Végül felkeltem dolgozni, mert este nem volt lázam, és az új sráccal nem akartam megtenni, hogy három hét szabadság után egy negyediket ráhúzok betegállományból. A terv amúgy is az volt, hogy ma csak elolvasom az emailjeimet és beköszönök pár meetingre, hadd hallják azt a szép, betonkeverőn átküldött kávédarálóval mixelt hangomat, és tudják, miért tűnök el esetleg holnaptól betegszabadságra. Öt nap köhögés után épp nagyon brutális hangom van. Egyszerre hörög és nyikorog. Aztán persze kiderült, hogy vannak itt kérdések, amikre én tudok azonnal válaszolni, az új srác pedig múlt kedd óta próbál rájönni, egyáltalán miről van szó (no igen, még 2017-ben nekem kellett ehhez a részhez teszteseteket kalapálnom, nyolc év nagy előny, ha a hatvancsilliárd betűszó egyikét kell felismerni és elmagyarázni), szóval már hasznomat is vették. Ezek után ebédszünetben aludni fogok, és délután négykor lelépek, az is biztos.
A tavalyi évet 56 órányi túlórával zártam: külön köszönet a saját cégünk HR osztályának, amiért másfél hónapon át szarógalambot imitálva még csak nem is kerestek a projektre mellém másik tesztelőt, pedig azonnal mondtuk, hogy kéne (de hátha mégis megoldható belső átszervezéssel, de nem lesz megoldható, tudjuk, hogy nincs szabad tesztelői kapacitás, de mi van, ha holnap mégis lesz? De honnan lenne? Nem tudom, de mi van, ha lesz? Nem akarunk hirdetést feladni, mert mi van, ha? De az összes többi tesztelő legalább fél évre le kötve más projektekre... de mi van HA??? Nem tudom, mit vártak, esetleg azt, hogy én is felmondok, és akkor egyszerre dobhatják fel a két hirdetést? ...és ezzel belefutottunk abba, hogy öt hónapig egyedül vittem a tesztelést a mi oldalunkon, és utána fejben teljesen szétrohadva kezdhettem valakit betanitani). További külön köszönettel az ügyfélnek, aki visszavonatott velem két nap szabadságot, mert a teljes agyfaszhalál állapotában az ő rendszerükbe csak két héttel előbb könyveltem be és teúrjézusszűzmária, erre ők nincsenek lelkileg felkészülve. Semmi hasznosat nem csináltam abban a két napban, majd idén valamikor elhenyélem. Arra szerencsére fel voltam készülve lelkileg, hogy az új srác csak azt fogja (tudni) megcsinálni, amit konkrét utasitásokkal a keze alá tesznek, úgyhogy nem ráz meg, hogy nyakig állunk a szarban, pont ezt vártam. Legalább nem egyedül kell majd ellapátolnom, mint nyáron kellett, már ez is valami.
Egyébként rájöttem, hogy tavaly rengeteg izgalmas dologról nem irtam (gyűlölöm az angol billentyűzetes laptopot, nincs rajta hosszú i, nézzétek el nekem), például az teljesen kimaradt, hogy augusztusban voltam (brutálisan, a napi átlaghőmérsékletet is meghaladóan) covidos? És utána rögtön elmentem Skóciába a glasgow-i WorldConra? Előbbi végtelen katasztrófa volt, utóbbi viszont nagyon jól sikerült, azzal együtt is, hogy a lábadozásnak még csak abban a fázisában tartottam, ahol időnként be kellett esnem egy fotelba valahol a folyosón, és fejem alatt a hátizsákommal aludni másfél órát.
Ami még ennél is fontosabb esemény az életemben: nővéremék felpakolták az életüket, és tegnap kora délelőtt két kocsival és három kutyával elindultak Spanyolország felé, ahol várja már őket egy piros ház és egy új élet. Még nem mondanám, hogy teljesen felfogtam, de az a tapasztalat, hogy amúgy sem szoktam felfogni a változásokat, legfeljebb egy idő után köréjük alakul az életem. Ha csak az álmaimat nézzük, a legmeghatározóbb mentés szerint mi is, apám is, a nagyszüleim is ott laknak, ahol tizenkét éves koromban, minden más pusztán átmenetileg tárolt navigációs adat.
Megyek ebédszunyókálásra, és aztán megpróbálom felmérni, mi vár rám az elkövetkezendő napokban. Már bekészitettem a mentális gumicsizmát meg a trágyázós lapátot.
