el vagyok nyomasztva

Fordítom ezt a hihetetlenül depresszív könyvet, és sajnos ami olvasóként egyik szememen be, másikon ki, az azért fordítóként sokkal tovább ellep, és két-három oldal után mindig fel kell kelnem és csak úgy ráznom egy kicsit a fejemet, hogy "hú, bazdmeg"   vagy esetleg "bazdmeg, hú" . Ez egyrészt nem túl produktív, másrészt pedig ez a "lerázom magamról"   módszer nagyjából csak a kutyák szőrébe tapadt sárral működik, frissen takarított szobában. Én viszont most úgy érzem magam, mintha napi hat órában brutálisan és traumatikusan megaláznának, pedig csak a könyv szereplői egymást, megállás nélkül (a jelenetek legalább 95%-ában, és kivételesen tényleg   nem túlzok).

Múlt hét csütörtökön elmentem ártatlanul sörözni, reggel hatkor értem haza, közben beszéltem emberekkel, akikkel sokszor, és beszéltem emberekkel, akikkel soha, és mivel már folyamatosan a depresszív könyvben voltam elmerülve akkor is, épp nem azzal küzdöttem, hogy csak tűzmadár alakú dolgokat tudok mondani, hanem kényszeresen hatványoztam a fejemben. Ettől azt hiszem, elég furcsa lehettem. És amúgy is. Elég furcsa volt mindenki más is, különösen, amikor már kocsmázásból házibulivá alakultunk, és az ennek örömére vett tömények erősen fogyni kezdtek - bár szórakozni azért kiválóan szórakoztunk. Búvárzenekar egyre hangosabban követelte a forradalmat (csak a magyar fantasy életben, nem kell még mozgósítani a karhatalmat), a Világ Legnagyobb Sznobja Nagy Igazságokat mondott (egy részük azért inkább Nagy Butaságnak hangzott), Moniseur Renier-ről pedig kiderült, hogy Robert Jordan rajongó, így hosszan elemeztük a tényt, hogy az aes sedai-ok szoknyájának szegélye mindig   hímzett, bár ő arra azért már nem emlékezett, hogy legtöbbször a hímzés konkrét mintáját is megadják (fordítóként azért én többször kaptam sokkot, hogy "mi a fészkes fene lehet EZ" ).

A húsvétból idén annyit éreztem, hogy volt családi ebéd sonkával és keménytojással, de főleg Jack Danielsszel és vörösborral, úgyhogy utána össze is kellett roskadnom pár órára. Egyébként a családba újabb kicsi, fehér kutya érkezett, bár nem szorosan az eddigivel egy háztartásba. Póló még csak hat hetes, és amikor bementem a szobába, láttam egy kosárban két fehér plüssállatot: a kisebbik felébredt, és jóindulatúan pislogni kezdett, a nagyobbik az alvóbirkája volt. Póló még bőven belefér a két tenyerembe, hihetetlenül élénk, és leginkább hanyattfekve rágcsálta a kisujjamat (épp jön a foga), vagy körbe-körbe rohangált egy teniszlabda után (nem volt sokkal kisebb a kutyánál) és lelkesedésében mindent lefejelt.

Aztán este szamócapálinkát és tejeskávét ittunk, és hátbozongatóan női témákról beszélgettünk, majd hazaindultunk a szakadó esőben, és az eső tényleg szakadt, például átázott a a kabátom... könyöke. Miért pont épp. Az eső befolyt az éjszakai buszba, és épp igyekeztem elkerülni a hideg zuhanyt, amikor egy tüzes kötőtűúgy megjelent az állkapcsomban, később otthon körbetapogattam a helyzetet, és úgy tűnik, hogy megindult a bal felső alien. Pedig én tökéletesen boldog voltam bölcsességfog nélkül is, komolyan.

Hétfőn barátilag spagettiztünk, kergettünk macskákat és heverésztünk gyertyafényes félhomályban, aztán megpróbáltam mély levegőt venni, és úgy fordítani, hogy ne öljön meg apró kis darabonként a történet, de egyelőre nem megy. Két-három oldalanként fel kell kelnem, és túlélnem egy kisebb világvégét.

Soha többé nem fordítok depresszív könyvet.

tor

Ami egyrészt egy csinos torony Glastonbury-ben, tele vannak vele a Sting klippek, és még a legforróbb nyári délutánon is orkán erejű szél tépi, ezt konkrétan tapasztalatból tudom. Viszont pompás kilátás nyílik a tövéből a kockás, dimbes-dombos angol vidékre, ami nyáron tényleg úgy néz ki, mintha piknikezők dobtak volna le a földre egy országnyi takarót.

Ezen kívül viszont a Tor nagy kiadója a fantasztikumnak is, és eddig is sok mindenért tartottam őket viszonylag jó fejnek, például, hogy hagyják Brandon Sandersonnak az egész Warbreaker kísérletet; aztán a múltkor olvastam az endless.hu-n, hogy indítottak egy programot, hogy aki regisztrál rá, az ingyen és bérmentve letölthet általuk felajánlott könyveket, és mivel én szeretek olvasni, különösen valótlanságokat, regisztráltam is azon és nyomban.

Szóval és elolvastam Jo Walton Farthing   című örökbecsűjét - mindenkinek ajánlom, különösen azoknak, akik szerették volna, ha Orwell és Agatha Christie közös regényt ír. Az lett volna ilyen, csak talán kicsit komorabb. A Farthing   egyik hátborzongató tulajdonsága, hogy bármilyen durva dolgok történnek is benne (a szélsőjobboldali hatalomátvétel azért elég durva, még egy fiktív Angliában is), elképesztően könnyed - ebben pedig nagy szerepe van az egyik narrátornak, a fiatal, kicsit szétszórt Lucy Kahn-nak - ő E/1-ben is kellően hebrencs ahhoz, hogy oldja a nagy baljósságokat, akkor is, ha konkrétan az életét fenyegetik.

Aztán elolvastam egy fantasy trilógia első kötetét (Mercedes Lackey & James Mallory: The Outstretched Shadow: The Obsidian Trilogy, Book One ), és ilyen kliséset még soha, de rájöttem, hogy nekem kell egy egyszarvú. Na jó, nem, már hosszabb ideje kínosan érezné magát a közelemben (nem panaszkodom, nem szeretnék az én koromban még mindig gyermekien ártatlan lenni) - de mivel Shalkanról egészen egyértelműen a kicsi, fehér kutya jutott az eszembe, és társadalmilag mégiscsak elfogadottabb jelenség, ha az embert egy westie sétáltatja, mint ha egy egyszarvú, szóval van remény. Van remény, hogy az ember világokos fehérségekkel mászkáljon. Egyébként amilyen klisés a regény, olyan élvezetes, tulajdonképp egy másodpercig sem kell aggódni, hogy itt most kivel mi lesz, de kellemesen bele lehet merülni a varázslóváros vagy a vadon hangulatosan megformált világába.

(A nagy kiadói jófejséghez azért hozzátartozik, hogy a Farthing   második része friss, a harmadik csak ősszel érkezik; és a The Obsidian Trilogy   is olyan új, hogy még épp csak megjelent a harmadik rész papírfedelesben - szóval azért van egy kis beetető jellege ennek az akciónak. Ami nem baj - kellemes könyvekre inkább etessenek be ingyen, mint hogy találomra vegyek esetleg halálosan rossz könyveket.)

dolgok, meg

Közben kiderült, hogy ahol hónapok óta rendszeresen netezek (kivéve, amikor nincs időm elmenni odáig, pedig megéri, általában) maga Vérpistike felügyeli a kósza biteket, és hát őt nickről még a barlangrajzos chat korából, személyesen pedig most már. Vicces volt. Nagyon. Még forró csokit is kaptam a döbbenetes felismerés hatására, és a forró csoki finom.

Családi programokon is vettem részt, ebédeltem a nagyszüleimnél és a nővéremnél is, és finom volt, a családomban tudnak főzni, nna. Nnagyon.

Később (ami március 14), de korábban, mint a hivatalos időpont (ami március 17) Brainoizzal elmerültünk a bugaci keltaság mocsarában; meghallgattuk, hogy Szent Patrik ki volt és mit (nem) csinált (például nem járt Cashelben, pedig olyan bájos legendát költöttek róla a XVII. században, hogy ihaj), és közben többször szomorúan jajongtunk, mert 1) ezt utoljára 1998-ban hallottuk, csillagszemű egyetemista korunkban (a háttérben rendszeresen eltűntek az asztal alatt, akik rossz(abb) székre ültek, ez a bölcsészeknél már csak így ment), és mi igazságtalanul többet öregedtünk azóta, mint az előadó 2) a szomorúan jajongás olyan igazán bugaci kelta (majdnem, mintha buja hínárpalástban ropnánk a tündérdombok között a telihold tejszínként csorgó fényében, szigorúan Loreena McKennitre; de ahhoz szerencsére még hideg volt) (és hogy is mondjam, inkább fúrják a fogam, mint hogy Loreena McKennitt).

Ha már fogfúrás, a rádióban most mondták, hogy az írek is szeretik a magyar fogorvosokat. Ez már-már mitikus. Fog-turizmus. Állítólag egy-egy nagyobb kezelésnél még így is négy-ötezer eurót takarítanak meg (nem baj, majd túlszámlázzuk nekik, amikor innának az utolsó fúrásra), bár nem tudom, hogy ennyi napfényt hogyan visel el az esőfüggő kis lelkük.

Szóval megírülésünket azzal terveztük elmélyíteni, hogy meghallgatjuk az ír zenéket is, elvégre sokan játszottak, és én mindet hallottam már, és jók - ehelyett inkább sört ittunk, abból is sokat, elvégre az is jó. Az ír kultúrát azért nem hanyagoltuk, megvitattuk a kedvenc blogjainkat, és nem tudtuk megfejteni, hogy a yizzer   a you -nak pontosan milyen alakba ragozott mutáns származéka.

Vasárnap J.-vel néztünk erdőt az Árpád kilátó másik felén, itt is sok kidőlt fenyőfa volt, de nem fújt a szél, és én sem csináltam 499 fényképet. Arra is rájöttem, hogy miért nem szoktam én itt Budapest környékén erdőbe járni: már a két héttel ezelőtti állapotokhoz képest is tele volt szeméttel minden. A hajléktalanok első hulláma mintha kezdene kiköltözni a zöldbe, és onnantól kezdve járjon az kirándulni, aki szeretne bubópestist kapni.

Brandon Sanderson: Warbreaker (3.5)

Sanderson könyve talán az első fantasy féltégla, ami különböző verziószámokban is hozzáférhető, ingyenes, folyamatosan alakul a visszajelzések hatására, ráadásul vannak benne kalandok, királylányok, pozőr isten, pszichopata kard és zombi. Tapsi ismeretője egy valóban rendhagyó és nagyon ígéretes vállalkozásról.

Cikk az endless.hu-n.

egy hosszú hét éjszakái

Kedden úgy döntöttem, hogy bár nem voltam jó kislány, megérdemlem, hogy filmet nézzek, és megnéztem a Hét kard legendáját , és beigazolódott az a gyanúm, hogy nekem a kosztümös-kardozós-kungfuzós kínai romantika bejön (kungfuzós és kínai nélkül mindig is bejött, és azért most őszintén, hát a kungfu olyan szép, és ezek a kínaiak is szépek voltak) (és ezek a koreaiak is szépek voltak, ha már a fele gárda onnan jött, igen). Azóta is szándékosan romosra épített erődítményekben akarok lakni, ahol zászló helyett kikalapált mellvértek csikorognak a szélben, én pedig röhejesen kifestett, tetovált zsebszörnyeimet ugráltathatom (jó, hát a főgonosz mindig rossz véget ér, de az a karrier-opció, hogy éveken át meditáljak jégbe fagyva, akkor sem vonz, ha utána bármikor megmenthetem a világot, és a tetejébe még papucsban is le tudok síelni egy gleccseren).

Szerdán meglátogattam a nővéremet és dögönyöztem kicsi fehér kutyát, és sétáltunk is, és szép volt. Később az őrült unokatestvéremmel kávéztam, másfél perc alatt benyomta azt a fajta csupacsoki-sütit, amit a múltkor mi, kiöregedett bölcsészek hárman alig bírtunk megenni, és közben őrültségeket beszélt, például hogy én azért nézzem meg vele még egyszer a Sweeney Todd -ot, de hát azért nincs arra még két felesleges órám az életemből.

Csütörtökön kivonatoztam Bécsbe, bár közben rájöttem, hogy csak Dannyfürtös lép fel, a szépséges Anneke otthon nevelgeti a gyermekeket - persze mivel amúgy is főleg azért mentem, hogy eperfröccsöt igyak egy élénkpiros hajú osztrák fényképészlánnyal, nem azért, hogy éteri dallamok szárnyán lebegjen lelkem, annyira nem zavart a dolog (eleinte úgy volt, hogy a jó Strangelight doktor is elugrik Bécsbe, de aztán inkább Belgrádba kapott olcsó repülőjegyet, pfff, sőt, piha). És ittunk is eperfröccsöt, konkrétan kiittuk a kocsmát a készletből (nem volt nehéz, úgy másfél deci volt a készletük), aztán ittunk ribizlibort is, és koncert közben készült rólam gyönyörű-csoda-szépséges fénykép, mert Caro aztán tényleg tud. Utána pedig tovább pusztítottuk a gyümölcsborokat, megápoltuk Danny lelkét, és elveszítettük a koncertszervező garázskulcsát.

Szóval szokás szerint nem aludtam, Bécsben ez lassan már hagyomány. Aztán rám tört a rózsaszín nyál és a romantika, ezért hajnalban hullafáradtan eltámolyogtam abba a kávézóba, ahol a legutóbb reggeliztünk, és a tekintetemmel néha megsimogattam azt a széket is, ami most üres volt - ezt igazából annyira nem bántam, mert ha nekem akkor még tagoltan beszélnem is kellett volna, azt semmiképp sem. Addigra már semennyire sem volt agyam. Aztán elindultam valamerre, másfél órával később rájöttem, hogy még a legszebb korareggeli napfényben is fárasztó csak úgy gyalogolni valamerre, úgyhogy inkább kerestem egy parkot, fényképeztem kacsákat (ez lassan már mindenhol hagyomány) és virágokat (ez is), aztán szunyókáltam egyet a villamoson, ettem méééég, mert az jó, ezt később megbántam, mert utána láttam a kirakatban neonrózsaszín kígyóból, valamint lila-zöld-piros foltos velúr tehénből készült cipőket, és akkor a tízóraim szűkölve kívánkozott kifelé.

Hazaértem, és akkor gondoltam, hogy most még csak délután van, mondjuk elmegyek akkor moziba, úgyhogy kísérleteztem Ang Lee-vel, az Értelem és érzelem   annak idején olyan szintű fizikai fájdalmat okozott nekem, hogy azóta sem mertem megnézni egy filmjét sem, nem, tényleg nem, el lehet rajta szörnyedni, de tényleg nem. De most megnéztem az Ellenséges vágyak -at, és nem volt rossz, sőt, azt hiszem, jó volt, de az én érzelmi fogékonyságommal csizmataplat kellene nézegetnem, azzal vagyok egy hullámhosszon, az emberi drámákat nem fogom fel. Azért persze a film céljának megfelelően én is letörtem, és hazafelé úgy éreztem, hogy innentől kezdve már csak akkor fogok tudni nyugodtan aludni, ha pezsgős-vodkás-mézes narancslevet ihatok előtte; igazam is lett, és nagyon nyugodtan aludtam tőle, bár lehet, hogy anélkül is sikerült volna azonnal kómába esnem, hogy kétszer hat decit letolok ebből az amúgy igen finom kis koktélból. Csodálatos dolgokat álmodtam tőle, és másnap délben olyan mérhetetlenül boldogan ébredtem föl, ahogy amúgy csak karácsony reggel és csak a tíz éven aluliak szoktak.

Némi tipródás és tépelődés után este elballagtam Bran klubba, és olyan volt, mint mindig: roppant jó. Pártolnám, hogy adjanak ki meselemezt; illetve megalapíthatnák a stand-up comedy folklór tagozatát, szerintem bárkit lenyomnának a műfajban.

Vasárnap kaptam sms-t, hogy este inni kellene ősrégi barátom újszülött kislányára, és hát az tényleg vissza nem térő alkalom. Közben elmentem, és vettem magamnak A3-as mappát, hogy végre ne csak itthon rajzolhassak, mert jön a tavasz, és akkor majd a Vigadó előtt kell a füben ücsörögve; nem is számítottam rá, hogy ilyen szépet találok, de legalább végig azon rettegtem, hogy majd berúgok és elveszítem hazafelé menet. A berúgás sikerült is, egy üveg Jameson bő harmadát és úgy két vizespohárnyi White Russian-t öltem meg egymagam. Szerencsére a házigazda főzte mexikói és indiai csípősségek kellően lefogták a hatást, úgyhogy csak odáig aljasultunk, hogy éjjel kettőkor a díványon heverészve vihogtunk a Top Gear   autótesztjein, és olyanokat mondtunk, hogy "hogy néz már ez ki, de hát hogy is nézne ki, hát... hát brit" ; és utána még csak másnapos sem voltam.

Azért azt megfogadtam, hogy innentől kezdve csak a munkának élek, és néha a héjában sült krumplinak fűszeres mártással (már ilyen bonyolult dolgokra is használom a konyhám; ahhoz képest, hogy éveken át nem voltam hajlandó szóba állni vele, ez nagy lépés vissza az emberiség irányába) - ezek után persze rögtön igent mondtam, amikor Búvárzenekar felhívott, hogy Srakker ügynökkel söröznek, és menjek én is. Később Brainoizt is odacsaltuk, és hirtelen már a négy és feledik korsó sörömet ittam, valami megnevezhetetlen rettenetről beszéltünk (vagy a magyar fantasy élet volt az, vagy a műmell), és megkérdeztük, hogy mikor lesz záróra, de a kérdést kedvesen elhessegették. Ezek után lehúzták a súlyos vasredőnyöket, és vad táncos mulatság vette a kezdetét, kicsit szürreális volt, de hajnalig ott zúztunk a személyzettel, és néha hitetlenkedve dörzsöltük a szemünket, hogy ilyen nincs. Különösen, amikor egy temperamentumosabb párocska felpattant az asztalra, az asztal pedig bírta, bírta, aztán halk nyögéssel összeomlott - Búvárzenekar reflexből elkapta a leesőket, ezért újabb kör hálálkodást söpörtünk be, és lehet, hogy egyszer majd fényképeink is lesznek az esetről, de az sem baj, ha senki sem látja majd, ahogy norvég mintás kötött pulóverben érdekesen rossz zenére táncolok.

szélvihar és halott fenyők, mégis kérem vissza a gót igazolványomat

Aztán persze elmentem sétálni, rengeteg érdekes dolgot láttam, főleg régebben kidőlt, lyukas és színes fákat. Vittem fényképezőgépet is, ez egészen öngyilkos hajlamokat szokott ébreszteni bennem, ilyenkor bemászom és megnézek mindent, amit amúgy sosem. Hátha képen jól mutat. Például a maradék elszáradt ágain lógó kétharmad fenyő, alulról, szélviharban. Mert eszem azért van. Miután lefényképeztem egy fél kidőlt erdőt, rájöttem, hogy de hát most is épp orkán erejű szél van, ezek, amint az épp készült ábrák mutatják, dőlnek, mint a dominó - izé, talán ne a legnagyobb lógó darabok alá álljak. Persze az igazán veszedelmes elemeket az erdészek remélhetőleg leszerelték, és ha valami eddig nem esett le, az miért épp rám pottyanna, de mégis, azért dühös voltam az elővigyázatlan fejemre. Úgyhogy onnantól fogva csak távolról kerülgettem az oldalt elhanyatlott és fejjel leborult fákat.

Az időjárás amúgy fantasztikus volt, például tudtam egész sorozat koromsötét napnyugtát fényképezni, majd húsz lépéssel és fél perccel később aranyló délutánt - és nem, nem hinném, hogy időhurokba kerültem, vagy akkor ez az egész március az. Kicsit el is hevertem a tölgymagoncok között, és néztem szemközt a János-hegyet. Aztán amikor már tényleg lement a nap, úgy szakadt rám a sötét, mintha lehúzták volna a rolót; a napsütésben is csepergő eső felerősödött, és rájöttem, hogy igazából az erdőnek csak a szélén, de a viharnak kellős közepén állok, mit csinál ilyenkor az okos nyúl? Végiggondolja, hogy toronyiránt a lejtőn nem jó ötlet, mert 1) már felfelé is sáros volt, azaz 2) lefelé még jobban csúszik 3) különösen esőben 4) és sötétben. De kerüljön, akinek kerülnivalója van, PLACCS, négykézláb, aztán beletörölköztem egy csinosabb fába, majd égnek tárt tenyérrel sétáltam tovább, hátha lemossa az eső a sarat. Le is mosta, esett rendesen. Könyékig feltöltötte a kabátujjamat is. Mert okos, az vagyok. Aztán ahogy ott botorkáltam a nagy kidőlt fenyők között, a sötét erdő köze... szélén, esőben és sárban, hirtelen megint kivilágosodott, és szépen leszökdécseltem a buszig...

...és akkor még nem sejtettem, hogy éjszaka azért lámpafénynél fogok aludni, hátha akkor nem kísértenek álmomban a halott fenyők.

tavasz, hát persze...

Két napja van március - két napja szakad az eső és fúj a szél, süt a nap és még jobban fúj a szél, majd újra elölről, még sokszor-sokszor. Szombaton olyan mennydörgős-villámlós jégeső volt, hogy olyat én még nem, vagy csak ritkán; azóta pedig nehezen tudom leküzdeni a késztetést, hogy nekem most szél-és-viharban kell mászkálnom, mikor egyébként meg vagyok afázva, és különben is, vissza kellett adnom a gót-igazolványomat.

Mert hogy.

Nagyjából nem nézek Tim Burton filmeket, mert mindig ott bujkál bennem az a kósza gyanú, hogy az Álmosvölgy legendája   valamiféle furcsa kivétel volt, és az én lelkemben honoló sötét sajnos nem felel meg az ISO szabványoknak, nekem nem fognak tetszeni; sajnos a Sweeney Todd   igazolta a félelmeimet. Túlzás lenne persze azt mondani, hogy nem tetszett, az már szinte véleményszámba menne; ez a film pedig egyszerűen odáig sem jutott el, hogy ne tetsszen. A híres XIX. századi londoni ködön-szmogon kívül csak a szörnyűséges Alan Rickman életrajz jutott közben az eszembe, amit ősszel fordítottunk, és amit amúgy a főhős maga nem hajlandó dedikálni; valamint, hogy ha már London és musical, a My Fair Lady , az aztán.

Úgyhogy elmentem és visszaadtam a gót-igazolványomat (most aztán nem tudok mit felmutatni, ha megkérdezik, ugyan, miért sétálok én az ítéletidőben) (úgy döntöttem, hogy megújítom a jogosítványomat kockás ingre, Layne Staley-re és térdben szaggatott farmerre, és azt).

Mindeközben azzal szenvedek, hogy - ha már az Eld-hegy varázslókastélya és Vadág zord erdei után hirtelen a nyolcvanas évek Wales-ébe szólít a kötelesség - a ráérős és szellős, nemesen fennkölt fantasy stílről átálljak egy sokkal tömörebb, sokkal köznapibb nyelvezetre. Nem is gondoltam, hogy ilyen nehéz. De az. Különösen, mert McKillip még fantasy-ben is gyertyalángnézegetősen-hidegszélbelobogós volt, ez pedig a brit lepusztultság mellett az indiai bevándorlók kulturális zavarát is érzékeltetni akarja.

Én már kulturálisan tökéletesen zavarodott is vagyok tőle.