...amiben animális borokról és öngyilkos hernyókról van szó (nálunk a gettóban, mondta Brainoiz, és a szemébe húzta vérpettyes bandanája emlékét, egészen másféle hernyók voltak), hanem az, amiben alkonyi parkokban és éjszakai erkélyek sörözünk, cserebogarak, rossz könyvek és képzelt tankok támadnak meg minket, és többször elvesztem az igeidőimet.
Továbbá eltörtem a Black Hód bögrémet is, holott egyedi volt, ereklye, soha vissza nem térő napok leggyakrabban (kávénál, teánál) előkerülő emléke, és most vigasztalhatatlan vagyok, nagyon.
Szereztem egy könyvet, amiről már a megrendelés pillanatában sejteni lehetett, hogy nem a világ legjobbja, de amikor még úgy gondoltam, hogy egyszer majd közepesen rövid blogbejegyzéseknél összetettebb dolgokat is akarok írni, akkor nagyon hasonló történeten gondolkoztam - elvégre közhelyes is vagyok, nem csak lusta - és hajtott a kíváncsiság, hogy más hogyan oldja meg. Megnyugtatóan másképp. Még az ökoterrorista tündéreket is. Az első háromnegyed kötet elég idegesítő volt, de aztán egyszer csak az eszembe jutott, hogy itt nem csak a kelta mitológiával és a 2x1 hónap InterRailes élményeimmel (amikor is a könyv fontosabb helyszíneinek 70%-án megfordultunk, beleértve Invernesst, bár onnan én legszívesebben akkor is az aranyos kajla fülű dobbermanra és a kertvárosi garázsban hangosan próbáló zenekarra emlékszem a legszívesebben, nem a kelta tündérletekre) vannak komoly átfedések, de a The Fionavar Tapestry-vel is, és így még sokkal érdekesebb, hogy pontosan honnan is jön az, hogy öt hősnek kell megmentenie a világot, 3fiú-2lány arányban (és miféle kozmológiai áthallás lehet, hogy amúgy az osztályunkban pontosan ez volt a fiú-lány arány, bár tudtommal azóta sem ejtettek teherbe senkit sötét istenségek, pedig ez Guy Gavriel Kay-nél és itt is jelentős fordulat, szóval úgy tűnik, mégsem nekünk kell kollektíve megakadályoznunk a Világ Összes Végét), és hogy hőseink miért olyan ostobák, amilyenek. (Valamint hogy a második kötetben miért kellett felszámolni Edinburgh óvárosát, én azt a helyet szeretem.) (Némileg megnyugtat, hogy a könyvben leírtakkal ellentétben a derék skótok mégsem falaztak be és hagytak éhen pusztulni egy egész utcányi katolikust a pestisjárvány idején... no de ez a mondat most megütött: "some of the ceilings in the closes are made from plague victims", azt hiszem, benne van minden, amiért hitetlenkedve szoktam körberöhögni az elmúlt korokba visszavágyó, romantikus lelkeket.)
Szóval egyik este napnyugtatájt mentem át vásárolni az út túloldalára, és balzsamos meleg volt, virágillat, egy kis darabon pedig fű, fa és pad is, amin elheveredtem a könyvemmel és egy sörrel, és időnként felnéztem, és bámultam a leveleket, a hegyoldalat és a felhőket, mert az ember ott találja meg a szépséget, ahol keresi. Ekkor elballagott a pad mellett egy fickó, kiitta az utolsó kortyot a sörösdobozból, egy pillanatra találkozott a tekintetünk... azt hiszem, mind a ketten meglepődtünk rajta, hogy azonos köztéren azonos márkát iszunk, és ez annyira olyan volt, mint egy rossz sörreklám, hogy inkább elszégyelltük magunkat. Én például sietve visszatértem az Avebury alatt nyugvó sárkányokhoz. Később még erősebben illatoztak a hársfák, a felhők rózsaszínek voltak, a sör elfogyott, a szomszéd padon söröző lányok sikítozva fogadták a rajzó cserebogarakat... én pedig hazamentem.
Egy másik este pedig esett az eső, elmosva a nagyszabású, több szereplős kültéri sörözést; így kötöttünk ki végül egy "sokadik emeleti lakás erkélyén", ahol távoli villámokat néztünk, képzeletbeli tankokra nem lőttünk, nehogy visszalőjenek, és úgy általában. Szóviccekkel tarkított beszélgetésünk a fantasztikus irodalom, a II. világháború és a múltbéli dicső ivászatok körül forgott, mint mindig (ilyenkor szerzem be azokat az ismereteimet, amikkel később gyanútlan íreket nyűgözök le, bizonyítván, hogy a geek az országhatártól függetlenül geek; szinte már meglepett, hogy a harcművészeti összehasonlító elemzés és a kötelező keltagyalázás kimaradt), emberek csodálkoztak azon, hogy mennyi pezsgőt megittak, és gazdagabb lettem egy érdekes meglátással a férfiakkal kapcsolatban, ami nekem sosem jutott volna az eszembe (feltehetően azért, mert nő vagyok). Hogy a kínai kultúráról ne is beszéljünk. (Elszoktam már attól, hogy az embereknek mind mennyivel érdekesebb kalandjai voltak, mint nekem.)
(Nyughatatlan kalandor vérem később arra csábított, hogy az eső elől egy plázába menekülve kiolvassak egy fél kötet fantasztikumot. Mert élek én a kihívásokkal, élek ám. Később még egy hamburgerrel is megkoronáztam a veszedelmek sötét árját.)
