szombat

Felnézek az égre, írólap-fehér, és kicsit zajos, szakad a hó, tápászkodom fel, és tényleg. Nézem egy ideig, csak az eget, hogy erre tényleg a fehér a megfelelő szó, aztán húsz perccel később olyan makulátlanul kék, és úgy ragyog a nap, mintha sosem lett volna itt semmiféle hóvihar.Úgy tűnik, a tél megpróbálja visszafoglalni a birtokát, és a cseppet sem ideillő tavasz egyre nehezebben veri vissza a támadásokat.

Kár, mert hiába nem illik ide, és hiába vagyok beteg, azért én nagyon élvezem ezt a ragyogó, meleg tavaszt. (Nem vagyok nagyon beteg, épp csak annyira, hogy érezzem: reggel a kis torokfájást, estére a fejfájást, a zizegős álmosságot, a taknyot.) Persze ahelyett, hogy a napsütésben rohangálnék, idebenn üvegfestek, meg színezek ki régi rajzokat, és persze dolgozom is, de az nehezen megy, és nem vidít fel. (Ugye említettem, hogy nem szeretek nyomasztó könyvet fordítani? Hát a Zoo City sem maga a vidámság.)