Az van, a történéstől a megfogalmazásig, a megfogalmazástól a leírásig, a leírástól a posztolásig most úgy másfél, két hét, szóval most tegyünk úgy, mintha lenne kis piros időgépünk (a szín fontos, mint mindig), és visszaszökkenhetnénk a múltba, bár igazából ha valakit nem érdekel, hogy pontosan mikor volt New Model Army koncert, és mikor mit posztoltam facebookon, akkor mindez akár most is történhetne.
Vagy holnap.
Vagy jövő héten.
Szóval az úgy volt, hogy hosszas vacillálás után két hete hétfőn inkább mégis elmentem New Model Army koncertre, egész nap iszonyatosan zaklatott voltam előtte érthető és érthetetlen okokból, így megérkezvén kb. vinnyogva kúsztam el egy sörért, hátha az kisimítja a kis idegeimet. Rengeteg ismerőssel találkoztam, egy részükre számítottam, egy részükre nem, ööö, ide valami frappánsat akartam írni, de most nem jut semmi sem az eszembe. Azon kívül, hogy komolyan, velem nagyjából egykorú emberek, akik töltöttek már úgy egy délutánt, hogy csak az én telefonomról tudtunk zenét csiholni (azzal volt kompatibilis a drótozat, és a házigazda, akinél az időnként újrainduló netbook, az addigi zeneszerszám jelszava rejlett, épp aludt)) (tök rendes voltam, és az összes Verdit és Wagnert letiltottam a listáról még időben) (és A hobbit filmzenét is) (pedig Richard Armitage hangja, ahhh), miért lepődnek meg bármin, pláne azon, hogy egy New Model Army koncerten futnak össze velem. Rendes öreg alter-grunge-dark-metálos gót hippi vagyok én, kérem szépen.
A Turbo tök jó volt, kedvelem én őket, én őket kedvelem, és az átszerelés alatt pedig tök jót beszélgettünk, és aztán jött a koncert, és én előrementem, mert onnan még látok is, és igazából 1) a durvulás a 3-6.sor körül szokott kezdődni, nem egészen elöl 2) régen volt már az, hogy a magyar közönség igazán durva lett volna, és lehet, hogy akkoriban is csak kislány voltam, konformista és gyáva (no, amit az írek csinálnak Primordial koncerten, az például olyan volt, hogy a közelébe sem mertem menni, a karzatról néztem végig az egészet) (meg kéne már egyszer rendelni azt a DVD-t, biztos tök vicces lenne megnézni így közel öt év távlatából). Szóval néha a pogózók kilöktek egy-egy foghíjas öreget, és sokkal jobban aggasztott, hogy ezek összeizzadnak, mint hogy elsodornak. Összességében nagyon kényelmesen el lehetett ácsorogni Justin bácsi lába előtt, akár az első sorba is beslisszolhattam volna, és akkor tőlem kérdezte volna meg, hogy van az „egészségedre”, de valahogy most ahhoz nem volt kedvem, hogy én annyira szem előtt legyek.
A koncert maga csupa ahh, ó és ilyesfélék, nem véletlen, hogy én őket szeretem, hát azért szeretem én őket, mert olyan jók. De tényleg. Mondjuk kicsit zavaró, hogy a második számnál egyszer csak rájöttem, hogy én Lófejű Finn barátunkat, a Felesküdöttek oszlopos tagját mindig is pont úgy képzeltem el, mint Justin Sullivant, pedig tudtommal ő senkit sem fejszézett agyon, és egyáltalán, minek gondolok munkára szórakozás közben. Aztán miközben épp külföldi koncertlátogatók könyökét próbáltam kivenni a vesémből, előkerült egy gimnáziumi osztálytársam és régi jó barátom, és onnantól együtt kiabáltunk. A felesége, aki a tömeg széléről figyelt minket, később azt mondta, cukik voltunk, hát most tényleg, húsz fölött már legfeljebb cuki az ember, ha úgy csinál, mintha dacos tizenhatéves lenne, uhh, és hát bizony jóval fölül vagyunk mi azon a húszon. A ráadás utáni ráadásra ráadásul én úgy döntöttem, itt az ideje bemenni a legsűrűjébe, és szekrényalkatú külföldiekkel pogóztam, hah, jó volt, csak a végén Justin vállon dobott az ásványvízével, és nem elég, hogy nagyon vizes lettem, de a mögöttem álló kapta fel a palackot, és itta meg az egészet, pedig én is nagyon szomjas voltam.
Meg nagyon vizes. Száradgattam egy darabig, aztán újra összesodort a tömeg a régi tettestárssal, és egész hazáig hoztak, ami végtelen nagy rendesség volt tőlük. Durva, a feleségével szerintem utoljára az esküvőjükön találkoztam, most meg már azt mesélték, hogy a gyerekek is szerepjátékoznak, és istenem, hogy múlik az idő, rettenetes. Persze mivel tudok számolni, nem meglepő, ráadásul annak az exemnek is rég iskolás a nagyobbik fia, akivel az esküvőjükön voltam, szóval tudom én ezeket, csak ah, attól még rettenetes. Így hullik évre év, és már Vogelweidét sem idézek készségszinten.
Szerdán azzal szórakoztattam magam és az úri közönséget, hogy rájöttem, alighanem mostanra minden szerelmes levelet megsemmisítettek már az érintettek, amit valaha írtam, és hogy ez milyen már, de persze ez is csak abba fúlt, hogy az expiroshajú lánynak mennyire szomorú a szerelmi élete, ami egyébként annyival nyilván kézenfekvőbb téma, hogy nekem köztudomásúlag nincs szerelmi életem, így hát szomorú sem lehet, így hát nehéz róla érzelmesen nyilatkozni, ellenben neki többnyire van, többnyire szomorú, és többnyire nagyon szívesen nyilatkozik róla. Egyébként rájöttem, hogy az egész dolog azért zavar (mármint, hogy ah, mi lett az enkezem rótta szerelmes sorok sanyarú sora, nem az, hogy másoknak lelke van meg rengeteg napnyugtás Coelho idézete), mert a munkámból és a kedvteléseimből kifolyólag is fontos nekem ez az írott szó fennmaradása izé (mármint a kiadóknak is fontos, hogy ne csak úgy magamban fordítgassak, hanem azt használható és tartós formába öntsem), és milyen dolog már, hogy épp a legérzelmesebb, leggyengédebb írásaim vesztek el mindörökre. Bár gyanítom, hogy amiket például a barátomnak írtam, azokban több volt a vicces bumfordiság, mint a romantikus pátosz. De hát milyen már. Hogy fogalmaztam és formázgattam és írtam, és örökre elveszett. Zavarja ám a bennem élő írót (aki egyébként mostanában megfelel annak a kritériumnak, hogy az író egy olyan ember, aki ír; az már más kérdés, hogy pusztán a saját szórakoztatásomra), már csak azért is, mert én nyilván elfelejtettem őket, és most akkor nem tudom, milyen szerelmes leveleket írtam, és ezzel lírikus fejlődésem fontos állomásait vesztettem el.
Csütörtökön aztán kitört rajtam a takonykór, amiről akkor még azt hittem, bah, péntekre ki is heverem, de ehelyett olyannyira nem hevertem ki, hogy a hétvégén vacsorákat és borokat kellett lemondanom miatta, az élet kegyetlen.
Azóta meg nem történt semmi, sem a múlt héten, sem most, sem a jövő héten, avagy nem is tudom, jártam erdőben, fára is másztam, ittam sört Búvárzenekarral, és uhh, miért viselnek emberek fehér bőrcsizmát?
