Mióta az egyik kutyás képhez kiszámoltam, hogyan kéne az ötös tükrözéseket megcsinálni, nehéz leküzdenem a késztetést, hogy az összes régi kaleido-mandalának nekimenjek még egyszer, de nem kéne, mert időigényes és minek. Persze azért párat megcsináltam, megint tele a vinyóm képekkel, de hát legalább vannak köztük szépek.
Nemrégiben sikerült eljutnom arra a pontra, amikor már nem csak történetfoszlányok úsznak a fejemben, de kidolgozott és összetett képek, hah, azokat legalább az esélytelenek nyugalmával nézem, ott már az sem kell, hogy nyomasszon, hogy pedig meg tudnám csinálni, vagy inkább meg tudnám próbálni, mert azt sem.
A hét bel- és külpolitikai eseményei, az ukrán helyzet, az egyre csürhésedő magyar társadalom sem fokozzák a jókedvemet, el kéne innen menni, mielőtt elszabadul itt is a pokol, bár itt nagyon másmilyen pokol lesz, alighanem; és el kéne menni akkor is, ha itt nem robbanni fog, csak tovább szivárog és mindent megmérgez ez az iszonyatos, nekikeseredett sötétség. De hová és ott mihez kezdeni, és öregvagyokénmárehhez. Vagy csak kilátástalan. Vagy csak már megint melegfront van, és azért hasad ketté a fejem.
No de megyek is vissza a szóbányába, elég tisztességes adagot kell lecsákányoznom még ma (és holnap és azután és azután), persze ez legalább most jó könyv, és még csak nyomasztónak sem nyomasztó, azt hiszem, több ilyen könyv kellene.
