok, nekem elég volt magamat vinnem) (meg másfél hónapos késéssel a párizsi szuvenír hűtőmágnest, nagymamám hihetetlen ütemben pusztítja a hűtőmágneseket, de végre sikerült rálelnem az abszolút törhetetlen-téphetetlen modellre), raclette-sütés a nővéreméknél, és a többi. Vettem könyvet másnak és magamnak, ez utóbbit ugyan nem egészen értem, mérhetetlen történetfáradtságom van, viszont a történettelen dolgok untatnak. Persze mindegy, legrosszabb esetben megy arra az egyre növekvő „borzasztóan érdekel, majd egyszer, igen, feltehetően egyszer majd tényleg nem csak tudom, hogy érdekel, de el is akarom olvasni” halomra ez a könyv is.
