Pénteken végül aztán hirtelen felindulásból elmentem a MetalManiára, bár őszintén és szívem mélyéből nem érdekelt egyik fellépő sem, de. Miért is ne. Odafelé persze eltévedtem, eddig mindig eltévedtem odafelé, visszafelé pdig általában kellően kapatos és álmos voltam ahhoz, hogy megjegyezzem az odautat. Azaz csak odafelé eltévedve találok oda, már ha odatalálok egyáltalán. Most is megbeszéltem magammal, hogy akkor ha még egyszer lemegy az End of All Times (szerencsésen hosszú szám), és még mindig nem vagyok ott, akkor a sors kezének vélem a dolgot, és hazamegyek aludni. De az utolsó három taktusnál odaértem.Rengeteg ismerőssel talákoztam, hirtelen felindulásból még fan/webzine-t is alapítottunk, bár azt hiszem, ez később reménybeli tettestársamnál elmúlt, legalábbis utána többet nem beszélt velem (erről sem). Pedig mostanában tényleg hiányzik a ilyesmi, és most már tart ott a világ, hogy verhetetlen dolgokat lehetne csinálni benne. Mindegy. Majd. Kialakul.
Szóval rengeteg ismerőssel találkoztam, és ez jó volt; barna Staroprament ittam, és az is jó volt; és végre egyszer (ha már arra jártam) megnéztem a My Dying Bride-ot, és... Az is jó volt. A Cry of Mankind -dal megdöbbentettek és meggyőztek, és utána, amikor WhoIsNot mondta, hogy már csak valami első lemezes szám kellene, és a végén eljátszották a Forever People -t, igencsak vigyorogtam. Később aztán valami mafla kifelé tántorogva fellökött, rosszallóan utánanéztem, és Aaron volt az, az MDB énekese; magasabb, mint gondoltam, és egy pillanatra átfutott a fejemen, hogy akár szólhatnék is neki, hogy jók voltak (nem mintha nem tette volna meg helyettem a fél közönség), de aztán rájöttem, hogy amilyen sikeresen én mostanában kommunikálni szoktam (például olyanokat, hogy "ne aggódj, a te néped szellemét éppúgy megtöri a hamburger és a fogyasztói társadalom, mint az én népemmel tette" - ez azért igazán kiemelkedő telitalálat, ha hazafias íreknek, szomorkás fejcsóválással dünnyögi az ember), talán mégsem kellene. Különben is részegnek és egy kicsit boldogtalannak tűnt, bár lelkiismeretesen aláírta az elé tolt jegyeket, és pózolt a telefonnal fényképezőknek. Azt is csak néha jegyezte meg szomorkásan, hogy de ő most épp telefonálni indult ki a hangzavarból, és szeretne a barátnőjével beszélni, ha hagynák. Nem tudom, sikerült-e teljesítenie a küldetést, mert visszafelé botorkálva éppolyan részegnek és boldogtalannak tűnt, de persze lehet, hogy ez nála csak a kimerítő művészi teljesítmény utóhatása.
Szombaton pedig végre befejeztem egy rajzot: no nem a nagyon-nagy-és-ambíciózusat, az még jó pár hét, amíg kész lesz; hanem ezt az egész kicsit. Ez lennék én, mármint ahogy egy fénykép alapján, és a fekete tűfilccel eltöltött számos, baráti órám után látszani tűnök. Megdöbbentő volt elfelezni és visszatükrözni, ahogy azt az ilyen képekkel szoktam (mindig megdöbbentő, de általában nem magamat próbálom meg elfelezni és visszatükrözni, azaz általában inkább csak meglepő, de nem annyira megrázó, mint ezúttal), különösen, mert azonnal arra jutottam, hogy jé, ilyen vagyok, ha gondolkozom, brrr, gondolkozni ezek szerint elég rossz lehet; és az érzelmi alapom ilyen, ez tetszik, bár ha jobban megnézem... akkor is tetszik, csak kicsit ijesztő dolgok is kivilágítanak mögüle, például ott az a csupasz koponya. És hogy akkor összességében ilyen vagyok, ha vagyok, gondolatok és érzelmek egyben; azaz rögtön kész mitológiát építettem rá (ennyit arról, hogy szakítottam a fantasy-vel), még szerencse, hogy végül nem színeztem ki, az hiányzott volna még a világnak (ugyanez hideg lilás-zöldekben és lángoló vörös-sárgában).Azt pedig nem tudom eldönteni, hogy hasonlít-e rám, de mivel fénykép alapján csináltam (nem árulom el gyalázatos és tehetségtelenséget tükröző trükkjeimet, főleg, mert sokáig tartana értelmesen megfogalmaznom őket), még az is lehet. Hogy nem.
Este azután Búvárzenekarnál és Mételynél vendégeskedtem, sok mindenki mással együtt, és rengeteg nagyszerű dolgot megtudtam, csak már mindet elfelejtettem. Kivéve, hogy még mindig eléggé meg tud lepni az élet, és ilyenkor továbbra is csak kétségbeesett, zavart vigyorgással toporgok. Egyszer majd biztos leszek többre is képes. Egyszer.
Valamint a "dolgok, amiket nem felejtettem el" közé sorolnám Kötéltáncos érdekes történetét az ismerőséről, aki egy rosszul sikerült kábítószeres élmény hatására kivirágzott. Az illető egy félrecsúszott betépés óta meg van győződve arról, hogy voltaképp kórházban fekszik és eszméletlen, és mindez csak álom... úgyhogy ez nem a valódi élete, itt nem is lehetnek valódi tétek - és amióta nincsenek valódi tétek, azóta mer kockáztatni. Tiszta keleti világvallás és filozófia, legalábbis egyik-másik része.
Egyébként szombaton voltam érdekes munka-interjún (nem állás, hanem egyszeri és mellékes kereseti lehetőség), valószínűtlen ugyan, hogy megkapnám, mert akcentus nélküli angoltudorokat kerestek, és bármilyen szép iparvidéki brit felhangokkal beszélem is az angolt, akcentusom azért még vastagon maradt. Szóval valószínűtlen ugyan, hogy a munkát megkapnám, de azért érdekes volt az interjú. Különösen, hogy nem is rettegtem, pedig idegenekkel és bürokratikus ügyekben kellett eljárnom. A végén még életképes ember lesz belőlem.
