A hamburgerek ínycsiklandóak voltak, és Fleóval, Virgonccal, Métellyel és Lodennel, valamint a ház macskáival kellemesen áthűsöltük a délutánt, közben valahogy azért sikerült csomót kötnie magára a gyomromnak, és amikor apámmal találkoztam az Astorián, már egészen biztos voltam benne, hogy nekem egyelőre se kedvem, se türelmem nincs múzeumokba buszozgatni ebben a hőségben, ehelyett mérhetetlenül tébláboltam inkább az utca közepén, mert nem jutott eszembe, melyik parkban lehetne leülni egyáltalán valaha. Ennek az lett a vége, hogy a Deák téren találtunk régi villamosokat, aztán vettünk programos karszalagot, megnéztük a régi földalattikat, majd ültünk egy parkban rengeteget, és idővel apámnak mégis sikerült rávennie, hogy menjünk el a Közlekedési Múzeumba, és ha akarom, utána megnézhetjük fotóművészet születéséről szóló kiállítást is.
Először vonatokat néztünk, és régi kocsikat, az élénkzöld-piros-sárga felfestés elég szerencsétlenül rájátszott arra a benyomásomra, hogy, mintha valami Duplo-készlethez tartoznának, illetve volt ott egy klasszikus kockaLada is, nem kellett volna annyira meglepődnöm, hogy már ott a helye, mint amennyire tettem. Aztán átsétáltunk a Ligeten a hársfaillatban, meglepően európai volt, a cipő pedig törni kezdte a lábam, úgyhogy nagyobb kerülővel lebuszoztunk a Nyugatihoz, ahol tea és sütemény mellett vártuk be öcséméket. Alaposan szemügyre vettük a nosztalgiavonatot, felmásztunk a mozdonyba, valahogy kibírtuk, hogy a Vasúttörténeti Parkig vezető úton végig valami rettenetes népiesség csujjog a fülünkbe (szép dolog a népzene, megfelelő hangerőn, érdeklődő hallgatóságnak; ez nem az volt. Ahogy elnéztem, az úri közönség többsége fontolóra vette, hogy az ablakon át távozik a mozgó szerelvényből, mert még az is jobb lehet). A célállomáson aztán régi vonatokat néztünk, sokat, sőt, rengeteget, és én egy idő után már nagyon álmos voltam, és akkor elindultunk hazafelé.
