Emlékeztek a telefonra, amit beleejtettem a fürdőkádba, és egy vagyonért cseréltettem a kijelzőjét?
Miközben próbáltam átpakolni a lakás egyik felét a másikba, ráejtettem a küszöbre, szilánkosra tört, és szétvágta az egyik ujjam.
Azt hiszem, ez most nem kifejezetten az én időszakom.
Nagyon gyorsan akartam még valamit mesélni a hosszában csíkos kesztyűkről (épp dolgozom egy prototípuson, ha már Dublinban vettem igazi arrani gyapjúfonalat), vagy a teliholdakról, de az is lehet, hogy a versekről. Nem kizárt a sudoku sem.
Na, hát ezen annyit gondolkoztam, hogy tényleg történt izgalmas dolog, elfüstölt egy vezeték valahol a falban, és most a fél lakásban egyáltalán nincs áram, ráadásul csak szombatra találtam villanyszerelőt - ami abból a szempontból nem baj, hogy ruhásszekrényeket kell majd mozgatni, hogy megnézze, mi történt, és ahhoz ki kéne pakolni azokat a szekrényeket, meg esetleg a többi szekrényeket is, hátha azokat is mozgatni kell, és ááááááá... abból a szempontból meg baj, hogy addig nem tudom, mi történt, nincs áram a fél lakásban, és kicsit azért a lakás másik felétől is tartok. Aztán kiderült, hogy azért az elfüstölés csak megsuhintotta az épp töltőn lévő céges laptopot is, ami egy nap késéssel épp egy meeting kellős közepén omlott össze, és rohanhattam be az irodába, ahol persze most azóta működik, de a biztonság kedvéért kaptam újat is. Most szombatig épp sosem tudom, mi a helyzet, és félő, hogy utána sem lesz egyből és gyorsan megoldva, szerintem egy darabig nem mérem a vérnyomásomat, mert csak attól is kétségbe esnék, nem kicsit stresszelek ám folyamatosan cseppet sem. Pedig pont most voltam kardiológusnál, szerinte amúgy minden rendben, én már csak azt várom, hogy tényleg minden rendben legyen.
Kicsit meglepett, hogy amikor reggel negyed nyolckor a járdaszint alá süllyesztett padon ültem, előttem egy bőrönddel és egy két órán belül kezdődő munkahéttel, mögöttem egy négynapos fesztivállal, nem arra gondoltam, hogy "öreg vagyok én már ehhez", hanem arra, hogy "én most tényleg ennyire hülye vagyok, komolyan, ez azért még engem is meglep". Pedig öreg is vagyok, csak ezek szerint nem ehhez.
A fesztivál kifejezetten jó volt, egyrészt lusta vagyok részletesen írni róla, másrészt egész délelőtt meetingjeim lesznek, agyam pedig már most sincs. Amúgy csak példaképp mondom, hogy még februárban elkezdtem írni egy részletes beszámolót egy háromnapos utazásról, és még mindig nem fejeztem be, szóval egy négynapos fesztiválról? Jó esetben 2029-ben lenne itt bármi. Addigra pedig már ki tudja, lehet, hogy egy radioaktív sivatagban vadászunk csótányokra, vagy kötelező AI-interfész van az agyunkba építve, és azon át kapjuk a hétujjú hódkölyköket dédelgető, nem euklidészi hallucinációt.
Azért majd megpróbálok valamikor többet is írni. De senki se lepődjön meg, ha nem jön össze.
Már megint nem tudom, hol tartottam, kedves naplóm, voltam könyvklubban és költőkörben is, és mindenhol aktívan részt vettem a programban. A könyvklubban szerintem túlságosan is, bár igyekeztem hagyni szóhoz jutni másokat, és nem az érdes férfitársaságban érlelt, hókotróval letolós stílusomban érvelni a véleményem mellett helyett. Mondjuk az sem segít, hogy még mindig nehezemre esik odafigyelni arra, hogy ha valami (amúgy szigorúan csak az én kis véges véleményem szerint) ordas marhaságot hallok, ne üljön ki az arcomra a hallgattá'vóna undor, szóval néha azt hiszem, sokkal nagyobb seggfejnek tudok tűnni, mint amilyen valójában vagyok.
A verseket szerencsére csak felolvassuk és nem kell véleményeznünk, és ott általában el tudom fogadni, ha valaki számomra értelmezhetetlen szóhalmazokat tart művészetnek, kivéve talán, amikor a furcsa angol fickónak az egyik verse arról szólt, hogy az undorító kövérek és az undorító kövér kalauznő, hát undorító, hogy kövérek, miért kövérek ezek, hát nem tudják, hogy undorító?, na, akkor azért nagyon oda kellett figyelnem az arcvonásaimra (mondjuk a furcsa angol fickó már elsőre eléggé... menj-innen, de-már volt). Nem biztos, hogy sikerült.
Elkezdtem írni dolgokat, de nem öregedtek jól (mostanra már túltettem magam azon, hogy megint ágyban kell aludnom, mert a derekam nem bírja a kanapét, de a nyakam meg nem bírja az ágyam, és igazából szerintem egy ingermegvonásos kamrában kéne lebegnem, akkor talán túlélném, hogy alszom. Izé. Azt hiszem, igazából én nem öregszem jól), és aztán munka volt, meg hétköznapok, igazából ez most az életem kifelé látszó felületén nem egy izgalmas időszak.
Ennek ellenére nagyon megsértődtem a tudatalattimra, amikor tegnap azt álmodtam, hogy azért szakított velem az álombeli barátom, mert unalmas vagyok, és mi ez már, hát én nem is vagyok unalmas! És amúgy sem járnék ilyen alakokkal. (Legfőképp, mert hol találkoznék velük, és miért is tennék rájuk olyan benyomást, hogy járni akarjanak velem, még mielőtt ráébrednek, hogy unalmas vagyok.) De azért kicsit elmerengtem a dolgon, és arra jutottam, hogy igazából unalmas lenne itt kifejtenem, mit gondolok, és amúgy sem jöttem még rá, mihez kezdjek vele. De felírtam a listára a többi teendő közé, és egyszer talán eljutok odáig, hogy rájöjjek! És néhány további örökkévalóság után arra is, hogy tényleg kezdjek vele valamit. Addig meg unalmas leszek, ezt kérem, vegye figyelembe minden izgalmas pasi, akinek eszébe jutna velem járni, mindannyiunknak sok kellemetlen percet megspórolnak vele.
Aztán voltam egy ismerősöm születésnapi sörözésén, ahol egy ponton nagyon hirtelen és nagyon indokolatlanul berúgtam; arra azért büszke vagyok, hogy még mielőtt rájöttem, mi a helyzet, az utolsó körre csak szódát kértem sör helyett, és időben elindultam hazafelé. Az éjszakai buszra várva azon gondolkoztam, hogy régen azért jobban bírtam ezeket a dolgokat, vagy legalábbis tovább, és nem éjfélkor kémleltem, mikor látom már meg a 960-as fényeit, és hogy vajon miért érzem olyan megnyugtatónak, hogy ez még megtörténhet? Ahogy a busz kikanyarodik a Kolosy térről, miért az az érzés tölt el, hogy igen, van még szépség ebben a világban, és nekem is jut még belőle - egy kellemes, de különlegesnek aligha mondható sörözés után? Őszintén, sem a 960-as buszt, sem a Lajos utcát nem vádolhatná meg senki semmiféle szépséggel. Jó, persze, értem, nosztalgia, és két kézzel kapaszkodnék én is az ifjúság szétfoszló emlékébe, de igazán találhattam volna valami tetszetősebb cafatot, hogy elérzékenyüljek.
Ma végre süt a nap és legalább tíz másodpercig gondolkoztam rajta, hogy elmehetnék sétálni az erdőbe és a rétre, aztán eszembe jutott, menyit fagyott és esett az elmúlt hetekben. Nincs az a túrabot, ami megtartana abban a sárban, ami most odakinn lehet, lágy és ragadós, mint a napon felejtett étcsoki (ami lassan megszilárdulhatna, mert törni szeretném, nem kanalazni). De valahol azért nem ártana sétálni egyet, meglátjuk, össze tudom-e kaparni magam.
Hosszú és kalandos út után nővéremék megérkeztek Spanyolországba, elintézték az utolsó jogi lépéseket, átvették a kulcsokat, és ma éjszaka már az új házukban aludtak. A három kutya meglepően jól viselte az utat, és amint először átvitték őket az új kertbe, láthatóan tudták, hogy igen, mostantól ez az otthonuk - őszintén szólva, ez egyáltalán nem lep meg, külön-külön is nagyon okos mind a három, együtt pedig mindent tudnak. Alig várom már, hogy meglátogassam őket!
Valahogy túléltem a munkahetet, bár a hatékonyságomat inkább ne firtassuk. Jó, végül egész sok mindent megcsináltunk, kivéve a látványosan halomban álló, szépen ledokumentált tesztelendőket. Azokat átnéztük, a 22+6-ból négyet tovább toltunk az ügyfélre, mert amúgy nem tudom, miért állt nálunk, mi nem tudjuk azt tesztelni; nyolcról megállapitottuk, hogy oké, de ezt a különféle dependenciák miatt február-márciusig nem is tudjuk tesztelni, örülünk, hogy kész vannak és optikailag lustának mutatnak minket; további nyolcban december óta ott a komment, hogy nem mi fogjuk letesztelni, hanem az ügyfél; van még négy, ahol ki kell faggatnunk a fejlesztőt, hogy mégis, mire gondolt a költő, mert a leirás alapján én azt tippelném, hogy egy marsjáró modulhoz kalapálta; és van négy, amihez még karácsony előtt, egy hónap szenvedés után megtaláltam a tesztadatot, de az új srác elfelejtette. Frusztrált vagyok és még-már most fáradt.
De legalább a betegség nagyjából már kijöttem, taknyos vagyok még kicsit és néha köhögök, de már nincs hőemelkedésem és nem érzem magam betegnek, csak nagyjából agyonvertnek. Tegnap már emberek közé is mentem, az jó volt, bár elég fárasztó. Miután egy hétig a kanapén aludtam félig ülve, ma már visszaköltöztem az éjszaka egy részére az ágyra - a derekam kicsit örült neki, viszont a nyakam (és a fejem) nagyon nem, úgyhogy komolyan elgondolkoztam rajta, hogy lehet, hogy igazából nekem mostantól a kanapén ülve kell aludnom, mert úgy kevésbé morzsolom szét a saját gerincem. Vagy csak más részeit (de azokat kevésbé). Jógát igényelne a testem, de az a baj, hogy egyrészt nagy eséllyel pont a jógaórán kaptam el az aktuális pestist, másrészt covid után (ha ez covid volt) érdemes hosszabban pihenni. Igényem volna rá. Megyek is vissza aludni.
Végül felkeltem dolgozni, mert este nem volt lázam, és az új sráccal nem akartam megtenni, hogy három hét szabadság után egy negyediket ráhúzok betegállományból. A terv amúgy is az volt, hogy ma csak elolvasom az emailjeimet és beköszönök pár meetingre, hadd hallják azt a szép, betonkeverőn átküldött kávédarálóval mixelt hangomat, és tudják, miért tűnök el esetleg holnaptól betegszabadságra. Öt nap köhögés után épp nagyon brutális hangom van. Egyszerre hörög és nyikorog. Aztán persze kiderült, hogy vannak itt kérdések, amikre én tudok azonnal válaszolni, az új srác pedig múlt kedd óta próbál rájönni, egyáltalán miről van szó (no igen, még 2017-ben nekem kellett ehhez a részhez teszteseteket kalapálnom, nyolc év nagy előny, ha a hatvancsilliárd betűszó egyikét kell felismerni és elmagyarázni), szóval már hasznomat is vették. Ezek után ebédszünetben aludni fogok, és délután négykor lelépek, az is biztos.
A tavalyi évet 56 órányi túlórával zártam: külön köszönet a saját cégünk HR osztályának, amiért másfél hónapon át szarógalambot imitálva még csak nem is kerestek a projektre mellém másik tesztelőt, pedig azonnal mondtuk, hogy kéne (de hátha mégis megoldható belső átszervezéssel, de nem lesz megoldható, tudjuk, hogy nincs szabad tesztelői kapacitás, de mi van, ha holnap mégis lesz? De honnan lenne? Nem tudom, de mi van, ha lesz? Nem akarunk hirdetést feladni, mert mi van, ha? De az összes többi tesztelő legalább fél évre le kötve más projektekre... de mi van HA??? Nem tudom, mit vártak, esetleg azt, hogy én is felmondok, és akkor egyszerre dobhatják fel a két hirdetést? ...és ezzel belefutottunk abba, hogy öt hónapig egyedül vittem a tesztelést a mi oldalunkon, és utána fejben teljesen szétrohadva kezdhettem valakit betanitani). További külön köszönettel az ügyfélnek, aki visszavonatott velem két nap szabadságot, mert a teljes agyfaszhalál állapotában az ő rendszerükbe csak két héttel előbb könyveltem be és teúrjézusszűzmária, erre ők nincsenek lelkileg felkészülve. Semmi hasznosat nem csináltam abban a két napban, majd idén valamikor elhenyélem. Arra szerencsére fel voltam készülve lelkileg, hogy az új srác csak azt fogja (tudni) megcsinálni, amit konkrét utasitásokkal a keze alá tesznek, úgyhogy nem ráz meg, hogy nyakig állunk a szarban, pont ezt vártam. Legalább nem egyedül kell majd ellapátolnom, mint nyáron kellett, már ez is valami.
Egyébként rájöttem, hogy tavaly rengeteg izgalmas dologról nem irtam (gyűlölöm az angol billentyűzetes laptopot, nincs rajta hosszú i, nézzétek el nekem), például az teljesen kimaradt, hogy augusztusban voltam (brutálisan, a napi átlaghőmérsékletet is meghaladóan) covidos? És utána rögtön elmentem Skóciába a glasgow-i WorldConra? Előbbi végtelen katasztrófa volt, utóbbi viszont nagyon jól sikerült, azzal együtt is, hogy a lábadozásnak még csak abban a fázisában tartottam, ahol időnként be kellett esnem egy fotelba valahol a folyosón, és fejem alatt a hátizsákommal aludni másfél órát.
Ami még ennél is fontosabb esemény az életemben: nővéremék felpakolták az életüket, és tegnap kora délelőtt két kocsival és három kutyával elindultak Spanyolország felé, ahol várja már őket egy piros ház és egy új élet. Még nem mondanám, hogy teljesen felfogtam, de az a tapasztalat, hogy amúgy sem szoktam felfogni a változásokat, legfeljebb egy idő után köréjük alakul az életem. Ha csak az álmaimat nézzük, a legmeghatározóbb mentés szerint mi is, apám is, a nagyszüleim is ott laknak, ahol tizenkét éves koromban, minden más pusztán átmenetileg tárolt navigációs adat.
Megyek ebédszunyókálásra, és aztán megpróbálom felmérni, mi vár rám az elkövetkezendő napokban. Már bekészitettem a mentális gumicsizmát meg a trágyázós lapátot.
Tehetségesen elkaptam valami kórságot, mindenre negatív a teszt (influenza A, B, Covid), de el-elmegy a szaglásom, szóval én már semmiben sem vagyok biztos, azon kívül, hogy ócskán érzem magam és köhögök. Nagyon jó volt ez a háromhetes szabadság, talán öt nap volt, amikor nem voltam irtózatosan rosszul, aztán másfél hétig fájt a fejem, ezzel átfedésben egy hetet szédültem, és a végén jött a felsőlégúti nyomor. Ezért megérte szabadságon lennem. Az is nagyon jó lesz, hogy holnaptól dolgoznom kéne, ez még függ attól, lesz-e este lázam, és reggel mennyire leszek halálomon.
El kéne kezdenem mindent kiselejtezni a lakásból és minimalista életmódra áttérni, ez persze nyilván irreális, csak lélekben és ízlésben vagyok minimalista, amint át akarnám ezt ültetni a gyakorlatba, rám szakad a barokkosan felcsipkézett káosz.
De most megpróbálok elmenni aludni.
Elkezdődött az új év, 2025, gombócból is sok. Még nem értem az évértékeléseim és évtervezéseim végére, egyrészt mert túlbonyolítom, másrészt mert még mindig nem működik az agyam, és szerintem már soha nem is fog: két hét pihenés után is csak nullára sikerült visszatornáznom magam valahogy, odáig, hogy mondjuk írjak, vagy gondolkozzak, odáig nem. Kicsit gyűlölöm is emiatt az életem és a munkám, de sajnos nagy valószínűséggel nem nagyon találnék semmit, ami szellemileg kevésbé kizsigerelő, és normálisan fizet (bár utóbbival most már itt is kezdenek komoly gondok lenni). De főleg az a gond, hogy annyira szét van rohadva az agyam, hogy én ilyet még nem éreztem. És bármiféle változáshoz ebben az állapotban kéne átgondolt döntéseket hoznom? Hahaha. Valaki adjon nekem egy lottóötöst, a gondjaim nagy részét megoldaná.
A hosszában csíkos kesztyűt még nem kötöttem meg, ezen a ponton megálljt parancsoltam magamnak. Nem mintha bármi hasznosabbal töltöttem volna az időmet, sorozatokat és filmeket néztem, és bután pörgettem a netet. Amikor elviselhető idő volt, sétáltam sokat, napsütésben és ködben egyaránt, bár nagyon festői fotóim csak utóbbiról vannak. Sajnos az lehetetlen elvárás a blogszerkesztő jelenlegi állásával, hogy plusz félóra html-farigcsálás nélkül sorba rakjam őket.
