ez nem az én májusom

Ezen a héten eddig minden áldott nap történt valami apróbb katasztrófa; egy részük elég tragikomikus volt, legfeljebb azóta is sántítok tőle, de azért akadt olyan is, amitól sokáig néztem magam elé komoran.

Hétfőn, miután napok óta nem láttam mást, csak képernyőt, elmentem sétálni, és mire hazaértem, a mosógépem a tizediktől a földszintig eláztatott mindent. Miközben feltűrt nadrágszárral, már a kiselejtezett törülközőimet is munkába állítva próbáltam felszedni az előszobám és a fürdő helyén hullámzó tengert (hál' Istennek a burkolók annak idején ügyesen megoldották, hogy lakásom a küszöb felé lejt, és a szobát nem árasztottam el), egyfolytában ideges lakók csöngettek be, ezzel nagyon növelték a munkamorálomat.

Kedden megörültem, mert találtam egy pár gyönyörű cipőt a szekrényemben, és nem is emlékeztem rá, hgy miért nem hordom, és felpróbáltam és kényelmes volt - mint később kiderült, ez lehetett a beetetés, hogy felvegyem, és aztán a város közepére érve teljesen lenyúzza a lábamat. A spanyol inkvizíció kihelyezett, budapesti tagozatának okleveles tagja volt. Hazasántikáltam, de azért a lábamon azóta is több a ragtapasz, mint a sértetlen felület, és jaj, hát fáj, még a nyuszis ragtapasz alatt is.

Szerdán visszasírtam ezeket a kis bridget jones-i botlásokat, de leadtam mindenféle munkát, és utána ennek örömére elmentem, hogy szerdai kedvezménnyel és feliratosan megnézzem az Indiana Jones filmet. Én jól szórakoztam, de ekkora orbitális baromságot azért, szóval, hát le a kalappal.

Csütörtök jó volt, bár reggel összevesztem a tudatalattimmal, mert igazán nem szeretem ezeket az xkcd-s húzásait, hah, méghogy én még egyszer szerelmes leszek, és méghozzá boldogan, ekkora baromságot; vagy legalább ne kellene belőle felébrednem! Aztán már csak a parfümömtől kaptam tenyérnyi csalánkiütéseket a hőségben, de voltak azért szép dolgok is: jártam a nővéremnél, és sétáltam és találkoztam Adryval, és sétáltam és hazaértem és akkor aztán aludtam is.

Azért a héten más szép dolgok is voltak: igazi, fojtó, nyári este a Margit-híd közepén, amikor a Gellért-hegyről még egy ablak visszaparázslotta a lenyugvó Nap fényét; a Hármashatárhegy fölött lebegő siklóernyők az aranyló alkonyatban; a virágillat; elvadult rózsák egy elhagyatott kertben, megvetemedett, zöldre festett kapurésen át; az új fülbevalóm, amit ugyan már megvettem egy ideje, de még mindig álmélkodok rajta, hogy hűha.

összefüggéstelenül

És aztán elmentem 3N koncertre, de végül a Nasmith alatt csak tébláboltam és azon álmélkodtam, hogy mennyi ember, és én egyet sem ismerek, azaz csak egyet, de azt is csak látásból; és vettem sört, és elszoktam már tőle, és láttam embert, aki nem nézett ki tisztára úgy, mintha legalább három extrém metál irányzatot alapított volna csak az elmúlt két hétben, és nem cipelt döbbenetes mennyiségű fémet a szájába vagy a szakállába tűzdelve; ehelyett az ifjú Jockey Ewing tökéletes mása volt, és ezzel olyannyira lenyűgözött, hogy csak. Közben nagyszabású terveket szőttem, különféle népi elemekre, és nagyon jól szórakoztam, de az még egyrészt sok idő, amíg ebből bármi is lesz, másrészt ha elárulnám, ki lepődne meg? A Nomad szokás szerint jó volt, és tényleg, bár én tulajdonképp utálok egyedül koncertre járni. Úgyhogy a Neck Sprain-re már nem is maradtam, mert fáradt voltam és nyűgös, és leginkább fáradt, és rájöttem, hogy miért épp ennyi idő elteltével nézném meg őket először, ha már. Hazafelé iszonyatos tömeg volt az éjszakai buszon, és nálam beállt az az agyhalál, amikor már szégyenkezés és mérgelődés nélkül, hideg rutinból szóltam be a busz lépcsőjét elálló lánykáknak, pedig azt nem szoktam, csak olyankor, ha síkideg vagyok. Ezek szerint ha síkfáradt, akkor is. Aztán aludtam és dolgoztam és aludtam és olvastam és dolgoztam, mert a szabadúszó hétvégéje már csak ilyen, és igazából a hétköznapjai is, általában.

nekem még sosem volt martens bakancsom

Jut eszembe, csak úgy. Igazán sok minden történt, és azon kívül, hogy (lásd a címben), semmi sem jut az eszembe, pedig. Még érdekes is volt köztük, és fontos is, biztosan. Például találkoztam családdal és barátokkal, és ültem negyven másodpercet biciklin az őrült unokatestvérem mögött, de aztán szóltam neki, hgy akkor én most inkább leszállok, mert nem érzem biztonságban magam, és utána rögtön tényleg el is esett. Mert vagánykodott, hogy megmutassa, hogy nincs mitől félnem.

Még sokkal régebben találkoztam a Padtársammal (még általános iskolából), és emlékezett rengeteg mindenre, amire már én nem, pedig milyen jellemző. Például, hogy annak idején a nyári táborban végig a mi szobánk vezette a szoba-szépségversenyt, mert okosak voltunk és ügyesek, tehetségesek és ötletesek is, például folyamatosan érdekes barlangrendszereket építettünk a hat emeleteságyból, de aztán utolsó nap lusták voltunk rendet rakni, majd, ha már lúd legyen kövér hozzáállással akkor aztán mindent kiborítottunk, szétszórtunk, és el is buktuk a győzelmet. Jellemző. De azért tetszik. És találkoztam Grafikuslánnyal is, megnéztem az új rajzait, és hűha, és találkoztam... nem is tudom, találkoztam volna másokkal is, de inkább aludtam és dolgoztam (ha már lett mit, ugye). Sőt, később az erdei házikóba is fellátogattam, és ettem friss salátát, és befejeztem a hatodik Farkast is, és tényleg jó volt az a sorozat, azóta is megállás nélkül csodaállatokkal álmodom. Néha nehézséget okoz megoldani, hogy hogyan utazzam póni méretű farkasokkal repülőgépen, de hát ha Los Angelesben kell megmenteni a világot, akkor Los Angelesben kell megmenteni a világot.

Aztán lett új hét, új kihívások (adóbevallás és postára adása, rohangálás mérgezett egér módra), és spagettiztünk és beszélgettünk és olvastam újabb könyveket, és egyikük sem ért fel az elvárásaimhoz, szóval majd később pocskondiázom őket, amikor összeszedetteb leszek, meg kevésbé jókedvű. Most pedig megyek, és jókedvű leszek még egy darabig.

meg szeretném köszönni

A barátaimnak, hogy vannak és segítenek.

az első bekezdés után elfelejtettem a többit

Hűha és ejnye, különösen, hogy milyen hirtelen rám tud szakadni az elmagányosodás vasárnap esténként, amikor visszazötykölődöm az erdei házikóból, de még csupa fehér kutyaszőr a fekete felsőm, viszont otthon csak rendetlenség van és mélyhűtött halfilé. A világ nyilván akar nekem azzal mondani valamit, hogy hirtelen a maradék könyvemet is visszamondták (az a kiadó is leállította minden fordítását, egy ideig még biztos nem lesz a mitágóknak erdeje) (és aza kiadó is baszott magától szólni, irodalmi igényességgel; még szerencse, hogy rákérdeztem a dologra), és a három-négyhavi munka biztonságából belecsöppentem a Nagy Semmibe. A világ feltehetően fogalmazgatta már egy ideje ezt az izét, amit most mond a magyar könyvkiadásnak, és azt hiszem, nem főképp nekem szánta az üzenetet, én csak úgy belekerültem a szórásba. És különben is, Búvárzenekar kerített nekem fordítandót, áldassék a neve, szóval kevésbé drámai a helyzet, mint amilyennek első elkeseredésemben - egy ki nem fizetett (azért még küzdünk) és két visszamondott könyv (az első a ki nem fizetett második kötete lenne, tehát ez a kis összeütközés automatikusan nullázta a megrendelést) után - tűnt. Azért persze még nem vagyok tökéletesen nyugodt. De legalább nem kell sikoltozva pánikolnom, hogy jaj, mi lesz (azért persze jaj, mi lesz, tűnődöm el néha).

amikor átmegyek olvasónaplóba

Például mert épp olyan sok másról nincs kedvem írni, elvégre a (Brainoizzal közös) "Bassza Meg A Kurva Kibaszott 2008"   jelszó mantraszerű ismételgetése is csak egy ideig (úgy harminc ezredmásodperc) érdekes, és hasznosnak sem mondható, különösen, ha az ember nyula ismeri a Titkot, bár azért sok szempontból röhejesnek tartja. Szóval inkább könyvekről írnék, és színes tintákról is, igaz, azokról legfeljebb annyit, hogy valamiért nem lehet kapni a kedvenc hideg-világoszöld Stabilo tűfilcemet, még szerencse, hogy mostanában épp nem rajzolok.

Pár hete Karl Schroeder és a Sun of Suns   került a levelesládámba, egy mesterséges, üres bolygó belsejében játszódó, kellemes kis fantasztikum - ötlet, az aztán van benne, és hangulat is akad, bőven. A szép, szabályosan, meglepetések nélkül felépített történet élvezetes, amit pedig megtudunk bolygón kívüli "valóságról", az érdekes perspektívába helyze(het)i ezt a kicsit űrtengerész kalandregényt is. Tulajdonképp egyszer majd kíváncsi leszek a folytatására, mindig is szerettem a sziget-látogatós történeteket (hé, hát még azt is tudom, hogy ezt hagyományosan imram(a)nak   hívták az írek) (olyan kényszeresen kategorizálták a történettípusokat, hogy szerintem a gallok nagy bürokrata érzelmei is valami őskeltaságból fakadhattak).

A következő ajánlat Cherie Priest volt és a Four and Twenty Blackbirds ; kicsit kísértethistória, kicsit vudu boszorkánylat, és olyan aranyos mondatok vannak benne, mint ez: "God might not be his official copilot, but that didn’t mean Malachi wasn’t hearing voices. / Lehet, hogy nem Isten volt a hivatalos másodpilótája, de ez nem azt jelentette, hogy Malachi nem hallott hangokat."   (Mondja főhősnőnk arról az Istenbe háborodott unokatestvéréről, aki visszatérő motívumként tör az életére.) Igazán nem lehet nem szeretni... Akkor sem, ha standard A4-esből legjobban akkor is a gyermeteg fantasy-t élvezem.

Aztán előkerültek régi könyvek is, mert nem lehet mindig csak az újdonságban dagonyázni, még nekem sem (bár már kinéztem a magyar könyvesboltokban is mindenféle olvasandót, például kíváncsi vagyok a kínai álláspontra farkasügyben, és régen hódoltam már Feldmár könyvvel az aktuális divatnak) (jut eszembe - igazán nem tudom, miért erről - meghalt az LSD felfedezője, 102 évesen; és még egyesek azt mondják, hogy a kábítószerezés ártalmas meg minden) (egyébként az).

Bár Szerb Antal nagy családi kedvenc, mindig meglep, hogy van a könyvtárunkban Utas és holdvilág , anyám nagyon haragudott arra a könyvre, mert lánglelkű tizenhat éves ismerősei annak idején ettől jöttek rá, hogy az élet egyetlen elfogadható értelme a korai öngyilkosság. Ezt én kamaszkoromban nem értettem, nem is taglózott le a könyv, úgy voltam vele, hogy, az efféle öngyilkosság önző baromság, Olaszországban meg meleg van. Most úgy látom, hogy amúgy sem a halálba szédülés érdekes ebben a könyvben, hanem az emberi kapcsolatok, abból pedig kamaszként olyan sok mindent nem érthettem, ahhoz kell már némi keserű tapasztalat, hogy úgy igazán el tudjam hinni a szereplőket. (Azért szerettem akkoriban Kodolányit meg Hessét; ők láthatóan vakok voltak az emberiség nagyobbik felére, viszont nagyon spirituálisan néztek mindenféle fénybe - márpedig ez lényegesen érthetőbb, és sokkal kevésbé fájó mutatvány, mint hogy van ez sok, és különböző, és mégis egyszerű, és általában nagyon buta ember.) És most azért már tudom értékelni ezt a könyvet (és nem, nem kell ahhoz a korai öngyilkosságba zuhanni az élet kibírhatatlan magaslatáról).

Újraolvasásra került Lord Valentine kastélya   is, kellemes kis űrfantasy Robert Silverberg tollából, és műfajában kamaszkorom egyik kedvence - azt kell mondanom, hogy közel sem állta olyan jól az idő próbáját, mint a többi kedvenc, például Ursula K. Le Guin Szigetvilág-sorozata. Kellemes... de semmi több. Különösen most, hogy hetente tolják az arcomba a különféle fantasztikus sorozatokat, különösen most érzem úgy, hogy jól van, jól van, megállja a helyét egy erős mezőnyben is, de nem emelkedik ki belőle egy ujjnyival sem.

Az Amazon leszállított hat darab Farkast, mármint a teljes kapcsolódó Lindskold sorozatot, és (most számoltam utána) már a felét el is olvastam, oda-vissza megjártuk Új-Kelvin különös vidékét, és elfogyasztottuk az első három kötetre kiutalt főgonoszt. Eddig kellemes volt, bár nem kihagyhatatlan; de legalább kikapcsolta az agyamat (és most nagy szükség van rá, hogy valami kikapcsolja). Nem tudom, innen merre indulunk, és ki lesz az új főgonosz, de kíváncsian várom.

dolgok, jók és rosszak

Nem akarják kifizetni a Jordan könyvet, ez úgy háromhavi munka és ennek megfelelő kereset; csupa kisstílű nyomasztóság, nem tudok tőlük aludni, de kiválóan szorongok, amitől fáj-a-fejem, fáj-a-hasam, amitől csak még jobban szorongok, az idegeim és a gyomrom cafatokban. Ez persze sosem jut az eszembe olyankor, amikor épp emberek társaságában vagyok, csak a napok jelentős részét emberek társaságán kívül töltöm, és olyankor rossz nekem. Több időt kellene emberek társaságában töltenem, csak ez sem mindig olyan egyszerű. De ha pár napon belül nem javul a helyzet, elmegyek a doktornénimhez, és kérek tőle valamit szorongás ellen, mert így gondolkozni sem tudok, például azon, hogy hogyan tudnám a lehető leghatékonyabban kiverni a kiadóból a pénzemet.

Azért persze voltak és vannak jó dolgok is, például Luxemburgból itthon járt a legrégi-jobb barátom, és néztünk westernt (Börtönvonat Yumába ; nekem nagyon tetszett) és beszélgettünk egészen reggelig, és voltunk házibuliban Brainoizzal és Adryval, és aztán Fonológuslánnyal néztünk Brant, végül pedig a nővéremékkel szalonnát sütöttünk az erdei házikóban, és az továbbra is maga a béke.

Olvastam is sokat, és az is jó, és néztem filmeket, és az is jó, és egyszer biztos úgyis minden más is ilyen jó lesz.

És persze az is jó hír, hogy ez megjelent, biztos vicces lesz majd kézben tartani. Az első borítórajzom. És a kis fordításaim. Sok, bonyolult beszélő-utaló névvel. (Amúgy mindkét regény nagyon jó, nem csak azért érdemes megvenni a kötetet, mert ennyire én lettem a magyar hangja.)

mindjárt, mindjárt

Csak közben be akarok fejezni egy hatodik-per-első kötetet. Már csak négy oldal van hátra, de azt nem lehetett megcsinálni otthon, mert időre kellett rohannom tovább, és amúgy is. Mostanában otthon nem szeretek, éppen megint démonok költöztek a szobámba, és nyomasztanak.

Olyan dolgok történtek, hogy valamikor egyszer a múlt ködében találkoztam Brainoizzal, és kávét ittunk vagy teát, és morogtunk a világra. Különösen a benne lakó emberekre; hja, kérem, és még csak nyugdíjasok sem vagyunk, mi lesz itt pár évtized múlva? Aztán valamivel később találkoztam Fonológuslánnyal is, aki már olyan régen nem fonológus, hogy akár új megnevezést is találhatnék neki, ha lenne eszem és képzelőerőm, vagy csak a mosogatólénél öszetetteb dolog a fejemben, de nincs; vele kevesebbet morogtunk, részint azért, mert sütött a nap. Részint pedig azért, mert mondott vidám dolgokat is.

Utána heverésztem a nővéremék erkélyén, virágok közt, napsütésben, kicsi fehér kutyával, másnap elballagtattam a húgomat, esőben és színes lufikkal. Volt családi vacsora is, és többen is megkérdezték, hogy írok-e még, mert gyermekkoromban bezzeg, és ilyenkor azért általában sikítozva menekülnék igen messzire. Nem azért, mert most írok vagy sem, csak mert mi lenne, ha húsz év kihagyás után inkább nem beszélnének egymással az emberek? Jó lenne. Nagyon. Újra rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok egy társas állat, vagy csak nagyon rövid távon.

Pedig mondhattam volna nekik, hogy most éppen erőszakot követek el legendás lustaságomon, és lehet, hogy egyszer be fogok fejezni novellákat, akár többet is - de azt hiszem, egyik sem szól semmiről, és értelmük sincsen, és kicsit össze-vissza a felépítésük is, én igazából történeteket szeretek kitalálni, novellát vagy regényt vagy bármit írni belőlük már olyan rettentően fölösleges. Legfeljebb ezeknek a Tagore-féle kis aforizma-verseknek látnám értelmét, de az azért nem a legkövethetőbb narratív forma, ugye. Itt van például kedvenc novella-mesefüzérem teljes egésze: "A kötelesség tükrével keresi útját a szeretet; árulás bámul vissza rá."   Nem olyan izgalmas ebben a formában, mint amúgy teljes kifejtettségében lenne; például lényegesen kevesebb megmérgezett király és elveszett trónörökös van benne, a visszatérő vadkanokat, a lefejezett jósokat és a kártyán nyert háborút nem is említve. Csak hát az mind nem lényeges.

Aztán dolgoztam is, de közben azért elmentem moziba, és megnéztem a Lepattintva (Forgetting Sarah Marshall)   című romantikus és vígjátékot (versenyben volt még a Vasember , de az másfél órával később kezdődött, és nem volt kedvem annyit várni; meg aztán valamit kell hagyni jövő szerdára is), és meglepően jó volt. Sőt! Kifejezetten jó! Többet lehetett rajta nevetni, mint sírni (csendben és kínomban) és ezt igazán nem hittem volna egy modern vígjátékról; és tetszett az is, hogy láttam már embereket nagyjából úgy viselkedni, ahogy a filmben. Ez ugyan azt jelenti, hogy röhejesek vagyunk mind egy szálig, de ezt tudtam eddig is, ez nem baj, és ha már muszáj röhejesnek lenni, legközelebb én is Hawaii egy eldugott luxusszállójában tenném, ha lehetne.

Utána esett az eső, és ez megpecsételte a sorsomat, mert esőben minden más, és sétáltam egyet, és minden sustorgott és csilingelt és titokzatos volt, és haza is siettem a fényképezőgépemért, és le a Dunához, mert a múltkor felfedeztem újféle éjszakai beállításokat, és azonnal fényképeznem kellett éjféli, vizes úttestet. Mikor már meguntam, és hazafelé baktattam, találkoztam egy emberrel, aki épp éjféli, vi... szóval tócsákat fényképezett. Nagyon jót mosolyogtam a dolgon, de inkább nem zavartam meg rögeszméskedés közben, már csak azért sem, mert átázott a nadrágom és kezdtem fázni - valamint mert neki komoly gépe volt, szóval nem egy ligában voltunk még őrültek sem.

Elah völgyében

Ez a film kegyetlen, és attól nyilván csak még kegyetlenebb, hogy megtörtént eseményeken alapul. Nem is tudok róla teljes összeszedettségemben nyilatkozni, eleve úgy általában két napig csak ültem utána, és komoran ráztam a fejemet. Mert elhittem, amit azok az emberek ott játszottak a vásznon.

Amerikában Vietnam, de már a II. világháború óta bevett szokás arról írni, forgatni, hogy háború után milyen nehéz visszailleszkednie a katonáknak civil környezetbe. Azt persze a film nélkül is elhiszi bárki, hogy ez az Irakban szolgálatot teljesítő egységekre különösen igaz; Iraknál kevés rosszabb hely lehet mostanában. Innen és ennek megfelelő lelkiállapotban tér vissza az amerikai támaszpontra a huszonéves Mike Deerfield - de mielőtt megismerkedhetnénk vele, el is tűnik egy szombati kiruccanás után. Az apja, aki maga is katona volt, és akinek a példájára állt be a seregbe a fiú is, elindul, hogy megkeresse, mielőtt meghurcolhatnák a nevét.

Amit talál, az leginkább egy komorabb Helyszínelők   részre emlékeztet. Már csak azért is, mert néha helyszínelnek benne.

Két vonulat különösen borzasztó az egészben - az egyik az, hogy az öreg Deerfield nem lepődik meg azon, amit talál. Néha szeretné nem azt találni, néha küzd is ellene, de meglepődni egyáltalán nem lepődik meg. Végtére is a kora alapján ő Vietnamban harcolt, és az sem lehetett sokkal csinosabb az iraki helyzetnél; és ott sem őrülhettek meg sokkal kevésbé az emberek. A másik pedig a fiatal Deerfield szakasza, és ahogy ezek a szerencsétlen fiatal kölykök egyszerre emberiek és embertelenek.

Tommy Lee Jones letaglózó az apa szerepében, és Charlize Theron szerintem még sosem volt olyan szép, mint most, hogy nem szép   nőt alakít.

Szerintem érdemes megnézni. Aztán legfeljebb nem kötelező egyetérteni velem.