Amúgy jól hazatértem, bizony. Egyelőre nem tudom eldönteni, hogy nagyon lelkes és részletes beszámolót írjak, mintegy hat éven át, folytatásokban, vagy csak soroljam föl, hogy jártunk itt, ott és amott, találkoztam ezzel, azzal és amazzal, és ittam, izé, na ezt könnyebb összelistázni, sört, cider-t és whisky-t (skótot, azért nincs benne e ). Valamint hazai almapálinkát. És ír kávét. És néha alkoholmentes italokat is, már ha ezt egyáltalán érdemes említeni (biztos nem írnék ilyeneket, ha épp nem a Danny Boy című szélsőromantikus dalocska kocsmára átírt változatát keverte volna be a lejátszó, olyan fontos meglátásokkal, mint hogy "I'm not pissed enough, but Blessed Mary knows I tried... but call me back when gin is in the flagon, and when the tavern floor is drenched with blood"), és ettünk ír és skót hagyományosakat, mint fish & chips vagy haggis, valamint nepáli és mexikói ételeket, csak azokat nem az őshazájukban.És kicsit olyan össze-vissza jönnek elő a gondolataim is, nagyjából inkább vissza, mint össze. Kicsit félek, hogy ha elkezdek lelkendezni arról, hogy és akkor és ott, abban azért benne lesz az összes szokásos kétségem is, hogy azért én sok hülyeséget beszéltem, és hogy jó, én jól éreztem magam, de azt nem tudom, hogy akikkel jól éreztem magam, azok vajon jól érezték magukat? És számít, mert nyilván szeretnék még találkozni velük, sokszor; a régi ismerősökkel éppúgy, mint az újakkal.
Közben nagyszabású és sorsford... izé, szóval teljesen szélsőséges gondolatokra is jutottam; hogy aztán fordítanak-e bármit is, a hátukon kívül, majd csak az idő mutatja meg. Persze ezt is sikerült teljesen bizarrul úgy összefoglalnom, hogy ideiglenesen szakítottam a fantasy-vel, mert mélypontra jutott a kapcsolatunk, és időre van szükségem, drágám - pedig az egész valami sokkal mélyebb és ijesztőbb felfedezés eredménye, és azt hiszem, már megint arról van szó, hogy nem tudok igazat mondani, akkor sem, ha akarok, mert az emberi nyelv nem alkalmas az igazság megfogalmazására. Csak ahogy az eső esik, de ez már Norman MacCaig, mert vettem magamnak MacCaig kötetet is, bizony, és megnyugtató, hogy a skót költőóriások ugyanúgy nem tudnak mit kezdeni ezzel a nyelvnek nevezett elégtelenséggel, mint én magam.
De egyelőre ennek is az a fő jele, hogy ideiglenesen szakítottam a fantasy-vel, pedig láttam ám a dublini reptéren egyébként elég érdekesnek ígérkező könyvet (az volt a címe, hogy The Stolen Child , és egy elcserélt tündérgyermekről, párjáról és visszacserélésükről szólt). Túlságosan is kezdtem történetekben gondolkozni, és az élet ebben éppúgy nem szereti a merev szabályosságot és szimmetriát, mint bármi másban.
Azt majd gyakorlom az ajándékba kapott keltafonat-rajzoló kézikönyv útmutatása alapján.
Az és a nyuszis póló volt a másik nagy tanulság. Az örömteli fajtából. Hogy meglepetések és ajándékok léteznek; és nem onnan, és nem akkor, amikor várja őket az ember. Kicsit még most is értetlenkedve nézek magam elé, különösebben nem érdemeltem ki, és nem is vagyok hozzászokva, hogy csak úgy meglepjenek ajándékokkal. Már teljesen ráfásultam a karácsony-születésnap rutinra (arra is csak félig, még a legjobb barátaim is rendszeresen elfelejtik a születésnapomat; bosszúból és cserébe én is az övéket, olykor szándékosan), erre most. Keltafonat-rajzoló kézikönyvet kapok, és nyuszis pólót.
Amíg pedig nem szedem össze az agyamat, beszámoló helyett: fényképek itt, én ugyan nem vagyok rajtuk, de virágok, kacsák és gótikus temetők annál inkább.
