Csak közben be akarok fejezni egy hatodik-per-első kötetet. Már csak négy oldal van hátra, de azt nem lehetett megcsinálni otthon, mert időre kellett rohannom tovább, és amúgy is. Mostanában otthon nem szeretek, éppen megint démonok költöztek a szobámba, és nyomasztanak.Olyan dolgok történtek, hogy valamikor egyszer a múlt ködében találkoztam Brainoizzal, és kávét ittunk vagy teát, és morogtunk a világra. Különösen a benne lakó emberekre; hja, kérem, és még csak nyugdíjasok sem vagyunk, mi lesz itt pár évtized múlva? Aztán valamivel később találkoztam Fonológuslánnyal is, aki már olyan régen nem fonológus, hogy akár új megnevezést is találhatnék neki, ha lenne eszem és képzelőerőm, vagy csak a mosogatólénél öszetetteb dolog a fejemben, de nincs; vele kevesebbet morogtunk, részint azért, mert sütött a nap. Részint pedig azért, mert mondott vidám dolgokat is.
Utána heverésztem a nővéremék erkélyén, virágok közt, napsütésben, kicsi fehér kutyával, másnap elballagtattam a húgomat, esőben és színes lufikkal. Volt családi vacsora is, és többen is megkérdezték, hogy írok-e még, mert gyermekkoromban bezzeg, és ilyenkor azért általában sikítozva menekülnék igen messzire. Nem azért, mert most írok vagy sem, csak mert mi lenne, ha húsz év kihagyás után inkább nem beszélnének egymással az emberek? Jó lenne. Nagyon. Újra rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok egy társas állat, vagy csak nagyon rövid távon.
Pedig mondhattam volna nekik, hogy most éppen erőszakot követek el legendás lustaságomon, és lehet, hogy egyszer be fogok fejezni novellákat, akár többet is - de azt hiszem, egyik sem szól semmiről, és értelmük sincsen, és kicsit össze-vissza a felépítésük is, én igazából történeteket szeretek kitalálni, novellát vagy regényt vagy bármit írni belőlük már olyan rettentően fölösleges. Legfeljebb ezeknek a Tagore-féle kis aforizma-verseknek látnám értelmét, de az azért nem a legkövethetőbb narratív forma, ugye. Itt van például kedvenc novella-mesefüzérem teljes egésze: "A kötelesség tükrével keresi útját a szeretet; árulás bámul vissza rá." Nem olyan izgalmas ebben a formában, mint amúgy teljes kifejtettségében lenne; például lényegesen kevesebb megmérgezett király és elveszett trónörökös van benne, a visszatérő vadkanokat, a lefejezett jósokat és a kártyán nyert háborút nem is említve. Csak hát az mind nem lényeges.
Aztán dolgoztam is, de közben azért elmentem moziba, és megnéztem a Lepattintva (Forgetting Sarah Marshall) című romantikus és vígjátékot (versenyben volt még a Vasember , de az másfél órával később kezdődött, és nem volt kedvem annyit várni; meg aztán valamit kell hagyni jövő szerdára is), és meglepően jó volt. Sőt! Kifejezetten jó! Többet lehetett rajta nevetni, mint sírni (csendben és kínomban) és ezt igazán nem hittem volna egy modern vígjátékról; és tetszett az is, hogy láttam már embereket nagyjából úgy viselkedni, ahogy a filmben. Ez ugyan azt jelenti, hogy röhejesek vagyunk mind egy szálig, de ezt tudtam eddig is, ez nem baj, és ha már muszáj röhejesnek lenni, legközelebb én is Hawaii egy eldugott luxusszállójában tenném, ha lehetne.
Utána esett az eső, és ez megpecsételte a sorsomat, mert esőben minden más, és sétáltam egyet, és minden sustorgott és csilingelt és titokzatos volt, és haza is siettem a fényképezőgépemért, és le a Dunához, mert a múltkor felfedeztem újféle éjszakai beállításokat, és azonnal fényképeznem kellett éjféli, vizes úttestet. Mikor már meguntam, és hazafelé baktattam, találkoztam egy emberrel, aki épp éjféli, vi... szóval tócsákat fényképezett. Nagyon jót mosolyogtam a dolgon, de inkább nem zavartam meg rögeszméskedés közben, már csak azért sem, mert átázott a nadrágom és kezdtem fázni - valamint mert neki komoly gépe volt, szóval nem egy ligában voltunk még őrültek sem.
