Aztán az volt, hogy végül mégis jobban sikerült a rettenetes teszt, mint gondoltam, és majd valamikor lesz belőle első körös interjú is, nem fűzök hozzá vérmes reményeket, már az is büszkeséggel tölt el, hogy idáig eljutottam. Fejvadászokkal is beszélek sokat, egyelőre mindenhol várakozunk, volt egy már-már szakmai interjú is (meglepően olyan, amilyeneket én tartottam annak idején, és kifejezetten elégedett voltam a teljesítményemmel), azután azért vártam volna visszajelzést, de ahhoz túl hosszú ideje eltűntek. Még nem pánikolok, de kezd ketyegni az óra.
Közben sikerült úgy lerúgnom egy polc sarkát, hogy azt hittem, leszakadt a kislábujjam, nézegetnem is kellett egy ideig, a helyén maradt-e. Valójában csak azért nem merültem el teljesen az önsajnálat mélységes mocsarában (nincs munkám, nem leszek szerdára altatható (pedig már kifizettem a műtétet), a tágabb családom hajmeresztő dolgokkal tölti ki a temetés előtti heteket, és még a lábujjamat is letépem egy könyvespolccal), mert mennem kellett Isten Háta Mögött koncertre, és oda szerintem mínusz három lábujjig biztosan elvonszoltam volna magam, hát már jegyet szerezni is akkora küzdelem volt rá, hogy az első időpontra nem is sikerült. Csak a másodikra. Azért belegyűrni a lábam a cipőbe, nos, őszinte együttérzéssel gondoltam Hamupipőke nővérkéire, utána is minden egyes lépésnél. De megérte, nagyon jó volt, tényleg, teljesen. (Írhatnék róla bővebben, de már elmúlt a koncertbeszámoló írói vénám.) Aztán hazavonszoltam magam, az utolsó kétszáz méteren minden lépésnél vinnyogtam, de amikor lehámoztam a zoknim, láttam, hogy a két szélső lábujjam nem fekete, csak csíkokban sötétlila - azaz nincs eltörve, csak a lágyabb szöveteket szaggattam meg rendesen. Az meg hamarabb rendbejön.
A műtétet végül öt nappal arrébb toltuk, még vannak kétségeim, hogy addigra levonul a légutaimból a trágya, de hátha. Még tovább tolni nagyon nehéz lenne, mert utána már utazom, és utána lejár a magánbiztosításom, államiban pedig... nem véletlenül döntöttem úgy, hogy ezt még így, felmondási időben és állásajánlat nélkül is inkább kifizetem magánban. Valami csak lesz.
Vannak persze jó dolgok is, ezt a blogbejegyzést például a teleholdnéző cseresznyefánk alatt fejezgetem be a Normafán, miközben süt a nap és egy border collie rohangál a fűben. Teljesen váratlanul sikerült nagyobbra cserélnünk a szobánkat a Zajon, és Droidzombi is jöhet hozzánk, még nem múlt el teljesen az év legszebb zöldje a fákról, és találtam egy cipőt, amiben úgy-ahogy tudok járni. A lábujjaimnak még mindig izgalmas színük van. Remélem, kivételesen nem jön semmi méretes bazmeg, hogy negálja ezt a kevéske optimizmust, amit a végére összeszedtem (azt az elképesztően undorító hernyót leszámítva, ami épp a termoszbögrém felé araszol, én értem, hogy fontos a biodiverzitás, de csinálja az asztal másik felén, ahol nem látom).
