Csütörtök óta reménykedtem benne, hogy nem csöng a telefon szokatlan időpontban, és senki nem hív a családból, mert most a hallgatás volt az egyetlen jó hír; de ma reggel mégis telefonra ébredtem.
Meghalt az őrült unokatestvérem, akivel a Rondella ablakában ülve énekeltünk át estéket, aki mögé megesett, hogy nem mertem felülni a biciklire, majd mutatva, hogy nincs mitől félnem, feltörölte a fél Erzsébet teret - és volt, hogy fel mertem mögé ülni, és éjszakai utcákon száguldoztunk, aztán gyrost ettünk, és plakáthengerekkel vívott idegen lányokkal, és mindig, mindenhol régi ismerősökbe botlott, és új ismerősöket szerzett. Mindenbe bele lehetett rángatni, mindenért lelkesedett.
A szürke pólós srác a nyitóképen.
