’apci

Visszatértem, és visszatért a pokoli megfázás is, még csak nem is haragudhatok rá, mert tényleg a háttérbe vonult, amíg a bagett földjén kalandoztam, és akkor is csak kicsit lobbant fel, amikor húsz percet kellett várnom a fűtetlen vonatra, mert nem néztem meg a menetrendet, és akkor is csak egy kicsit, amikor húsz percet kellett várnom a fűtetlen vonatra, mert megnéztem a menetrendet, csak aznap épp törölték azt a vonatot. És meg kell, hogy mondjam, ezúttal rohadt hideg volt arrafelé is. Városnézés helyett főleg kávézókban ültem, és kicsit szomorkodtam, hogy ah, itt a jóféle wifi, de a gépem bezzeg nem működik töltő nélkül, mondjuk legalább rajzoltam. Úgy döntöttem, hogy a képből, akit olyan sokáig nem tudtam elkezdeni, fogok egy fekete-fehér és egy színes változatot is készíteni, hah, már csak hónapok kérdése.

Most azért megyek, és próbálok úgy tenni, mint aki életben van, vagy legalábbis kilát a takonyból.

ah

Kontakthibás a netbook töltője, és csak különleges együttállásokban tölt, ha, és ameddig, és egyáltalán. Azt hiszem, a Sors ezzel arra céloz, hogy dőljek hátra, és töltsek magyar ékezetek nélkül pár napot.

Pedig tegnap kaptam műkönnyet is, hogy bírjam a monitorbámulást (azt hittem, romlott vagy három dioptriát a szemem, annyira tiltakozott mostanában az ellen, hogy nyitva tartsam, de valójában tökéletes a szemüvegem. Olyan kevés tökéletes dolog van az életemben, és az sem működik? Pfff...), és ki is próbáltam, és konkrétan összeragad tőle a szemem.

Vagy az az álmosság volt.

(A kép többek szerint hasonlít rám, ami azt jelenti, hogy nagyon bénán rajzolok, mert nyilván nem engem ábrázol. Csak ezek szerint általános századfordulós fejem van, mondták már nem egyszer, hanem ahányszor női kalapot veszek. Persze mit érek vele, mikor már az ezredforduló is elmúlt? Ah, abszintot kéne inni, vagy legalább egy jó erős kávét...)

Karátson Gábor: A gyermek Altdorfer

Karátson Gábor 1982-es regénye egyszerre mese, regény és utazás; bár címét a gyermek Altdorferről kapta, a festő maga alig szerepel benne többet, mint Mátyás király, vagy a Francia király (aki nem azonos holmi Párizsi királyokkal, hanem minden nyugati erdőségek ura, az erdei kisasszonyok, a tündérek apja).

Cikk az SFmag.hu-n.

ne röhögjetek, legalább ne hangosan

És akkor volt az, hogy megünnepeltem, hogy most hónapokig nem fogok cikket írni, ehhez képest kb. egymillió betű vegyes sárkányt csomagolok épp az útra (minden útra, a villamosútra is), a fél wikipédiát, esküszöm. Továbbá beütemeztem egy Sárkány és papucs újrát (izé, ha jól emlékszem, annak idején szerettem, és hát sárkány), és azt hiszem, a kínai újévig már csak azt fogom álmodni, hogy miközben reggelre fél méteres hó esik, a metrók nem arra járnak, éhes rozmárok támadnak meg, és tíz különböző levelezést kéne egy fejben tartanom (azért a sárkányoknak itt akkora előnyük van, komolyan) (Süsüt kivéve), felhívnak vadidegen emberek, és köszönés helyett leordítják a fejemet, hogy hol van az aktuális sárkányos cikk (ami nyilván gyenge lett).

néhány ponton átcsaphatott volna ócska lynch filmbe az életem

Éjjel kettőkor már alighanem helyre kis lázam volt, nekem csak a fejfájás tűnt fel, és az, hogy hiába csak pár oldal van hátra, és vége az istenverte giccshalomnak, én most elalszom akár a billentyűzeten is - aztán az iszonyatos füstszag, ami egyre erősebb lett, ahogy a bejárati ajtóhoz közeledtem. Szimatoltam egy darabig, a kezem az ajtónak támasztva (nyilván, ha kinn már minden égett volna, nem csak onnan tűnik fel, hogy az ajtó gyanúsan meleg, de azt a másfél biztonsági utasítást, amit sikerült eltanulnom életemben, mániákusan alkalmazom), aztán kinyitottam az ajtót, és nem nagyon láttam olyan sok mindent, mert vastagon kavargott kinn a füst.

Visszamentem a lakáskulcsért, és számot vetettem a dolgokkal: éjjel kettő van, mindenki alszik már, bár az egyik lakásban nagyon cspakodnak, de mi van, ha nem onnan jön a füst? Mi van, ha nekem kell tennem valamit... és mit? Ne már, húztam a homlokomba a rózsaszín kötött sapkámat, és gondoltam, kinézek a lépcsőházba, hátha okosabb leszek tőle. Az üvegajtóhoz érve egy megfáradt tűzoltót láttam lefelé trappolni, és sietve utána kiabáltam, hogy minden rendben van-e, mire fásultan felnézett rám, és közölte, hogy nagyobb a füstje. Visszabandukoltam aludni, és arra gondoltam, hogy így túl a harmadik fejfájáscsillapítón ez elég bizarr élmény volt, aztán, hogy szellőztetni kéne, de akkor bejön a hideg.

Mire sikerült ágyba bújnom, elkezdett riasztani valami rettentő hangos a közelben, és csörömpölt hajnalig, reggel arra ébredtem, hogy olyan vacakul vagyok, hogy a szememen ugyan kilátok, de a kis fogaskerekek, azok nem. Azok semerre sem forognak. Utolsó oldalakkal ritkán küzdöttem ennyit életemben.

azt a melodramatikusan jelzőtúlhalmozott férfigiccsét neki

Oké, most már fordítottam is Robert E. Howardot, most már tényleg kijelenthetem.

Ennyire Stephenie Meyer is van jó író.

Simán. Bármikor.

mostan eltűnt megállókról

Nem szoktak ennyire belefolyni az álmaimba az ébrenlét dolgai, súlyos, hogy már harmadszorra álmodom, hogy miközben épp valami francia külvárosban tévedek el végzetesen, felhívnak vadidegen emberek, és köszönés helyett leordítják a fejemet, hogy gyenge lett a legutóbbi sárkányos cikk.

Pedig ehelyett álmodhatnék nagy, sorsszerű szerelmekről angol iparvárosokban, menekülhetnék barlangokon át törpökkel és hobbitokkal, az mind sokkal viccesebb lenne és sokkal izgalmasabb, és tulajdonképp ugyanúgy jogos.

(Persze arról is álmodhatnék, hogy rettenetesen unom magam valahol, ahová nem azért kellett volna lemennem, hogy unatkozzam, és az is jogos volna, és a maga módján rettenetes.)

dolgok, amikről nehéz írni

Például, hogy azért is vagyok mostanában olyan rosszkedvű, mert nem érzem jól magam a barátaim közt, mert jó esetben unom az egészet, unok mindent, amit én mondok nekik, és mindent, amit ők mondanak nekem, mert már ezermilliárdszor elmondtuk egymásnak az összes sztorit és az összes ötletet és az összes mindent és láthatóan valahogy nem sikerül megújulnia senkinek és semminek sem, rossz esetben pedig idegesítenek, mert, mert, mert. Mert sosem tudnak olyat kérdezni, amire érdemes lenne válaszolni, ami bármilyen szinten utalna arra, hogy valaha egyáltalán három és fél másodpercig figyeltek volna az elmúlt évek során, és mert igazából nyilván én sem figyeltem, mert mire figyeltem volna.(És persze, az is idegesít, hogy öreg vagyok és lassú, és miért van az a sok fiatal és vékony és csivitelő és érdekes és fürge lányka, miért, ah. Úgy érzem magam, mint egy bizalmatlan, mogorva, vén terrier több alom spánielkölyök között.)

Igazából azért nem mentem el sehova szilveszterkor sem, mert előtte két nappal voltunk sörözni, és annyira elképesztően borzasztóan nem éreztem magam jól egy másodpercig sem, rosszul ellenben az első pillanattól az utolsóig, hogy gondoltam, nem szívatom magam azzal, hogy kipróbáljam ugyanezt sokkal több alkohollal. Mert Jézusom, attól nem vidámabb lettem volna, hanem elkezdek beszólogatni, és bár az ilyen helyzetben őszintén nem zavar (ha emberek elérik, hogy rosszul érezzem magam, az a minimum, hogy megérdemlik, ha beszólok nekik, ez van), de hogy elmenjek valahová, ahol órákon át nem jó nekem, csak azért, hogy utána hazavergődhessek a háborús helyzetben, mínusz hét fokban, miközben petárdával lőnek, hát nem.

Amúgy meg:

LOOK AT MY ELK

(my elk is amazing)

A kép, ami bárhol, bármikor felvidít. Mert azért csak egyszerű lélek vagyok, na.

egyszóval meh

Mostanában nem vagyok mindig nagyon vidám (tanulmányaim során az understatement lényem szerves része lett), ennek több oka van, például, hogy mindig épp hó esik vagy olvad, és harisnáyban/leggingsben kell járnom, mert utálom, ha a nadrágom térdig latyak, és bár nagyon jó ruháim vannak (de döbbenetesen jó ruháim, engem is egyfolytában meglep), hülyén néznek ki nagy hátizsákkal, a kis hátizsákba pedig alig fér be valami, a női táskáimba pedig vagy konkrétan semmi nem fér bele, vagy olyan kényelmetlenül húzzák a vállamat, hogy nem tudom, ki találta ki egyáltalán a női táskákat.

Izgalmas fordulatokról nem számolhatok be, fordítok, cikkeket próbálok összerakni, vinnyogok, hisztizek, néha elmegyek havat fényképezni, néha hazagyalogolok egy villamosvonalnyit, valaminek változnia kell, valami változni is fog, érzem, és hogy őszinte legyek, nem nyugtat meg a dolog, mert nem nagyon emlékszem még olyanra, hogy bármilyen dolgok tartósan jó irányba változtak volna, bár ez nyilván hülyeség, és csak az optimizmusom hiányát mutatja.

Két hete el akarok kezdeni egy rajzot, de nem tudom helyesen felvázolni az alakokat és a fényviszonyokat, és időnként az asztalt csapkodva azon szentségelek, hogy miért érdekel engem, hogy bármi helyes legyen egy rajzon, régen nem érdekelt, régen csak rajzoltam, és mennyivel jobb volt, és most is csak rajzolnom kéne, és ha abból a szögből úgy nem eshet a fény az anatómiailag elcsúszott orra hegyére, hát kit érdekel. Remélem, hamarosan belehergelem magam, hogy valójában nem is érdekel, és akkor megint fogok majd tudni rajzolni anélkül, hogy elbaszott picsák rosszindulatú kommentjei a technikai részletek miatt aggódnék.

falak

Nem is tudom, ezt nem mutattam, ugye? Antológia meg minden.

Ez volt az a novella, amit törött üvegből próbáltam összelegózni még novemberben, és kicsit közben néha megőrültem tőle, mármint szó szerint. Életemben nem szenvedtem még így írással, és őszintén, még most sem tudom eldönteni, hogy jó, vagy rossz, vagy egyáltalán értelmes-e, meg novella-e, csak hogy hűbazdmeg, emlékszem minden egyes gondolatára, azokra is, amiket nem írtam bele, de legfeljebb annyira érzem csak magaménak, mint elmegyógyintézet ápolója a szökött sorozatgyilkost. Pedig igazából sem rosszabb, sem durvább, mint jó néhány olyan írásom, ami mégsem tölt el ilyen iszonyattal. Viszont azt egyáltalán nem értem, mitől lett hosszú, ahányszor rágondolok, mindig rövidnek és tömörnek tűnik, pedig a leütések száma ennek igencsak nem ad igazat.

Mindegy is, a lényeg az, hogy ha minden igaz, egyszer majd el lehet olvasni szépen, nyomtatásban is, és el lehet dönteni, hogy jó, vagy rossz, vagy egyáltalán értelmes-e, meg novella-e.

olykor a legromantikusabb szín a szürke

Aznap nagyon szakadt a hó, annyira, hogy a főpolgármester ingyenessé tette a közlekedést, hátha akkor kevesebben akarnak árokba fordulni kocsival, persze ezt valamikor délelőtt jelentette be, amikor a hagyományos négytőlnyolcig és kilenctőlötig munkavállalók már feltöltötték az árkokat, és állt a bál, azaz a közlekedés. Gondoltam is, hogy óh és ah, milyen jó idebenn, a melegben, de nagyon szép látványosan szakadt a hó, és végül csak arra jutottam, fényképeznem kéne, ha már produkálja magát a természet.

Fel is buszoztam a Normafához, és minden szürke volt, kivéve, ami fehér, és minden nagyon vizes, mert közben a hó kicsit elbizonytalanodott, hogy mi lenne, ha átmenetileg eső lenne. Szembesültem vele, hogy a csizmám és a hó pereme nagyjából egymagas, és ha óvatlanul hátráltam, az elemek mindig letüremkedtek a zoknimig (nyilván nem nadrág volt rajtam, hogy combközépig felázzon, és csak a garantált tüdőgyulladás beizzítása után száradjon meg, hanem leggings, kötött ruha, zokni-zokni-zokni), ilyenkor próbáltam kézzel kikanalazni a havat, nem elcsúszni hanyatt, nem elejteni a fényképezőgépet, és mindezt csinosan. Mert hogy máshogy.

Mindeközben iszonyú romantikus hangulatban voltam, hosszú történet, és érdektelen, de szinte wordsworth-i természet-ittassággal figyeltem, ahogy az eső himlőhelyesre lyuggatja a hó kérgét, és könnyekig hatódtam a nyár jégbe dermedt üzenetén, a lehullott hárstermésen (azóta sem tudom, hogy került az épp akkor oda, magányosan). Verset szerencsére nem írtam, a lelki felbuzdulásom egyszerűen meghaladta a szavak szintjét, pedig esküszöm, nem pakoltam melengető kis whisky-t az útra. A felhők lomhán folytak le a völgybe, láttam a ködben gyökerüket vesztett tornyokat, jégbe süllyedt viking hajóként derengő fatönköt, rikító színű dzsekikben ujjongó gyerekeket, hó-és mohalepte, néma köveket (a beszédes kövektől kicsit megijedtem volna) (vagy semmi sem tűnt volna fel, elvégre nyilván zenét hallgattam közben), aztán amikor már nagyon határozottan az eső szakadt, nem láttam át a szemüvegemen, és az hagyján! De a fényképezőgép nem látott át a mélyülő sötétségen! Szóval a szürke és vigasztalan alkonyatban visszabuszoztam a civilizációba (előtte még azért leejtettem a sárga kesztyűm a sárba), és igen masszív hamburgerekkel melengettem át elgémberedett tagjaim.

És volt benne valami ünnepélyes boldogság, még a hamburgerben is.

Cressida Cowell: How To Train Your Dragon (könyvsorozat)

Az Így neveld a sárkányodat az elmúlt évek egyik legbájosabb animációs filmje volt, pedig meg kell hagyni, ebben a műfajban erős a mezőny. Nem csoda, hogy kíváncsi lettem rá, mit tudhat a film alapjául szolgáló gyerekkönyv-sorozat: azt hamar sikerült kideríteni, hogy valami mást, de hogy mennyire mást, azt csak az első vékonyka kötet kézbevételekor fogtam fel.

Cikk az SFmag.hu-n.

Észak nagy sárkányai

Bár azt hihetnénk, a régi regékben mindenütt sárkánykígyók tekeregtek, a germán hagyományokban igazából csak két nagy sárkány szerepel: Fafnir, a Rajna (esetleg Völsungok, esetleg Nibelungok) kincsének zordon őre, és az a névtelen tűzokádó, aki véget vetett Beowulf uralkodásának és életének.

Cikk az SFmag.hu-n.

Kelta hatások Tolkien műveiben

Kelta hatások Tolkien műveiben? Erre a feltételezésre maga Tolkien igen hevesen reagált.

„Mondanom sem kell, hogy nem kelták! Akárcsak a mesék sem. Ismerem a kelta dolgokat (sokukat eredeti nyelvükön, írül vagy walesiül), és mindig is kissé idegenkedve néztem őket: főleg az alapvető ésszerűtlenségük miatt. Élénkek a színeik, de mintha egy törött ólomüveg ablakot raknának össze minta nélkül. Valójában „őrültek”, ahogy az olvasója mondta – és én nem hiszem, hogy az volnék.”

Sokan úgy vélik, ez csak azt jelentheti, hogy Tolkien műveiben egyáltalán nincsenek kelta hatások, kelta elemek, de ez nem igaz.

Cikk az SFmag.hu-n.

havas, kék alkony

egy galagonyabokor kéne most, nem tudom, miért

Főleg olyanokról tudok beszámolni, hogy: hó. Miután megöltem, megnyúztam és leadtam a kicsi, de erős biogén szörnyet, úgy mentem volna délután valahová, de szakadt a hó, és a hó nem városba való, ilyenkor minden csúszik és vizes és veszélyes, és sosem vagyok benne biztos, hogy ha elindulok, haza tudok-e még jutni (ide? nyilván; de meghatározó éveket éltem hegyen, ahol már fél centi hó után kétesélyes volt a helyzet). Szóval inkább aludtam, és nem is rémálmaim voltak, csak nagyon nyomasztó kis vackok, embereket bántottam, és ha én vagyok a szörnyeteg, azt annál is rosszabbul viselem, mint ha engem akarnak megenni.

Nem mintha amúgy nem lenne elég tennivalóm, bár épp egyikhez sincs lelkierőm (mondatokat kell összelegózni bennük, mondatokat! ma már azt hadd ne) (pl. mert fáj a kezem a gépeléstől) (valami mástól fáj, de a gépelés nagyon nem tesz jót neki), ilyenkor kéne filmet nézni, de igazából, eh, nincs kedvem még egyszer megnézni a Repülő Tőrök Házát.

a félholtak földjén

Beértem abba a szürkeségbe, amikor már annyi koffein és félkész, majdnemkész, átjavított mondat van a szervezetemben, hogy nem tudok teljesen elaludni és teljesen felébredni sem. Hatékony.

A hobbit és a germán elemek

J. R. R. Tolkien középkori irodalmat tanított Oxfordban, de itt ne csak a normann hódítás után keletkezett művekre gondoljunk (bár azokat is kutatta és tanítgatta rendesen), hanem az átlag magyar számára sokkal titokzatosabb és szokatlanabb időszak, az angolszász kor írásos emlékeire is.

Cikk az SFmag.hu-n.

helló, 2013

Tegnap megszökött az mp3-lejtátszóm a kabátzsebemből, és ma reggel arra ébredtem, hogy magaslati lakhelyéről a lábamra öngyilkolta magát a második legnagyobb cserepes növényem. Másfél óra porszívózás kellett ahhoz, hogy egyáltalán szennyesnek nyilváníthassam az ágyneműt.

Hát, legalább nem szenvedtem fiktív hajótörést fiktív tigrisekkel, az is valami.

a boldog új év jegyében

Megmutatom akkor az új fehér jószágot: karácsony előtt érkezett a nővéremékhez, és azóta ugrál, rohangál, harap és rág, ahogy azt csak egy alig két hónapos kutyakölyök tud. És néha, nagyon néha alszik is.