Az elmúlt néhány nap tele volt olyan pillanatokkal, amik valójában érdekesek voltak, de vagy nem érdemes leírni őket, vagy ööö, izé, más szempontból nem érdemes leírni őket. Kész szerencse, hogy amikor pénteken berúgtunk, mint a motort, akkor mintha kevésbé mondtam volna kényszeresen olyan dolgokat, amiért utólag szeretném lefejelni az asztalt, mármint annál kevésbé mint mostanában szoktam, nem annál, ahogy azt kéne.
Fülledt meleg van, ettől még nem kellett volna esernyő nélkül ugrálnom tegnap a vihar első felvonásában, akkor sem, ha természetesen abban a pillanatban zendített rá, ahogy elindultam hazafelé, egész addig csak nha csepergett. Éjszaka aztán képtelenség volt aludni tőle (mondjuk még mindig jobb, mint amikor fúrnak, bár azzal meg hirtelen fényhatások nem járnak), nem csoda, hogy álmomban mindenféle rettentő kalandok értek, például gyalogtúrát kellett vezetnem Tárnokra, ami sokkal keményebb kihívásnak tűnt, mint hogy frissen királylánnyá avanzsált királyfiakat mentsünk meg zordon apjuk haragjától.
És csomót nyavalyogtam azon, hogy le kell vágnom a körmöm, pedig gyönyörű, de már zavar a gépelésben, de gyönyörű, ááá, legalább ennyi gyönyörű hadd legyen rajtam, mindegy, erről ne is beszéljünk soha többet, a gyönyörű dolgokról meg rólam, most elvonulok a sarokba zokogni egy kicsit, azt hiszem. (Kaptam fényképeket, ezentúl csak Zorro-álarcra felvett burkában fogok járni, kivilágítatlan utcákon, éjszaka. Ablaktalan, fekete hintóban.)
