feri hőst fog

A múltkor éjjel kettőkor még azon röhögtünk Abdullal, a Fezes Zombival, hogy az én sötét múltamból előkerült együttes-anagrammás történetben egyrészt milyen már a vers, másrészt hogy egyes feladványokat megfejtés helyett mi mindenné át tudtuk gyúrni. Ott volt például a HAT ŐSI RÉM, amiből lett The Maoris, Shit Amore, Roma Hits, Hot Maries, ROM Is Hate - egyik dögösebb együttesnév, mint a másik - de a helyes megoldáshoz elő kellett keresnem mindenféle 1997-es keltezésű .wri fájlokat. Illetve az az érzés, amikor egy-egy méltatlanul átalakított metal (rock, grunge, goth, dark, punk) együttes neve hirtelen összeáll, és ott a tökéletes :facepalm: élmény (megküldve némi :headdesk: felhanggal).

Erről aztán eszembe jutottak a daliás idők, amikor fanzint csináltunk, és valamiért délután fél ötkor, teljesen józanul (viszont mivel épp elkészültünk egy új számmal, valószínűleg 36 óra nemalvás után) jó ötletnek tűnt a promóciós tiszteletpéldány mellé zenélős üdvözlőlapot és felfújható gumidinoszauruszt is csomagolni a Metal Hammer szerkesztőségének (azt hiszem, azért, mert magunknak szerettünk volna felfújható gumidinoszauruszt venni, de arra nem találtunk elfogadható magyarázatot), és évekig nem értettük, hogy emberek miért tartottak minket súlyosan elmeháborodottnak. Akkoriban ez olyan logikusnak és normálisnak tűnt.

Hmmm, hmm, így utólag értem, hogy az olvasóink nagy része miért volt róla meggyőződve, hogy ezt Rettenet Súlyos Arcok csinálják, nem két rettegő bölcsészlány és egyikük végtelenül sznob pasija.

Ezen kívül befejeztem az első kész nyulas epizód fényképezését (hogy el tudjam tenni a színpadként szolgáló fiókot a szoba közepéről), ami nem egyenlő az első nyulas epizóddal, sőt, ahogy most állnak a tervek, egészen pontosan a másodikkal egyenlő, de sajnos elkeserítő mód a kedvencem, a Leprechaun átka elé ezen a kettőn kívül betolakodott még egy... hmm, kivéve, ha mégis visszafelé haladok a szándékolt következetlenséggel fel nem épített szimbolikában, mintha én lennék a földasztrológiai korszakok, mert akkor csak egy átkötő kell. Valamint összeállítani és befényképezni az egészet, aztán megszerkeszteni a fényképeket, semmiség, ugyan már... ...Viszont olyan dolgok történtek a projekt érdekében, hogy tegnap négy nyúlorrot és nyolc nyúlszemet hímeztem, ma pedig azt álmodtam, hogy egy zsúfolt McDonald'sban nagymamák támadtak rám, amiért perverz és sátáni játékok - drótvázas, kék nyúlbábok - mutogatásával próbálom megrontani zsenge unokáik lelkivilágát, ahelyett, hogy a Légy jó mindhalálig-ból olvastam volna fel nekik. A McDonald's-ért azt hiszem Watson és Quaglia urak épp most fordított, meglehetősen... éééérdekes novellájáért mondhatnék köszönetet, ha akarnék. De nem akarok.

És vettem új drapp filcet is, ez nem narancssárga - sajnos nem is drapp, hanem világosbarna, de tegnap fél órát és talán másfél négyzetcentit rajzoltam színeset, hihetetlen, egyrészt rajzolni jó, másrészt hirtelen úgy éreztem magam, mintha egy gyorsétteremben ülnék 2002-2003 telén, és abból igazából tényleg csak a rajzolás volt jó, az életérzés nagyon nem. (Ez most kicsi rajz lesz, szigorúan kontúros, és egyáltalán nem kísérletezgetős; mondhatni old school tapsi.)

Egyébként azért van életem is, nagyjából azzal telik, hogy frusztráltan aggódom a jövőmön, mert az nem látszik, hogy lenne (végre kiharcoltam egy regényfordítást, hát nem visszamondták? ... De.) és ennivalót vásárolok és a vásároltakat megeszem, és 200 magyar forintért Jet Li filmet veszek, de azt elteszem ínségesebb időkre, és hát amúgy sem enném meg. És virágokat fényképezgetek. Meglepő, ugye. Ilyet én nem is szoktam sosem.

mert haladok, csak nagyon lassan

naplószerű

A rituális alaptáborozás ezúttal rávilágított arra, hogy mi haszna van az új fényképezőgépem legfölöslegesebbnek vélt funkciójának, a mosolyra kattintásnak (és az ehhez tartozó, beépített mosolymérőnek), fülig érő vigyorok közt visongtuk, hogy "és méri és méri és méri", illetve aztán Sulemia kezében már teljesen önállósodott a gép, és gombnyomás nélkül is mindenkit lefényképezett, aki elmosolyodott. A későbbiekben én sziszifuszi küzdelmet vívtam a babzsák fotelekkel, majd Sulemiával és Búvárzenekarral hármasban még családról, barátokról és elmebajról beszélgettünk, mert ezek fontos dolgok, vagy legalábbis érdekesek.

Szombaton hirtelen befejeztem egy fordítandó novellát, ahol a végén emberfej nagyságú, lángoló pókokat kergetnek husángokkal egy vidéki angol kúria gyepén, és újfent megtapasztaltam, hogy nálunk az nem úgy van, hogy műveljük az ipart, hanem az ipar művel minket - ezúttal egyes kerítéstípusokat, a különféle felekezetek méltóságainak megszólítását, a szinte már szokásos bibliai idézeteket, keresztény jóslásmódokat, angol egyetemi titulusokat és épületrészeket kerestem-ellenőriztem mindössze nyolc oldal szövegért. A kőriseknek már csak kedvtelésből olvastam utána.

Hétfőn az erdei házikóban ebédeltünk, sógorom sziklakertet épített, én rajzolni kezdtem, de rá kellett jönnöm, hogy az alatt a közel másfél év alatt, amíg hanyagoltam a színes rajzokat, a filctollaim fogták magukat, és meghibbantak. A drapp narancssárgán fog, a sárga narancssárgán - ezek után megkönnyebbülés, hogy a zöld csak árnyalatot váltott, és nem lett mondjuk... narancssárga?

Másnap épp indultam neki a nagyvilágnak, amikor leszakadt az ég - az özönvízszerű eső természetesen elállt, mire megérkeztem a tesztelendő skót étterembe, de vacsoratársam így is késett egy órát, mert először taxit nem sikerült fognia, aztán mire feladta, rájött, hogy az utcán nem tud átkelni a kocsijához. Azért idővel nekiláttunk a mértékletes whisky-kóstolásnak, a skót étkeknek és - részemről - a Bulmersnek is, mert az ismeretlen cider, amit kinéztem, épp kifogyott (eléggé el nem ítélhető módon a haggis is). Utána elballagtunk a Gödörbe, és megnéztük az Anna and the Barbies lemezbemutató koncertet, mert Első Mesélőm rajongójuk nekik; és tényleg tök jók voltak, határozottan teljesen tök jók. Aztán a taxira várva néztük, ahogy tökéletes retro-gót stílusban épp egy belvárosi épület koronájára dugja ki sárgás képét a Hold a tépett felhők közül, és aztán én itthon még elolvastam egy novellát, amitől aztán reggelig hülyeségeket álmodtam. mert az jó. Vagy mégsem.

telnek a napok

Ma kis híján csináltam dolgokat, mint régen, hogy rajzolok, meg írok, de aztán nem maradt rá időm, mert olyan alaposan hajat mostam. A hideg elképesztő, vasárnap óta télikabátban járok, és hétfő óta fűtenek is - kellett, hétfőn már síoverallban ültem a gép mellett.

Vasárnap este Impatient meg én moziztunk, és utána a plázában koktéloztunk, mert nem mertünk kimenni az orkánba. Idővel aztán az utolsó bár is bezárt, de az elemek igazolták addigi vonakodásunkat - azt hiszem, tőlem egy ideig csak tagolt vinnyogásra futotta odakinn. Bár lehet, hogy az is a szél sivítása volt.

Kéne nyomtatni és bicikliket rajzolni és szövegbuborékokat csinálni és írni és olvasni, de ami most van egy ideje, az már csak a lappangó zombivírus lehet.

esős hét, magas hőstartalommal

Nem is tudom, hogyan kezdődött a hét, azt hiszem, úgy, hogy leadtam a pokolbéli fordítást (ami amúgy életet mentett és fantasztikus volt egy - igen anyagi részről - és végtelenül frusztráló egy másikról, mert hogy mit tudok én a szoftver licencek titokzatos nyelvéről, ezek külön-külön is aggasztó dialektusok, de együtt egészen elképesztőek). Van egy olyan gyanúm, hogy utána örömömben elhagytam a lakást (gasp!), de az is lehet, hogy csak rendeltem túrós palacsintát, és úgy döntöttem, hogy mégis kivágom az eddig megírt 70 oldalnyi regényt, sőt, mondjuk akkor a cselekményt is, és esetleg formázom a merevlemezeket, hogy nyoma se maradjon. (Aztán erről letettem. De az adathordozón kívül tényleg minden repült.)

Kedden aztán elmentem, és megnéztem a Don Carlos-t igazi Operában, láttam én már úgy, de hát most, hogy sokat hallgattam előtte, egészen más élmény volt. Sokkal jobban oda tudtam figyelni a szépségére, ezt persze a szereposztás is megkönnyítette: igazán pazar volt és ünnepi. Színpadon még jobban kijött, hogy ez az opera nagyjából nem más, mint egyik Crowning Moment of Awesome* a másik után, bár azt eddig is tudtam, hogy ezek közül aránytalanul sok jut Rodrigo Posának, Spanyolhon grandjának. Nyilvánvalóan elfogult voltam irányába, de aki ezúttal döbbenetesen és elképesztően lenyűgözött, az (az amúgy az olasz tenor betegsége miatt beugró) Carlos volt (Fekete Attila) és Eboli hercegnője (Wiedemann Bernadett); az olasz sztárok (Erzsébet királyné - Norma Fantini; II. Fülöp király - Ferruccio Furlanetto) csak lenyűgöztek, döbbenés nélkül, de alaposan. Hát. De nagyon. Azóta sem tudok igazán mást hallgatni.

Szerdán igazi ékszerészműhelyben jártam, bodzateát ittunk és a webkettőről értekeztünk, meg az angol tanulásról is, és egyre inkább az a meglátásom, hogy én eretnek nézeteket vallok a világról, bár most épp egy sem jut az eszembe. De nagyon érdekes volt, az ékszerek pedig szépek, csupa ív és hullám darab mind, pont olyan, mint amilyet én szeretnék rajzolni, ha nem kunkorodna rá mindig ötezer fölösleges részlet (egyébként a regénnyel is ez volt a baj - fogtam egy egyszerű ötletet, és mire elkezdtem megírni, már magam sem láttam át azt a bonyolult kuszaságot, amivé mutálódott). Letisztultság. Ez az, ami nem megy nekem.

Csütörtökön rövid esti sörözés után valamikor hajnalban értem haza, pénteken ellenben már éjfélre itthon voltam. Pedig Fonológuslánnyal (aki már nagyon rég nem fonológ) előtte még pizzáztunk is, és csak utána tettük ki magunka Brainoiz újabb világuralminál is rosszabb terveinek, úgyis mint: ha pedagógusnak kéne állnia, ő lenne az Igazgató, aki talpig feketében járja a folyosókat, két öklén egy-egy bokszerrel: az egyik az "Igazgatói Intő", a másik a "Megrovásban Részesítem" (természetesen gót betűkkel, nyilván, ezt ugye mondani sem kell) és a rosszalkodók állkapcsára határozott ökölcsapással vinné fel az értékelést (így nem kell külön aláíratni sem a szülőkkel, elvégre biztos látják).

Szombaton megnéztem, milyen a legújabb Robin Hood, teljesen rendes romantikus-kosztümös Robin Hood film, tele számomra szép férfiakkal (sosem gondoltam, hogy Matthew Macfaydent én felismerem, vagy hogy örülök a látásának, pedig...!) (a francia királyt pedig azzal a frizurával én férjül akarom venni) és látványos jelenetekkel, mi más kell még egy filmhez? Az külön mókás, hogy Allan A'Dayle-t, Robin régi jó cimboráját az ír kocsmazenét játszó, kanadai Great Big Sea tagja, Alan Doyle játssza. Russel Crowe-t és a GBS-t utoljára akkor láttam egy filmben, amikor a derék színész a State of Play elején a kocsijában tombolva üvölti, hogy ó, The Night that Pat Murphy Died (egyébként úgy tűnik, szeretnek ők együtt zenélgetni is). Persze vannak benne butaságok és bociságok, logikai triplaszaltók és anakronizmusok is, bőven (mintha például azokat az egyes jól felismerhető ír nótákat sem a XII. századi angolok írták volna), de hát ez nem történelmi ismeretterjesztő és dokumentum, hanem kosztümös kalandfilm. Annak pedig kellemes.

Most pedig ordít a szél, szakad az eső, hideg van, és nagyon fontolgatom, hogy visszamásszak a takaró alá, ezúttal forróvizes palackokra cserélve a plüssmedvéimet.


* ahogy azt Leigh Butler szokta írni a Wheel of Time Re-read sorozatban (ami maga is egy folyamatos CMA: vicces, elgondolkoztató és alapos)

ez is ezer éve készül már

ez

Szakadó esőben lovaskocsit fényképezni, térdig elázni; az üres kocsmában egy kölyökkutyával játszani, aztán hallgatni, ahogy körbe-körbe rohangál az asztalok alatt, és szabályos időközönként nagyot koppan valahol, de ez nem csillapítja a lelkesedését; mindeközben iszonyatos sok sör, és valamikor hajnalban gyrosozunk mergenccel; másnap este aztán visszamegyek az első kocsmában hagyott kötött pulóveremért, és zavart arccal halászom ki a szék, valamint egy békésen sörözgető asztaltársaság alól.

Közben teljes agyhalál, lassan vánszorgó munka, a legegyszerűbb szavak sem jutnak eszembe, mindenre alkalmatlannak érzem magam, és elég sok mindenre az is vagyok. Este lekésem a családi vacsorát, de legalább Helyszínelünk, mielőtt hazavánszorognék tovább küzdeni. Pénteken is. Szombaton a rosszul félbehagyott munka örömével fel a kerti házikóba, grillezünk és nevetünk, a fűben hempergünk a kutyával, virágokat fényképezek, családilag filmnézünk, epret eszünk és földimogyorót.

Aztán vissza az agyhalálba. Remélem, egyszer majd elmúlik még.

függőségek

Erősen sötétedett már, és az eső is cseperegni kezdett, én fejjel lefelé lógtam át a korláton, és azt morogtam, hogy az ott biztos valami bükkönyféleség, és tudtam, hogy ebben a fényben már az új gép sem fogja élesre behozni, de a kényszer... az kényszer. Akkor is, ha egy igen nehézre sikeredett bevásárlás lóg a hátamon, tele őszibaracklével és koffeinnel, és tudom, hogy ezt a fajta virágot amúgy már lefényképeztem tavaly és tavalyelőtt és azelőtt... és azelőtt csak azért nem, mert akkor még nem volt digitális gépem.

Most pedig megbontom a nehézre sikerült bevásárlást, és vacsorázni fogok.

a jóvátehetetlen dolgok

Új Anathema szám.

Nem is igazán szeretném kommentálni, mert a nagy hatásvadászatban nálam rókát lőttek, és most nem ártana letakarítanom az asztalt. Még egy ilyen unalmas és fölösleges liftzenét. Sajnos tudni lehetett, hogy ilyen lesz, de most mégis úgy érzem, mintha rózsaszín cukorollóval bökdösték volna halálra fiatalkorom egy szeletét.

De visszamenőleg.

semmi

Teljesen használhatatlannak érzem magam, a szemközti hegyoldalon locsolóberendezések vízsugara húz fehér kerítést, virágillat helyett pörköltszag árad be az ablakon, és a szombati sörözés után azzal büntettem magam, hogy akkor két napig nem vásárolok, és tegnap elfogyott az utolsó kifli is. Ma reggel arra ébredtem, hogy kivételesen nem Verdit fogok hallgatni, bár már a tumultuózus tömegjelenetekben is meg tudom különböztetni a szereplőket, és erre nagyon büszke vagyok.

Kezd nyári meleg lenni, és az elmúlt hetekben visszatérőben van a pokolból eredő, rettenetes fejfájás. Azt hiszem, utóbbiról a folyamatos, tompa háttérszorongás tehet, a szó szerint értendő feszültség, mert ha enyhén átdörzsölöm, érzem, hogy tényleg a fejtetőmön fáj és feszül a bőr, az állkapcsomon és a halántékomon görcsöl minden izom. Éjszakára jó meleg sapka, hogy könnyebben ellazuljon, ami netán még tudna, de masszírozni a hajam miatt nem valami egyszerű. Dühös vagyok emberekre, olykor magamra is.

Sülzanótok tövén kéne heverésznem a napsütésben, bár azok meg összekaristolnának folyton, és ráadásul a természetes élőhelyükön nagyon drága a sör.

épp virágzik

Az ablakból látható hegyek virágban állnak, hömpölyög le róluk az illat, nem állítja meg a három bevásárlóközpont, a hatsávos út, a villamossín sem, és mámorító, és édes, és olyan erős még itt is, hogy a legszívesebben csak állnék az ablakban és fürödnék benne.

simon boccanegra(újabb unalmas bejegyzés arról, hogyan ismerkedem a Verdi-operákkal)

Voltunk operaközvetítést nézni moziban, mint kiderült, felirat nélkül, olaszul, és úgy, hogy a röviden összefoglalt tartalomból végül is csak a cselszövő baritont hagyták ki, bár az ő alapvető sunyisága nélkül elég szegényes lett volna a történet. Kezdhetek ismereteket szedni magamra, mert felismertem, hogy az egy bariton - igaz, a szerepéből, és nem abból, amit és ahogy énekelt, de azért haladok. A szünetben aztán telefonon bediktáltattunk magunknak egy részletes wikipedia-szócikket a témában, és olyanokat kérdeztünk, hogy "akkor akit az előbb elzavartak, azt minek?", de onnantól legalább sejtettük, hogy miért énekelnek egymásra mogorván azok ott a távoli színpadon.

Plácido Domingo esetében is zavart, hogy mintha ez itt nem volna olyan tenoros, mint amit az a szerepre is nyilvánvalóan tenor énekel mellette, és eleve, ha Verdi állítólag nagy hangsúlyt fektetett a baritonokra, akkor itt miért csak a délceg cselszövő az (többen ki is fejtették, hogy nem értik a szopránt, miért ragaszkodik az alacsony, szőrös és gombóc tenorhoz, amikor egy ilyen jóvágású férfiember is pályázik a kezére). AZT a logikai lépést azért még nem sikerült megtennem, hogy a világ egyik leghíresebb tenorja úgy döntött, most inkább elénekel egy bariton címszerepet. Mert. Neki ez a kihívás, meg az álma. Én meg nyilván nem értek hozzá, honnan is értenék. (A YouTube-on körbenézve nem példátlan nála, hogy elkalandozik bariton irányba.) Összehasonlításnak három változat ugyanarra a részletre: Domingo és két legendás bariton, Gobbi és Cappuccilli. A végére én azt szűrtem le, hogy nincs nekem fülem, de ezt legalább tudtam eddig is (bár kezdek rájönni, Gobbi miben más).

Egyébként miután sokat hallgattam a Don Carlos-t, a Simon Boccanegra szinte úgy hangzott, mintha csak egy dialektusa lenne. Furcsa élmény volt, de egyelőre még előny, még épp csak annyira ismerős, hogy jobban megnyíljanak a dallamok.

Aztán majd kell hallgatnom egy kis Clutch-ot is, mert néha kell, hogy valami mocskosul a földbe döngöljön, na.