Fel is buszoztam a Normafához, és minden szürke volt, kivéve, ami fehér, és minden nagyon vizes, mert közben a hó kicsit elbizonytalanodott, hogy mi lenne, ha átmenetileg eső lenne. Szembesültem vele, hogy a csizmám és a hó pereme nagyjából egymagas, és ha óvatlanul hátráltam, az elemek mindig letüremkedtek a zoknimig (nyilván nem nadrág volt rajtam, hogy combközépig felázzon, és csak a garantált tüdőgyulladás beizzítása után száradjon meg, hanem leggings, kötött ruha, zokni-zokni-zokni), ilyenkor próbáltam kézzel kikanalazni a havat, nem elcsúszni hanyatt, nem elejteni a fényképezőgépet, és mindezt csinosan. Mert hogy máshogy.
Mindeközben iszonyú romantikus hangulatban voltam, hosszú történet, és érdektelen, de szinte wordsworth-i természet-ittassággal figyeltem, ahogy az eső himlőhelyesre lyuggatja a hó kérgét, és könnyekig hatódtam a nyár jégbe dermedt üzenetén, a lehullott hárstermésen (azóta sem tudom, hogy került az épp akkor oda, magányosan). Verset szerencsére nem írtam, a lelki felbuzdulásom egyszerűen meghaladta a szavak szintjét, pedig esküszöm, nem pakoltam melengető kis whisky-t az útra. A felhők lomhán folytak le a völgybe, láttam a ködben gyökerüket vesztett tornyokat, jégbe süllyedt viking hajóként derengő fatönköt, rikító színű dzsekikben ujjongó gyerekeket, hó-és mohalepte, néma köveket (a beszédes kövektől kicsit megijedtem volna) (vagy semmi sem tűnt volna fel, elvégre nyilván zenét hallgattam közben), aztán amikor már nagyon határozottan az eső szakadt, nem láttam át a szemüvegemen, és az hagyján! De a fényképezőgép nem látott át a mélyülő sötétségen! Szóval a szürke és vigasztalan alkonyatban visszabuszoztam a civilizációba (előtte még azért leejtettem a sárga kesztyűm a sárba), és igen masszív hamburgerekkel melengettem át elgémberedett tagjaim.
És volt benne valami ünnepélyes boldogság, még a hamburgerben is.
