És hosszú is lesz, mert valamivel ki kell párnáznom ezt a rengeteg képet. Tudom, ki is hagyhatnám őket, de hát szörnyű vétek volna, olyan ritkán sikerül lefényképeznem lepkéket (különösen nagy szélben), és virágot és borospoharat sem szoktam látni soha, legfeljebb csak álmomban (na jó, ez nem igaz).
Történt egy szép napon még tavasz derekán, hogy Jud és Woof meghívtak minket, hogy töltsük náluk június első hétvégéjét Pécs kies városában; sőt, még villányi bortúrát is ígérgettek, ami tudvalevőleg jó dolog. Erdőben sétálással egybekötve, elvégre mégis Judról és Woofról van szó, és náluk ez az erdőben sétálás igen jellegzetes dolog, képesek voltak tavaly másfél hónapon át gyalogolni Spanyolországban is, amikor gyengébb emberek egyszerűen kifeküdtek volna a tengerpartra, és szénné égtek volna szép csendben.A vonat tömve volt, a naplemente giccses, később alacsony zombitartalmú ködök hömpölyögtek a dombok között, és kis erdei tanyák mellett is elsuhantunk. Meglátásom szerint kevésszavú, zord pásztorok éltek ott, kiknek szívében még erős az Igazság szava; de Brainoiz és AnnGel azt mondták, nem is, mert több évszázad folyamatos vérfertőzésétől terhelt baltás gyilkosok, akikhez képest a két völggyel arrébb düledező pajtában lakó élőhalott betyárok is jó házigazdák.
Házigazdáink (akik - bár nem laktak erdei tanyában, nem voltak zordak, sem kevésszavúak - mindenben az én elképzeléseimet igazolták, nem a Stephen King könyveken szocializálódott ifjúságét) merész terve az volt, hogy a pálinka, az első bor, a sajttál és az előétel után majd csilis babot is eszünk. A valóságban persze az előétel felénél kidőltünk, és utána már csak a magyar science fiction helyzetéről értekeztünk. Egészen kora hajnalig.
Az előző esti köddel ellentétben a reggel igen zombidús volt, én konkrétan másfél óráig csak résnyire tudtam nyitni a szemem, úgy néztem ki, mint a vén Morla teknős a Szomorúság Ingoványában, csak kicsit rosszabbul, nem találtuk a kávét, és már épp a lényegében koffeinmentes cappuccino porral kezdtünk volna ismerkedni, amikor befutott a felmentő sereg. Jud csinált nekünk igazi kávét, és többen tejet is ittak; sőt, szóba került a kakaó is, ami azért már a hedonizmus csúcsa. Gyártottunk szendvicseket gyorsan, és nem késtük le a vonatot sem.
Az erdőben sétálás helyett a műút mentén barangoltunk, mert az erdőben sár volt - és ujjhegynyi békák, sárga csigák, hernyók, lepkék, pipacsok, valamint az ufótevékenység megfigyelésére épített Valami. A vadon szava hallatán persze ismét elöntött minket a gyermeki romantika, Brainoiz például a miniatűr béka rajongóinak elárulta, hogy "ez egy vérengző vadállat, aki több száz testvérét ette meg", én pedig vinnyogva arrébb mentem, ahányszor csak azt mondták, hogy "csigabiga", vagy "jaj de éééédes kis kukac". A lepkéket ennek ellenére lefényképeztem, sőt, a szöcskéket is. A kék fadongóról nem is beszélve. Igazából azt hiszem, csak az olyan állatoktól iszonyodom nagyon, amik fel tudnak kenődni a cipőm talpára, ha nem figyelek. (Ennek megfelelően azon az útszakaszon, ahol több ezer szőröshernyó hemzsegett a forró betonon - kilencven százalékuk egyenletesen beledolgozva az úttestbe - na azon a szakaszon szabálytalanul ott mentem, ahová még hernyó nem jutott el; az út átellenes szélén.)Az első kis faluban rögtön elkanyarodtunk a pincék felé, aranyszín chardonnay barique-ot kortyolgattunk, fényképeztük az élénkkék terítővel, a pohár görbületében visszatükröződő dombokkal és pincesorral. Valamint felfedeztük, hogy leégtünk, és hogy gondosan kicsomagoltam indulás előtt a naptejemet. Távoztunkkor eperfáról epret szedtünk, de csak a merészebbek mertek enni is belőle, a többség gyáva volt, és nem kockáztatta a hasmenést.
Ennek megfelelően Villányba már igen jó hangulatan értünk, a Bock pince teraszán sajtokat majszoltunk borainkhoz, a sajtok jók, a sajtok finomat. A borok is jók. A borok is finomak. Roséval engem még sosem sikerült elkeseríteni. Most sem.
A következő pince felé menet találkoztunk az emberrel, akinek összement a motorja, de amikor látta, hogy fényképezzük, azért ő is röhögött. A muskátlis, fehérre meszelt kis udvaron aztán szembesültünk a bornépszerűsítő Szent Irattal, megtudtuk, hogy egyes borok az avar zamatát hordozzák magukban (az avar tele van olyasmivel, ami fel tud kenődni a cipőm talpára, az avar ízét nem szeretem) és hirtelen zárnak - ezek szerint jobban emlékeztetnek a közértre, mint a sarki kocsmára, de lehet, hogy mégsem ezt akarták mondani. Itt ismerkedtünk össze a szőlőpálinkával is, amit kéretik nem összekeverni a törköllyel, és illatos volt, könnyed, mégis édes, mintha csak egy virágos parfümöt kóstolgatott volna az ember. (És ha elolvastam volna az árlapot, biztos ittam volna még kettőt. Így jár, aki lusta felvenni a szemüvegét.)
Nem nagyon mertünk sokat inni a rezzenéstelen hőségben (amikor még a macskák is az árnyékba vonulnak szunyókálni, akkor a népi bölcsesség szerint meleg van), sőt, egy biztonsági rétesezést is beiktattunk, kávéval. Itt újabb érdekes dolgokat tudtunk meg a magyar tudományos fantasztikumról, döbbenetes; azért néha beszéltünk másról is, de szigorúan csak néha. Az utolsó pince felé menet ránk támadt a lakodalmas - a szintetizár mögött billegő szakember egy lapról olvasta fel a nóta szövegét, és nem tudtuk eldönteni, hogy ez most épp Track09 vagy a Track13 lehet nagy népi klasszikusaink közül, de mivel mindnek az volt a dallama, hogy tücccc, ezért inkább menekülőre fogtuk. vastag kőfalak és fedél alá bújva szopogattuk el az édes-gyümölcsös borkülönlegességeket.
Természetesen nekem ott is a félreértésből kihozott száraz fehérbor ízlett a legjobban, de a többiek alaposan körbepróbálgatták az ürmös, meggyes, mandulás italokat. Jud pedig bebizonyította, hogy az íráson és a festésen kívül a szobrászathoz is nagy érzéke van, és tökéletes alumínium vizslát hajtogatott a szendvics burkolatából. Elméleti kérdésként ezúttal a cápák és a repülőgépek közös történetét vizsgáltuk, mert sok az oldalaink száma is, szinte már mint egy dobókocka készletnek.
(Amúgy ez volt az a hely, ahol a berendezés része volt az igazi, beépített agyagrészeg.)Az állomás felé ballagva betekintést nyerhettünk Brainoiz jövőjébe, amint tompán ülő szemeivel az erdőben kódorog, és már csak a romantikis lányregények írásáért kapott kokain szagára ront elő olykor a vadonból. Később Woof ránk parancsolt, hogy mind egy címen írjunk blogot (I'm so blogging this), örültünk neki, hogy nem vagyunk rocksztárok, majd hazaértünk, és házigazdáink enyhe megrökönyödésére nem csak a csilis babra mondtunk igent, de a "ki kér még egy kis bort?" kérdésre is harsányan és egyöntetűen lelkesedtünk. Később ismét megváltottuk a világot (vagy nem; nem emlékszem erre már), jó és rossz fantasztikus novellákat olvastunk, és vörösre égett vállunkat fájlaltuk.
A vasárnap délelőttbe csak egy rövid séta fért bele, hosszas ebéddel (baconba tekert szűzérnék nyárson sütve, friss ssalátával, könnyű fehérborral; illetve igény szerint hagymás tepsis újkrumplival és barna Szalon sörrel), aztán indulni kellett, mert engem estére várt a család. Szembevonatoztunk a viharral, az étkezőkocsiban kávézva néztük az ázott búzaföldeket, szakadó esőben szálltunk le a Keletinél. Megittunk még egy kávét, kis híján belealudtunk a csészéinkbe, aztán mentünk az utunkra - rám aznap még nagy kalandok vártak, de ez már egy másik bejegyzés témája, ha nem leszek túl lusta megírni azt is.
