A tegnapi bevásárlásom erősen pálinkacentrikus volt, ez egyrészt annak köszönhető, hogy mindkét kedvec barackpálinkámat (a mézeset és a nem mézeset is) olcsóért adták, és akkor már. Éppen abban az átmeneti állapotban vagyok, amikor amúgy is három fajta barackpálinka sorakozik az íróasztalom alatt, itt van nekik hely, kéznél és lábnál. Másrészt egy kicsit sok volt aznapra a világból, és eljutottam arra a pontra, hogy ha már az embernek általában olyan barátai vannak, amilyeneket érdemel, és olyan barátokat érdemel, amilyenek vannak neki, én most bizony selejtezni fogok, mert van pár darab, akit az ellenségeimnek, esetleg. De nem kívánok inkább nekik sem.Kicsit később ennek kapcsán kaptam smst, hogy "Igen, ma bazdmeg-őszinte voltam, és provokatív. Lehet nem kellett volna a blogodat végigolvasnom tegnap. Mindegy. Utolsó jó tanács, hátha tudsz kezdeni vele valamit: Mivel sokszor csak magadra számíthattál, kifelé gyakran fölényesnek tűnsz, és ez vált ki sok emberből bazdmeg-őszinteségi rohamot" , hát köszönöm a részvételt, tele van hasznosítható igazsággal, például a leírtakon felül azzal is, hogy ez eddig nagyon kevés emberből váltott ki bazdmeg-őszinteségi rohamot; és szinte kizárólag azokból, akik annyira értéktelennek érezték magukat, hogy engem is össze kellett törniük, ha nem akartak azonnal belepusztulni a rettegésbe, hogy nagy fölényességemben netán agyonnyomom őket. Igen, lehet, hogy fölényes vagyok. So fucking what, ahogy Búvárzenekar mondaná, so fucking what? Ha éppen hiszek magamban, arra az az egyetlen elfogadható válasz, hogy már a puszta arckifejezésem láttára is baseball ütő kívánkozik minden jóérzésű ember kezébe? Szóval... minek is tartok ellenségeket, ha a barátaim traktálnak ilyesmivel?
Ó igen, nem tartok ellenségeket. Akkor nyilván azért a barátaim traktálnak ilyesmivel.
Mindenesetre úgy döntöttem, hogy nekem ebből most már sokadszorra is elegem van, és egyre jobban, és ha emberek már mindenáron le akarják törni, akit esetleg nőni látnának, ahelyett, hogy együtt erősödnének vele, akkor keressenek hozzá más alanyt. Már az is kiveszett belőlem, hogy sajnáljam a szerencsétlent; mindenkinek meg kell kapnia az élettől a maga pofonjait, én nem védhetem meg tőle, nem is akarom megvédeni, mindenki maga keresi és követeli ki az élettől a maga pofonjait; az együttérzésnél és a megértésnél többet nem adhatok.
Pénteken lehet, hogy találkozunk A-val, és azt hiszem, nem illene azzal nyitnom az ismerkedést, hogy ide figyelj, ember, te vagy az egyik aktuális példaképem, tökéletlen, épp ezért követhető; csak kicsit kevesebbet szeretnék majd inni, és olyan mélyen sosem fogom tudni átérezni a dolgokat. Nagyon félek tőle. B-nek, ha minden igaz, vasárnap szállítom le a karikásostort, és küldött nekünk térképet kocsmákkal és látnivalókkal, és az elmúlt hetek levelezése alapján már alig várom, hogy személyesen is megismerjem. És persze félek tőle. Egyes szombati intelmekre csak annyit, hogy nem szoktam látatlanul beleszeretni emberekbe, ahhoz bizony látnom kell őket, élőben, mozogni-beszélni-nevetni. Ösztönállat vagyok, tetőtől talpig. A lélek csodálatos dolog, de testem is van. Most leginkább azért vagyok olyan izgatott, mert nekem-számomra-tőlem rettenetesen nagy dolog, hogy képes voltam egyedül és önszántamból felvenni a kapcsolatot emberekkel; és hogy az emberek kedvezően, sőt, kifejezetten lelkesen reagáltak rá. Hogy az emberek nem reflexből vágtak úgy orrba, hogy valahol két háztömbbel arrébb értem földet.
D. és a ködös Skócia már nyugalmasabbnak ígérkezik, ott talán már a kopár hegyekre és a párában megbújó kísértetekre is oda tudok majd figyelni; és nyilván némi összehasonlító kocsmaelemzésre is lehetőségünk nyílik majd, talán akár whiskey és whisky témában is. Alig várom már. Stirling gyönyörű város, de amikor legutóbb arra jártam, egy hirtelen nyári zápor egészen Perth-ig zavart minket, csak egy színdarabra emlékszem és egy öreg temetőre a dombtetőn, hatalmas fákkal (lehet, hogy mégis gót vagyok?); most hát végre alaposabban felderíthetem... Aztán pedig ígéret egy éjszakai városnézésre, Trierben (kíváncsiságomban rákerestem, és ó, de csodaszép képek!), McDonalds az autópálya mellett, Luxemburg... És Szent Patrik napjára már itthon is leszünk.
Legfeljebb lekésünk egy újabb forradalmat.
Addig mindenesetre már csak ezt fogom hallgatni: a Pearl Jam, amint a kedvenc The Who számomat játssza. Ó, igen. Ó igen, igen, igen, igen! Bár jobban szeretem az eredetit, ebben mégis hallom valahol a Jeremy -t is lüktetni, hallom az egész nyavalyás Ten albumot, és bár cseppet sem nyugtat meg, olyan örömmel tölt el, hogy elhiszem, hogy képes vagyok bármire. Mindenre. Akármire.
Aztán az elmúlt napokban volt más érdekes élményem is, utána sokáig káromkodtam, értetlenül vigyorogva, mert ha megoldható lenne, inkább azokra a férfiakra szeretnék mindenféle ilyen hatással lenni, akik rám is, ugye, hasonlóval bírnak (bár sajnos elég rég találkoztam utoljára ezzel a fajtával). Még az éjszakai busz sofőrje is szóba elegyedett velem, hogy milyen jó néha ilyen őszinte és lelkes mosolyt látni, egyébként tény, hogy ilyen szempontból iszonyatosan lehangoló egy nép a budapesti, végigtömegközlekedni a városon, nézni azt a sok lehangolt embert, hát, már önmagában depressziót okozhat. Pedig ha az ember egyszer eldönti, hogy elkezd mosolyogni, akkor rászokik; a vidámság és a boldogság addiktív. Bárcsak többen elhinnék. Érdemes. Működik.
Megyek is, gyakorolom egy kicsit!
