Bárki, aki eltöltött velem másfél óránál többet, összesen, tudja, hogy néha előtör belőlem a tömör és jogos rosszindulat, és képes vagyok egy-egy profánabb hasonlattal egy életre tönkre tenni nemesb érzületeket, olykor akár többet is egyszerre. A gótigazolványomat talán visszavonták, de a trolligazolványomat sosem, és ha úgy hozza kedvem, képes vagyok bármiről találó, mégis megalázó dolgokat mondani.
Épp csak.
Épp csak az a baj ezzel, hogy mint mindenre, erre is könnyen rászokik az ember, és észre sem veszi, amikor már a harmóniában is a botlást keresi, a meghatóban a giccset, a szánandóban a szánalmasat. És eljön az a pont, amikor már nem tud meghatódni, no, és akkor és ott vége mindennek. Akkor úgy járt az illető, mint Kay a Hókirálynő tükrének szilánkjával a szívében, onnantól csak torz röhögés lesz az egész világ, épp csak sanszosan nincs neki kis Gerdája, aki leküzd mindenféle szörnyű akadályt, hogy újra felébressze benne az embert.
És akkor jönnek az ismerőseim, és marha büszkék arra, hogy mennyire jól tudnak dolgokat fikázni izomból, csípőből, és alighanem már reflexből is, és el sem tudom nekik mondani, mennyire végtelenül kibasznak magukkal, és erre mennyire nem kéne büszkének lenniük.
