Szóval nincs kedvem az utazásról írni, és még mindig fáradt vagyok, és épp kicsit rosszkedvű is. Sok a munka, kevés a napfény, és ráadásul este már megint lekapcsolták a fűtést, természetesen az a kolléga, aki ma egész nap nincs benn. Jellemzően akkor, amikor megfázással és erős hőemelkedéssel nyitom a napot (mert nem, nem vagyok hajlandó előszedni a vastagabb télikabátomat és a sapkámat, mert még mindig azt hiszem, hogy de hát tavasz van; és aztán este kockára fagyok a villamosmegállóban).Azért tőmondatokban.
Szóval az utazást egy estével korábban azzal indítottam, hogy elmentem, és megnéztem a Híd Terabinthia földjére -t, és volt húsz perc, amikor gátlástalanul telesírtam a zsebkendőmet a mozi sötétjében, aztán sikerült a film végére odatenni az egyetlen lehetséges befejezést, amiért imádkoztam, hogy ne. Ne ezt az ostoba és hatásvadász, de legalább használhatatlan közhelyet. De, persze de; úgyhogy kicsit morcosan támolyogtam haza, így jár az, aki öreg és cinikus, mégis abban a tévhitben él, hogy képes elviselni az érzelmes amerikai filmeket.
Hűha. Ez aztán a tőmondat.
Aztán elindultunk, megérkeztünk, éjjel volt, eltévedtünk, de csak kicsit; a szoba zsúfolt volt és koszos, és egy olasz lány épp telefonon szakított a barátjával. Pénteken reggel ismét eltévedtünk, le is csúsztunk egy egynapos kirándulásról, és olyan dühös lettem Glendalough-ra, hogy soha többé meg sem próbálok oda elmenni. Eddig háromból háromszor nem sikerült, akkor majd legfeljebb nem látok ősi kolostorromokat, és kész. Nagyon morcos lettem. A dublini vár bejáratát sem találtuk meg, hideg volt, és a Starbucks mosdója olyan förtelmes mód mocskos, hogy olyat szerintem még egy mátészalkai késdobálóban sem látni, konkrétan csak azért nem hánytam el magam, mert az emelte volna a színvonalát. Aztán délután kicsit jobb kedvem lett, mert sorba jöttek a visszajelzések, hogy azért minden előzetes idegeskedés ellenére A és B is ráérnek.
Útitársnőm nem kísért el aznap este, mert fáradt volt, és különben is, nem tudja, ki ez az A és nem is érdekli, mondta; úgyhogy kénytelen voltam egyedül visszaballagni a Temple Bar-ba, hogy mezítlábas balkáni rajongóként sört igyak ezzel az Alan Averill Nemtheanga néven rettegett írrel, kicsit látszott rajta, hogy készületlenül éri, hogy egy mezítlábas balkáni rajongót kap kettő helyett, de mivel késett fél órát és el is tévedt a saját törzskocsmái között (közben én ismét összefutottam az áprilisban megismert magyar kidobóemberrel, aki ugyan nyilván nem emlékezett rám, de azért az útlevelemet látva beszólt; no igen, két magyar, ha szülőhazájától távol találkozik, rögtön durván beszól egymásnak, ugye, nemzeti sajátosság - sajnos tényleg az), igazán nem szólhatott egy szót sem (bár arra, hogy valaki péntes este Dublinban alszik kocsmázás helyett, azért annyit mégiscsak hozzátett, hogy "tell your friend she's useless" , amit nem tettem meg, mert minek búsítsam ilyesmivel útitársnőmet, ha ráadásul amúgy sem érdekelné). Aranyos volt, kedves, aztán éjfélkor elballagtunk ki-ki haza, mert neki másnap hokimeccsen kellett helyt állnia, én pedig ötkor keltem, hogy menjünk Connemarába egynapos túrára.
Szóval ötkor keltem, hogy menjünk Connemarába egynapos túrára, ez egy negyvenperces gyalogúttal kezdődött a vasútállomásra, mert a dublini tömegközlekedés szombatonként, különösen, ha villamosról van szó, nem az a koránkelő típus. Az utat végigaludtam, 16 Horsepowerrel a fülemben, és ez jó volt, mert akkor már napok óta nem hallottam zenét, viszont az amerikai útitársak nagyon kiabáltak. Connemarai körutunk esős volt, ködös, szeles és hideg, mint az a képeken is látszik, de gyönyörűen elmosódott, mint egy bővített Caspar David Friedrich életmű. Időnként megálltunk fényképezni és egyszer ír kávét inni is, a kandallóban igazi tűzzel, a pult mögött igazi, szakállas ír öergemberrel, ahogy azt kell; néha majdnem elvitt a szél, és hosszabban megpihentünk egy tóparti, komor kastély mellett, ahol ír házi levest ebédeltünk. Visszafelé vasútépítés miatt eltérítettek minket, de az esti almaborozás ismét csak elmaradt, újfent fáradtság és alvás okán; és bár egy pillanatra felmerült bennem, hogy én azért juszt is körülnézek a Temple Bar-ban, ha már szeretem, aztán rájöttem, hogy holtfáradtan, egyedül talán mégsem olyan jó ötlet.
Vasárnap fel-alá botorkáltunk a városban, megnéztük a Book of Kells kiállítást, aztán koradélután összedrótozódtunk B mint Bambival, és ő egyrészt tudta, hol kell bemenni a várba, másrészt a Guinness Storehouse-ba is elkísért minket, ahol mindent megtudtunk a Guinnes-főzésről, épp csak gyakorlatilag nem láttunk semmit. De azért látványos volt. És nincs söröspohár alakja, pedig mindenhol azt írták (én legalábbis nem szeretnék ilyen alakú söröspohárból inni). Bambi aztán elvitt minket fish & chips-et enni, és sokkal jobb volt, mint amit tavasszal kóstoltam, bár az ír konyhában tényleg nem ismerik még a sót sem. Majd Dublin legrégebbi kocsmájában söröztünk, és a végén már kis híján könnyek közt győzködtem róla, hogy az írek igenis európaiak, elvégre az ötödik században ők hozták vissza a kontinensre a kultúra lángjait. Nem lett volna szabad a Book of Kells kiállítás megtekintése után söröznöm, azt hiszem.
Másnap elballagtunk a Glasnevin temetőbe, szép volt és gótikus, de kicsi; ellenben megtaláltuk az előző esti történetekben emlegetett különféle árkokat, és életemben először igazi temetői fényképeket is készítettem, pedig minden Anathema rajongó múltam ellenére nem vagyok oda a szomorú szemű kőangyalokért. Vettünk új memóriakártyát a fényképezőgépbe, mert az előzőt teleszemeteltük ködös ír tájakkal és jómagunkkal, aztán ücsörögtünk a Boardwalk-on a napsütésben, láthatóan ez kötelező program, mielőtt repülőgépre szállnék, hogy elhagyjam az ír földet. A reptéren elképesztően elanyátlanodtam, és bánatomban beszereztem egy kétöklömnyi plüssbirkát, hogy legalább az szeressen, és kis híján egy fantasy könyvet is, de addigra már szakítottam a fantasy-vel, úgyhogy azt mégsem (és amúgy sem szeretett volna). Meglepő honvágy tört rám, amikor elhagytuk Írország partjait, pedig nem az az otthonom - de úgy látszik, tavasszal szereti a szebbik arcát mutatni.
Skóciai és luxemburgi kalandjainkról pedig a reklám után.
