Néha fél négyig dolgozom, aztán másnap beájulok éjfélkor, csak hogy felébredjek hajnal ötkor, nézzem az ablakon bekukucskáló, fényes bolygót, és a hanyatt hentergő kifliholdat, aztán felkelek, mert annyira borzalmas kedvem van. Nem csoda, fél éjszaka kitartóan azt álmodtam, hogy kisgyermekes anyukák akarnak meglincselni sorban állás közben, amiért nem veszem jó néven, hogy a gyerek egy henger öntapadós tapétával üti a lábamat, kivesz dolgokat a kosaramból, és elrohan velük. Freud doktor biztos aggódva hümmögne, hogy miket dob fel a tudatalattim, engem igazából az zavar, hogy elvitte a narancssárga ujjú OotS pólót is, ami a valóságban nem létezik, meg minek is az nekem, de azt hiszem, ez csak azt jelenti, hogy közeleg a karácsony, és karácsony előtt mindig az az érzésem, hogy a sorsnak engem OotS pólókkal kéne jutalmaznia, bár tudnám, miért (a sors annyi minden mással is jutalmazhatna, és egy részének még ennél is jobban örülnék). Meg azt jelenti, hogy a következőt, aki kifejti nekem, hogy azért mégis csak a gyerek az élet egyetlen elfogadható értelme, célja és produktuma, és minden más a szánalmas önbecsapás netovábbja, azt az öntapadós tapétahengernél jóval robusztusabb tárggyal fogom addig ütni, amíg mozog. Néha idegesít a gyerekesek elképesztő arroganciája.
Nyilván az lesz a vége, hogy majd kilenc körül rám szakad a világ összes álmossága, és akkor elkezdenek fúrni, és akkor majd száműzöm magam valahová, ahol ugyanúgy nem fogok tudni dolgozni, mert azt nézem, hogy emberek, te jóságos ég, emberek, hát hogy lehet elviselni az embereket, igaz, ettől legalább ritkán van olyan nyüszögősen nyúlós fejfájásom, mint a fúrástól.
Egyébként többnyire tényleg nem tudom, hogy lehet elviselni az embereket, leginkább az zavar bennük, hogy olyan sokan vannak, és mind ember; és mind rohan, és mozog, és beszél, és tekeri a számomra felfoghatatlan életét, mind fontos, mind fontos a maga világában, és nem lehet megállni és megnézni őket, mert annyira sokan vannak. Mind ember, és nem lehet megnézni őket, mint ember, mert annyira sokan vannak. Néha ugyanazt a pánikot érzem egy kávézóban ülve, mint amit a mesterségesen örök elcsúszásba hajszolt irodai létben éreztem, ahol teljesen szándékosan úgy volt kialakítva minden, hogy a cél mindig egy lépéssel arrébb legyen, és ha utolérnéd magad, akkor hirtelen rántunk rajta egyet. Sose érezd a jól végzett munka örömét, mert a munka sosincs elvégezve. Uram Isten, mikor jártak nálam a szürke urak, és mit ajánlhattak a teljes bambaságomért cserébe, remélem, legalább egy üveg tisztességes whisky volt benne, ha már.
Bár néha az egyszerre fanyar és gyümölcsös tempranillo is megteszi, most menta- és kamillateára egy ideig gondolni sem akarok.
