Volt most pár nap, amikor egyszerűen csak aludtam, leginkább azért, mert közben sikerült valmi kórságot is magamba döntenem, és a szédül-hány-fejfefáj motívumok közt ingadoztam, miközben kiderült, hogy sunyi módon munkanapnyi mínusz órám gyűlt össze a blokkolásnál, csak eddig sosem láttam, mert sosem írta ki. Arra egyébként, hogy tényleg beteg voltam, leginkább akkor ébredtem rá, amikor csütörtök reggel felébredtem, és meglepő mód nem akart azonnal szétesni a fejem. Illetven egész éjjel aludtam, ahelyett, hogy időnként arra ébredtem volna, hogy ójaj, forog a szoba, minden irányba egyszerre. És ez akkor sem kellemes, ha az ember előtte berúgott, de úgy, hogy még csak az sem, kifejezett kiszúrás, kéremszépen.
Igaz, péntek reggel azért már legalább ez a kifogás életbe lépett, mármint hogy azért voltam pocsékul, mert előző nap túlságosan is sok volt a barna sör, persze sosem lehet tudni, előfordulhat, hogy előtte az a fél pizzás táska volt kevés. És mostanában az emberek mindig egészen furcsa dolgokat mondanak, mármint lehet, hogy egészen hétköznapi dolgok azok, csak nekem tűnnek furcsáknak, és ahogy megpróbálom szétfejteni, hogy jé, hogyan is működünk, hogy utána majd történetekké rakhassam össze, egyre kevésbé tetszik.
Múlt héten találkoztam az általános iskolás padtársammal, és ahhoz képest, hogy tizennyolc éve nem beszéltünk, egész alaposan elkávézgattuk az estét. Ezt követték azok az időszakok, amikor mondat és falat közben is elaludtam, de azért pezsgőbe és borba fulladó, utószületésnapi spagettizásokra is sor került. Valamint meghitt családi vacsora-tévézésekre, és most már láttam, hogy milyen Edward Norton, amikor varázsul. És meghitt családi vacsora-grillezések is voltak, lebetűzhetetlen szerb ételekkel és spanyol vörösborral, és kicsi fehér kutya, persze.
Most pedig jön két hét irodátlan lét, el sem tudom hinni, és képzelni sem nagyon, és annyira jó lesz végre egyszer korlátlanul, vekker nélkül aludni egyet.
