Az valahogy úgy volt, hogy egész héten karácsonyoztunk, vagy ha épp nem, akkor más családi program volt, és aztán csütörtökön még egyszer elbúcsúztattuk a Vid lányt, ha már kiköltözik Írföldre, és a törzskocsmában ezért ingyen adtak neki sok vodkát a pultosok. Egy idő után Noiznak is ingyen adtak sok vodkát, pedig nem is hasonlítanak, de nekem nem, mert én már addigra rég hazamentem aludni (pedig én sem hasonlítok Vidre, szóval lehet, hogy életem nagy vodkázását hagytam ki) (ami nem baj, mert három deci bor után is eléggé akadozott már az agyam).
Szilveszterkor D. sütött isteni házi pizzát és ittunk házi körtepálinkát, és vén és pompázatos francia vörösborokat, és váratlanul megjelentek Echnaték is, és az mindig jó, akkor is, ha nem váratlanul jelennek meg. Hát még így. És amúgy is jó volt, de hát ki-ki el volt már ígérkezve egyéb bulikba, és a helyszínek közt tényleg többen is felhívtak, hogy hol vagyok már, mintha fontos ember lennék (mondjuk megértem, hogy Impatient nem akarta hazavinni a karácsonyi ajándékomat; én sem örültem volna neki, mert egy üveg igen szép japán whiskyt kaptam, márpedig a japán whisky nem csak igen szép, de igen jó is, szóval örülés van ám). Aztán beszélgettünk és ültünk mindenféle papírsüvegekkel a fejünkön, és rettenetes fényképek is készültek, de hajnaltájban már mindenki nyűgös volt, sokkal nyűgösebb, mint lenni szokott, és képtelenség volt taxit hívni, ami további nyűgösségekre ad ám ilyenkor okot.
Hazafelé az éjszakain a velem szemben ülő lány egyszer csak elmosolyodott, és felírta a párába, hogy BUÉK, egy másik lány pedig egy tisztára sikált tepsit szorongatva aludt a barátja vállán, és ezek nagyon aranyos pillanatok voltak, szinte már olyanok, mintha visszazökkent volna a szilveszter abba, ahogy indult: hogy ez most valami különleges, és nem csak egy újabb ugyanolyan kocsmázás, amivel semmi gond nincs, csak ilyenkor a különlegesre vágyik az ember.
