Például mert épp olyan sok másról nincs kedvem írni, elvégre a (Brainoizzal közös) "Bassza Meg A Kurva Kibaszott 2008" jelszó mantraszerű ismételgetése is csak egy ideig (úgy harminc ezredmásodperc) érdekes, és hasznosnak sem mondható, különösen, ha az ember nyula ismeri a Titkot, bár azért sok szempontból röhejesnek tartja. Szóval inkább könyvekről írnék, és színes tintákról is, igaz, azokról legfeljebb annyit, hogy valamiért nem lehet kapni a kedvenc hideg-világoszöld Stabilo tűfilcemet, még szerencse, hogy mostanában épp nem rajzolok.Pár hete Karl Schroeder és a Sun of Suns került a levelesládámba, egy mesterséges, üres bolygó belsejében játszódó, kellemes kis fantasztikum - ötlet, az aztán van benne, és hangulat is akad, bőven. A szép, szabályosan, meglepetések nélkül felépített történet élvezetes, amit pedig megtudunk bolygón kívüli "valóságról", az érdekes perspektívába helyze(het)i ezt a kicsit űrtengerész kalandregényt is. Tulajdonképp egyszer majd kíváncsi leszek a folytatására, mindig is szerettem a sziget-látogatós történeteket (hé, hát még azt is tudom, hogy ezt hagyományosan imram(a)nak hívták az írek) (olyan kényszeresen kategorizálták a történettípusokat, hogy szerintem a gallok nagy bürokrata érzelmei is valami őskeltaságból fakadhattak).
A következő ajánlat Cherie Priest volt és a Four and Twenty Blackbirds ; kicsit kísértethistória, kicsit vudu boszorkánylat, és olyan aranyos mondatok vannak benne, mint ez: "God might not be his official copilot, but that didn’t mean Malachi wasn’t hearing voices. / Lehet, hogy nem Isten volt a hivatalos másodpilótája, de ez nem azt jelentette, hogy Malachi nem hallott hangokat." (Mondja főhősnőnk arról az Istenbe háborodott unokatestvéréről, aki visszatérő motívumként tör az életére.) Igazán nem lehet nem szeretni... Akkor sem, ha standard A4-esből legjobban akkor is a gyermeteg fantasy-t élvezem.
Aztán előkerültek régi könyvek is, mert nem lehet mindig csak az újdonságban dagonyázni, még nekem sem (bár már kinéztem a magyar könyvesboltokban is mindenféle olvasandót, például kíváncsi vagyok a kínai álláspontra farkasügyben, és régen hódoltam már Feldmár könyvvel az aktuális divatnak) (jut eszembe - igazán nem tudom, miért erről - meghalt az LSD felfedezője, 102 évesen; és még egyesek azt mondják, hogy a kábítószerezés ártalmas meg minden) (egyébként az).
Bár Szerb Antal nagy családi kedvenc, mindig meglep, hogy van a könyvtárunkban Utas és holdvilág , anyám nagyon haragudott arra a könyvre, mert lánglelkű tizenhat éves ismerősei annak idején ettől jöttek rá, hogy az élet egyetlen elfogadható értelme a korai öngyilkosság. Ezt én kamaszkoromban nem értettem, nem is taglózott le a könyv, úgy voltam vele, hogy, az efféle öngyilkosság önző baromság, Olaszországban meg meleg van. Most úgy látom, hogy amúgy sem a halálba szédülés érdekes ebben a könyvben, hanem az emberi kapcsolatok, abból pedig kamaszként olyan sok mindent nem érthettem, ahhoz kell már némi keserű tapasztalat, hogy úgy igazán el tudjam hinni a szereplőket. (Azért szerettem akkoriban Kodolányit meg Hessét; ők láthatóan vakok voltak az emberiség nagyobbik felére, viszont nagyon spirituálisan néztek mindenféle fénybe - márpedig ez lényegesen érthetőbb, és sokkal kevésbé fájó mutatvány, mint hogy van ez sok, és különböző, és mégis egyszerű, és általában nagyon buta ember.) És most azért már tudom értékelni ezt a könyvet (és nem, nem kell ahhoz a korai öngyilkosságba zuhanni az élet kibírhatatlan magaslatáról).
Újraolvasásra került Lord Valentine kastélya is, kellemes kis űrfantasy Robert Silverberg tollából, és műfajában kamaszkorom egyik kedvence - azt kell mondanom, hogy közel sem állta olyan jól az idő próbáját, mint a többi kedvenc, például Ursula K. Le Guin Szigetvilág-sorozata. Kellemes... de semmi több. Különösen most, hogy hetente tolják az arcomba a különféle fantasztikus sorozatokat, különösen most érzem úgy, hogy jól van, jól van, megállja a helyét egy erős mezőnyben is, de nem emelkedik ki belőle egy ujjnyival sem.
Az Amazon leszállított hat darab Farkast, mármint a teljes kapcsolódó Lindskold sorozatot, és (most számoltam utána) már a felét el is olvastam, oda-vissza megjártuk Új-Kelvin különös vidékét, és elfogyasztottuk az első három kötetre kiutalt főgonoszt. Eddig kellemes volt, bár nem kihagyhatatlan; de legalább kikapcsolta az agyamat (és most nagy szükség van rá, hogy valami kikapcsolja). Nem tudom, innen merre indulunk, és ki lesz az új főgonosz, de kíváncsian várom.
