Napok óta rémálmaim vannak, csak a szokásos (szeretem, hogy a tudatalattimon kívül a francia tömegközlekedés is jól ötvözi a metrót a vonattal... várjunk csak, nem. NEM szeretem), illetve az a nagyon csodálatos kép, ahogy a 12 év rabszolgaság plakátján állok, dacosan, profilból, szürke tündeköpenybe öltöztetett, kövér kis hobbitlány (a hajam vörösebb és göndörebb a valóságnál, és az orrom piszébb, de amúgy felismerhetően én vagyok), és pontosan tudom, hogy a rút eszme, ami elől épp menekülök, a Határidő.
A rút eszme, ami felé menekülök, a Világ Legrosszabb Ötlete, és már álmomban sem értem, hogy ez egyáltalán hogy merülhetett fel a csökött kis fejemben; aztán felébredek, és arra gondolok nagy büszkén, hogy hah, azért mekkora borzalmas eltolásokat nem vittem én véghez az életemben. Lehet, hogy ostobaságot rétegeztem hülyeségre, de lám, annyival butább is lehettem volna, hogy ahhoz képest már okos vagyok.
Aztán véletlenül a másik oldalamra fordulok, és elkezdek azon gondolkozni, hogy kibírom-e a jövő hétig, vagy felhívjam a fogorvosom vinnyogva, hogy oké, oké, értem én, hogy most normális, ha fáj, de az is belefér, hogy ennyire? Esküszöm, azt hittem, így túl a gyökérkezelésen és a gyökértömésen már csak formaság az egész, most már nem lehet semmi gond, be merem vállalni határidő előtt pár nappal is, ugyan, mi történhet (nem, nem tettem fel a sorsnak ilyen provokatív kérdéseket), hát az történt, hogy nehéz ennyi fájdalomcsillapítóval fordítani.
