dolgok

Igazából sokszor akarok írni, és néha bele is vágok, csak mindent annyira az ősembertől kéne elkezdenem magyarázni, hogy inkább feladom. Hol vannak már az ártatlan énblogos naplóbejegyzések! Már abban sem lehetek biztos, hogy ha azt írom, hogy Book of Kells, mindenki tisztában lesz azzal, milyen bonyolult érzelmi kapcsolat fűz az illuminált kódexekhez. Vagy, hogy igazából ezzel bárkinek is tisztában kéne lennie, saját magamat is beleértve.

Szóval mikről nem írtam az elmúlt időben? Esemény szinten lassan már nem is emlékszem, de kezdjük mondjuk onnan, hogy:

• szeptemberen voltam két napot Írországban, hogy megnézzek egy koncertet egy kocsmában, aztán egy várost, aminek harminc éven át rosszul ejtettem a nevét, és örök hálám Vidnek, amiért Dublinban megszállhattam náluk!
• október elején voltam egy hetet Zürichben a nagyobbik projektemmel, minden szempontból meglepően tökéletesre sikerült az út, azóta sem térek magamhoz, hogy dolgok lehetnek ilyen tökéletesek, jó volt, érdekes volt, szórakoztató és kedves emberekkel találkoztam, beszélgettem rég nem látott ismerőssel is, voltam múzeumban, és szinte nyári időben várost nézni (és ó, de nagyon sajnáltam, hogy nem vittem fürdőruhát!).
• aztán négy napig felügyeltem a három kis fehér kutyát, és nagyon ügyesek voltak (tűrték a napi három szemcseppezést, a tappancskrémezést, és szegény kis Csipke azt is, hogy naponta kétszer-háromszor átkötöttem a lábát) és persze elképesztően cukik, de hát mindig rettenetesen cukik.
• október végén voltunk Abaligeten egy nagyon családias, de annál érdekesebb cider-fesztiválon, ahol megkóstoltunk 40 fajta cidert és mégsem rúgtunk be! A csoda titka, hogy mindegyikből csak keveset kaptunk, bő tizenkét órás volt az esemény, és jócskán ettünk is közben. Nagyon kellemes élmény volt, és most már csomó mindent tudok a cider készítéséről és fajtáiról (egész addig, amíg el nem felejtem majd megint). 
• novemberben végre elmentem szabadságra (ezt nyáron nem igazán sikerült), és voltam anyámnál majdnem két hetet, szinte végig esett az eső, de voltunk mindenfelé mindenféle múzeumban (Barbizonban XIX. századi festőkkel ismerkedtünk, Párizsban matematikából, az agyról és két részletben különböző meghökkentő és vicces optikai illúzióról okultunk, aztán Nemours-ban egy nagyon érdekes őstörténeti kiállítást néztünk meg), nagyokat ettünk, a Cica néha mellettem aludt (volt, amikor csak úgy volt hajlandó aludni, hogy közben fogtam a hasát - nem kellett simogatni, de ha elvettem a kezem, felébredt és kiabált).
• aztán november végén húgomat is meglátogattuk Newcastle-ben egy hétvégére, rövid volt, de kellemes. Voltunk a tengerparton borzalmas szélben és teliholdkor is, és próbáltuk megszelídíteni húgom kamasz macskáját, Haggist, de a teljes sikerhez kellett volna még egy-két nap.

Itthon is sok érdekes program volt, voltunk kelta Samhain ünnepen Aquincumban, sörözni mindenfelé, sétálni őszi erdőben. Néztem sorozatokat (Az Idő Kereke második évada közel tökéletes!!! Nagyon közel!!!), hallgattam könyveket (idén sokkal-sokkal jobb ismeretterjesztő könyveket választottam, mint regényeket; mondjuk a Paolini scifi annyira ütnivalóan rossz volt, hogy szerintem az összes többi regényt is lehúzta, te jó ég, és ráadásul közel ötven óra... hát két és félszeres sebességen daráltam be, csak legyen vége). Ezen kívül munka, néha elviselhető, olykor már-már élvezhető is, máskor a hajamat tépem. 

miért fontos az eurovíziós dalfesztivál

Szóval aztán a múlt hét azzal folytatódott (még azelőtt, hogy részegen embereknek írtam volna, miközben átéltem a kelta sötétséget), hogy kedden, nem is, szerdán reggel meghívtak "A mi Gagánk nevében" című facebook csoportba, ahol a posztokból csak annyit lehetett kihámozni, hogy Dragana, aki nagyon fontos alakja volt az ősrégi fórumos társaságnak, nagyjából fél éve meghalt. Az "ő, bárcsak tudtuk volna, hogy ilyen rossz a helyzet" típusú beírások alapján először megijedtem, hogy öngyilkos lett, mert sajnos ebből a társaságból vesztettünk már el így embert, de nem, szívroham végzett vele álmában. Negyvenöt éves volt. Ez nekem már csak azért is borzasztóan furcsa, mert amikor megismertem, amikor a legtöbbet leveleztem vele, frissen bukott ki az egyetemről, és mi történt ezzel a rengeteg idővel?

De a legdöbbenetesebb persze az, hogy mi minderről több, mint hat hónapon át nem is tudtunk. Nekem nem volt gyanús, hogy nem ír, már évek óta nem leveleztünk - egy ideig én még írtam neki, de nem nagyon válaszolt, és aztán é is elengedtem. Valamikor április környékén valaki rám írt, hogy tudok-e valamit Gagáról, aztán nem került elő többet a téma.

Egész az Eurovíziós Dalfesztiválig.

Velem ellentétben a társaság nagy része nem allergiás erre az, eh, izé, kulturális jelenségre, és minden évben együtt nézték online. És mindené évben Dragana szervezte. De idén senkinek sem írt, és a többiek innen már tudták, hogy baj van, méghozzá komoly baj. De hogy a fenébe tudod meg, mi történt valakivel, aki egy idegen országban él(t), idegen városban, nem mehetsz oda csak úgy végigcsöngetni a szomszédokat, hogy hallottak-e valamit róla! Próbáltak a testvérének írni, de el sem olvasta. Végül bő másfél hónap kutatás után találtak egy fényképet, amin be volt jelölve egy másik ismerős is, akit sikerült végre utolérni. Tőle tudjuk, mi történt.

Persze vasárnap, amikor dolgokat akartam elsiratni, ezt még nem tudtam, de azért na. Utálok abban az életkorban lenni, ahol ezek már elkezdődnek.

ne hallgassatok doom metalt

Kicsit bánom, hogy nem lehet mindenkinek megírnom, akire ma X hónap hallgatás után ráírtam, hogy egyébként részeg vagyok és amúgy józanul is nagyon érzem a világok kollektív végét.

De ez sanszosan nem használna?

ez a hét eddig

Aztán nem elaludtam, hanem csak rajzoltam csomó csomót, és utána volt egy olyan minősíthetetlenül pocsék hétfőm, hogy a fal adta a másikat. Nagyjából úgy kezdődött, hogy amikor beléptem a céges gépre, egy svácji kolléga hisztérikusan rám írt, hogy NEM CSINÁLTAD MEG AZ IZÉBIGYÓT AZ ÜGYFÉL RENDSZERÉBEN ÉS LE FOGNAK TILTANI MINDÖRÖKRE!!!! AZ EGÉSZ CÉGET FEL FOGJÁK MIATTAD GYÚJTANI, MEG AZ ORSZÁGOT IS, AZ ÖSSZES ORSZÁGOT, MINDET!!!, megnéztem az emailjeimet, egyetlen egy levelet kaptam róla, vasárnap reggel kilenckor.  Hát basszus, ezt az emailt történetesen egész hétfő reggel kilencig nem láttam! Egyéként arról van szó, hogy kéthavonta rá kell kattintanunk egy gombra, hogy azóta sem dogozik közeli hozzátartozónk az ügyfélnél, ami mondjuk a havi három kötelező tréning mellett (szabad-e elvinni céges pénzen ebédelni a tárgyalópartner feleségét, és milyen értékben vehetsz neki Bajnokok Ligája döntőre belépőjegyet) eltörpül, de azért meglennék nélküle.

És ez az első húsz perc volt, a nap még csak utána kezdődött.

A gyász egyik oka, hogy a kis ideiglenes szőrgombóc a héten végleges gazdihoz költözik, miután közel két hónapig a nővéreméknél lábadozott. Még westie-ben is ritka az ennyire aranyos kiskutya, nem volt problémamentes, de nagyon szerethető. És volt egy pont, ahol úgy tűnt, hogy már el sem tudok tőle búcsúzni, mielőtt elköltözik, de végül kedd este kilátogattam hozzájuk, és még alaposan megdögönyözgettem. Hiányozni fog, de négy kutya már nagyon sok lett volna, és jó helyre kerül - csak attól még nehéz elengedni. Nagyon élvezi a kertet, és főleg a lehulló almákat, amiket rendszeresen hurcol magával mindenhová: egy ideig nem jött rá, hogy kéne megenni, de mostanra már lelkesen falja őket. Esténként együtt vadászott a többiekkel, és lelkesen őrizte a házat. Az új helyén nem lesz kert, de első és egyetlen kutya lesz, az örökbefogadók szeme fénye, amire láthatóan nagy igénye van (simán átgázolt a többieken, ha őket simugattuk). És tudom, hogy nagyon jó dolga lesz, de azért nagyon fog hiányozni.

A gyász többi oka összetettebb, és a klímaszorongástól kezdve minden benne van, amitől manapság élhetetlennek tarthatja a világot az ember. Azt hiszem, a klímaszorongás csúcsát akkor értem el, amikor augusztus végén, egy őrjítóen forró délután a távolsági buszból néztem a Vértes áthatolhatatlanul buja, fülledt zöld fáit (idén nagyon sok eső esett), és láttam, milyen lenne, milyen lesz majd, amikor égni fog. Mert nem úszhatjuk meg mi sem, egyszer ez is ugyanúgy égni fog, ahogy az elmúlt években a Földközi-tenger vidéke égett. Igazán szívderító gondolataim vannak!

néha

Vasárnap délután kettőkor, miután dührohamot kaptam, mert addig válogattam a két farmerem közül, amíg le nem késtem az utolsó vonatot, amivel legalább délutánra érdemes lett volna elmenni kirándulni (egész hétvégére ez volt az egyetlen program, hogy elmenjek kirándulni egyet), és elindultam legalább piknikezni, de be kellett ugranom a boltba kifliért... na és akkor hirtelen rájöttem, hogy nem véletlenül nem sikerült másfél napon át elindulnom, hanem az van, hogy nem lehet mindig menni, meg csinálni, hanem néha meg kéne állni, és elsiratni dolgokat. Ha már amúgy is második napja olyan orrbavert érzéssel kelek fel, mintha az egész világnak vége volna.

Mert vége van. Vagy lesz ijesztően nem is olyan sokára vége lesz, el kell engednem ezt az országot, ami már nem a hazám, és soha többé nem is lesz az, mert ha a kormányt netán le is lehetne váltani (én azért nem hiszek ebben sem), a nép már kellően hasonult hozzá. Itt már örökké csak gyűlölködés lesz és sunyiság és hazudozás, és "okosba" jeligére valami olyan mélységes erkölcsi sötétség, amit én nem akarok a bőrömön tapasztalni napi szinten. És végtelen düh van bennem, hogy miért kell ennek így lennie, miért kellett elárulniuk és elrohasztaniuk és kiárusítaniuk ezt az országot, miért nem élhetek nyugodtan itthon, ahogy azt szlovákként vagy románként is ezerszer inkább megtehetném, miért kell szégyellnem magam külföldön (meg amúgy belföldön is), hogy ebből a putyincsicska szartengerből jövök.

Aztán persze sokkal személyesebb dolgokat is el kéne gyászolnom, amikről annak ellenére nem írok szívesen, hogy ez itt elméletileg valamiféle személyes blog lenne. De hát ez van, figyelembe véve a múltbéli traumáimat, az a csoda, ha valamiről egyáltalán beszélek, nyilván ezen is dolgoznom kéne.

Szóval arra jutottam, hogy ezen a hétvégén kirándulás helyett ki kéne sírnom magam, ami egyáltalán nem olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik, és teljesen reális, hogy egy ponton inkább csak elalszom. 

permanens másnap ivás nélkül

Végre hideg van, úgyhogy már csak a szemem fáj és a fejem, ó, és úgy zúg a fülem, mintha egy lerobbant rádiót építettek volna a koponyámba. Elég idegesítő, de legalább nem ragadok. Az élet apró örömei.

Voltam írótáborban múlt héten, kicsit írtam is (tavaly is voltam, akkor összesen egy hatmondatos bekezdést sikerült összehoznom), elsétáltunk egy arborétumig, és szép volt a kilátás, és finomakat ettünk. Még hetekkel korábban voltunk távolról indítani Etyeken, akkor nem volt olyan brutális hőség, és nagyon finom borokat ittunk, de már túl öregek vagyunk egy rendes berúgáshoz. Igazából mind írhatnék is ezekről, ha nem lenne így is kb tíz órával rövidebb minden egyes nap, mint amire szükségem lenne. És ez nem csak a szétszórtság, szerintem egy olyan brutális kiégést hordok ki lábon, hogy a fal adja a másikat - és már nem olyan vészes, mint télen-tavasszal volt, de érzem, hogy nem jövök ki elég gyorsan belőle. Mármint ha az is a célok között van, hogy ne utáljanak meg a kollégáim, amiért egy belassult csiga viaszszobrára emlékeztető sebességgel sem fogok fel bármit (a mondat végére nem emlékszem a mondat elejére, tetszőleges nyelven, de legfőképp németül) (pedig a portugálok is megugorják ezt a szintet, szóval lehet ezt aktív német nyelvtudás nélkül csinálni).

egy utolsó forró este

Felfoghatatlanul izzadt vagyok, és most az időképet nézem, hogy mikor jön a vihar, elmenjek-e zuhanyozni, hogy aztán másfél perc múlva újra undorítóan ragadjak, vagy nemsokára úgyis egybeszakad az ég a földdel, és akkor az első esőcseppeknél beülök a kádba, és utána már egy boldog, új világra kelhetek ki belőle, ahol akár napokig száraz maradok.

Na jó, ezt nem lehet kibírni, megyek a kádba.

hazaértem és aludtam is

A gondolatok valóban elmúltak, amit kicsit bánok, mert mintha lettek volna köztük hasznosak.

az alternatíva az lenne, hogy felesezek

23.25

Vannak gondolataim, csak kezd lemerulni a telefonom.

Holnapra ugyis elmulnak.

22.57

Igazabol unatkozom.

21.16

Ettem egy pizzat es elallt az eso. Most mar csak aludnom kene (rohogok magamon, mert 2.30kor megy majd csak haza a busz).

21.19

Elajandekoztam a got nyakpantomat, az esokabatban ugysem ervenyesult.

21.01

Oke ez egy korrekt vihar nagyon esik es ehes vagyok (de a kajaldak az elemeken tul vannak).

20.46

Ja hogy az esokabatomon van cipzar es akkot nem esik a melltartomba az eso. Folyamatosan villamlik, es ki kene talalnom egy athidalo jelenetet a tinidramahoz, de miiiiiit.

20.41

Egyre jobban esik. Kiprobaltam a fesztivalsort. Finom.

19.46

Valami koncerten vagyok a kilato toveben, szappanbuborekok es baszki esik.

19.15

Legolas fekete csipkeben.

18.52

Lejottem egyedul Fekete Zajra mert csak (pl 2018 ota nem voltam fesztivalon) de most unatkozom szoval ugy dontottem, live bloggolni fogom a Zelmenyt.

Egyelore talalkoztam csomo emberrel de nem mindenkirol tudom kicsoda, illetve legalabb 2 ismeros nem ismert meg, ettol szomcsi vagyok.

De kolleganovel es lanyaival Dixiteztunk egyet mielott bezart a tarsasjatekozo, es elvesztettem egy kor Cica Pizza Taco Gidat is, mikozben Mango kutya hanyast evett a vece mogott (onnantol porazra kerult).

Mindenki vagy fiatal vagy szep vagy vicces csak en vagyok nagyon almos.

megint csak könyvekről

Végighallgattam egy okos könyvet arról, hogy milyen stratégiákkal érdemes belemenni az igazán fontos beszélgetésekbe, nagyon érdekes volt, most meghallgatok egy okos könyvet az okos jegyzetelésről, és utána majd újra meghallgatom az okos könyvet a fontos beszélgetésekről, és jegyzetelek, mert végtelenül keveset vagyok képes megjegyezni bármiből is. Ez különösen hasznos, amikor egyszerre két projektre tanulok be, sajnos a másodikat úgy dobja le az agyam folyamatában, mint kacsa háta a vizet. Lépésről lépésre átküzdöm magam egy munkafolyamaton, öt perc múlva ugyanúgy küzdök, mintha még sosem láttam volna ezt a folyamatot, egy árva lépésre sem emlékszem. Eltört az agyam, tartok tőle, hogy már egy ideje. (A másik projekt megy, de az csalás, annak idején négy éven át dolgoztam valamilyen inkarnációján, és hiába volt utána három év szünet, az alapokat még akkor elsajátítottam, amikor az agyam képes volt dolgokat felfogni.)

Igazából a terv az, hogy majd újra meghallgatom a legjobb okos könyveket, úgyis mint: a flow-s, a polipos, a másik polipos, a gombás, az adósságos, a fókuszos, az alvós, és a fontos beszélgetéses. Sokkal több okos könyvet hallgattam meg, de némelyiket egyszer is kínlódás volt letudnom, mások pedig érdekesek voltak, de nem hoztak különösebb megvilágosodást (a szexes könyvet amúgy mindenkinek ajánlom, nem csak a szexről szól, tele van az élet egészére használható meglátásokkal és tanácsokkal, csak nekem nem ismétlős, mert a tintahalak sokkal érdekesebbek) (arról nem is beszélve, hogy le vagyok maradva legalább 40 rész Tides of History-val, ami ugyan nem könyv, de nagyon érdekel, és még mindig nem jutottam el a bronzkori összeomlásig!!! Hogy lehet így élni). És majd amikor újra meghallgatom a legjobbakat, akkor jegyzetelek, és biztos még sokkal okosabb leszek (bár egyelőre a jegyzetelős könyv még nem csapott oda: azt hiszem, ehhez németnek kellett volna születnem, vagy legalább enyhébb adhd jelleget növesztenem).

az alvásról

Gyűröm az okos könyveket (a francia könyvek és a német könyvek mellett), és most épp az alvásról hallgattam egyet. Elég sok mindent végighallgattam az alvásról az elmúlt években, de ebben most megint volt csomó újdonság. Például, hogy nagy általánosságban, aki sokat van REM-ben, az kevesebbet van mélyalvásban, és fordítva, és aki kevesebbet van mélyalvásban, az fizikailag kevésbé piheni ki magát - hát ez elég szépen megmagyarázná, hogy miért vagyok mindig fáradt. Annyit álmodok, hogy másra már nem jut elég időm éjszaka. Ezt amúgy az okosórám is alátámasztaná, ha lehetne hinni neki, de rendszeresen bedob nekem másfél-két óra alvást, amikor moziban vagyok, úgyhogy vannak kétségeim. 

Ettől teljesen függetlenül tegnap éjjel volt itthoni alvásvizsgálatom, közepesen kényelmetlen volt és semennyire sem pihentető (egy kilométer drót, mindenféle eszközök, orrkanül, pulzoximéter az ujjamon, és aludjak úgy, ahogy szoktam). Eredmény három héten belül. Utána most már nem tervezek egzotikus vizsgálatokat (kivéve, ha mégis, hát sosem lehet tudni), sőt, igazából az sem bánnám, ha pár hónapig nem kéne hivatalos minőségében orvost látnom - ezen a ponton nyilván elkezdett fájni a torkom és a fülem, de ez feltehetően százszázalék stressz.

Közben elkezdődött a nyár is, megvolt az első undorító és elviselhetetlen hőség, az a része nem hiányzott. Annak a néhány hétnek sajnos már a vége felé közeledünk, amikor munka után még zuhanyozni is van időm, és utána kényelmesen fel tudok buszozni-sétálni a hegyre megnézni a napnyugtát - most jön majd talán egy hónap, amikor zuhanyzás nélkül talán belefér, aztán hamarosan megint le kell mondanom a csodálatos esti piknikekről. Legutóbb még szentjánosbogarakat is láttam!

hisztis vagyok, nem is kicsit

Múlt hétfőn majdnem írtam egy posztot, csak aztán hirtelen el kellett indulnom, és így is késtem kicsit a masszázsról (az elmúlt hónapokban megint teljesen beállt a nyakam és a vállam, nem is vagyok feszült egyáltalán). Aztán kedden majdnem megírtam mégis, de estére rájöttem, hogy igazából nem akarom én ezt. Legalább húsz éves időutazással kéne kezdeni, lenne benne egy csomó minden, amiről nem véletlenül nem írtam soha, és amúgy sincs értelme. Igazából egyedül is el kéne tudnom dönteni, mennyi pénzt és mennyi kényelmetlenséget ér meg nekem, hogy a múltam egy olyan szeletkéjét kergessem, amelyik sosem igényelte, hogy kergessem.

Persze lehet, hogy ezt most csak az általános rosszkedv mondatja velem, utálom, amikor mindig kimerült vagyok, és most mindig kimerült vagyok. És túl sok pénzt költöttem, iszonyatosan túl sok pénzt költöttem, pedig a Könyvhéten nem is vettem semmit (jó, amit megvettem volna, azt már egy hónapja előrendeltem, és négy nappal előtte összeharácsoltam pár durván leárazott hangoskönyvet audible-n, adok azért a kultúrára), sőt, igazából semmi nagyon extrém kiadásom nem volt, nem vettem bútort, nem utaztam (pedig szeretnék), csak elmentem a barátaimmal sörözni két este, és egyszer együtt ebédeltünk. Meg egyik nap pizzát rendeltem magamnak, és nem főzeléket. Igazából gyűlölöm ezt a kurva országot, ahol még a kibaszott inflációval is tovább rabolják tőlünk, amit netán nem sikerült csak úgy ellopniuk. Azt hiszem, a mérhetetlen szomorúságban az is benne van, hogy egyre tisztábban látom, most már előbb kell innen elmenni, nem utóbb, és érzelmileg még mindig nem vagyok erre felkészülve.

Pedig vannak jó dolgok, voltunk sörörzni, voltunk kávézni, voltunk Könyvhéten, befejeztem két hangoskönyvet, megnéztem egy filmet, ettem fagyit, sétáltam a napsütésben, egyszer sem áztam el, pedig többször is elkapott a vihar széle.

továbbra sincsenek izgalmas újdonságok az életemben

Régen nem írtam, és főképp azért, mert hol felváltva éreztem magam hajszoltnak és kimerültnek, hol egyszerre, és úgy nem könnyű írni. Ráadásul különösebben sok értelmesen leírható dolog sem történt, csak olyasmik, amiket nagyon messziről kellett volna indítani, hogy aztán hörögve torokelharapós agyeldobás legyen a vége, vagy olyasmik, amiknél nem egészen értem, mi van a fejemben, de az is három másodperces ciklusokban változik. Továbbá rinya. Pedig igazából most épp nem is érzem magam nyomorultul (már; illetve többnyire), csak folyamatos időhiányban vagyok, főleg, mert egyszerre hatszáz dolgot kéne csinálnom, és egy részük kötelező.

Ma mentem bőrgyógyászhoz, mert pár hete begyulladt egy anyajegyem, és kicsit megijedtem, a doktornéni megnézte, és mondta, hogy semmi gond, valószínűleg csak ráhúzódott egy pattanás, és amúgy is, ez nem olyan anyajegy. Tudom, hogy ezt nem kéne fölöslegesnek éreznem, mert így jár el a felelősségteljes ember, és azt a pár mínusz órát, amit ez lekapott a munkaidőmből, majd behozom valahogy. De az fáj, hogy korábban keltem csak azért, hogy valahogy kijöjjön körülötte a munkanap. Úgyhogy hazafelé vigaszul beültem egy kávéval fél órára a Millenárisnál az új parkba, és néztem a kiskacsákat a tavacskában, nagyon aranyosak voltak, és jó, hát ennyivel többet kell majd ledolgoznom, de ez volt eddig a munkahét fénypontja.

Szeretnék egy teljes hétig csak Dragon Age-et játszani, további két hétig csak hanyatt feküdni, és a plafont nézni (még az erdőig és a rétig sem gondolnék közben) és mindezek után úgy három hétig aktívan csinálni dolgokat, amiket élvezek. Vagy izé, régebben élveztem. Ehelyett egy hónap különbséggel tanulok be két új projektre, úgy, hogy még nem jöttem ki teljesen a kiégésből, és pár napja rosszul alszom. Azt sem tudom, hol vagyok, de többnyire már nem is érdekel. Jó lenne majd ebből a nyárból kicsit többre emlékezni, mint a tavalyiból, de egyelőre nincsenek illúzióim (terveim sem, a tervekhez energia kéne, és abban épp - szokás szerint - nem bővölködöm).

Valamikor majd teszek fel egycsilló képet a Bakonyról és kutyákról és egyebekről, de persze ahhoz is idő kéne.

kicsit várom már a tavaszt, vagy nagyon

Tétova piszok szemetel az égből. Mondhatnám rá, hogy hó, de az nem fejezné ki, mennyire gyűlölöm.

zenék és évek

Ez egy régebb óta levegőben úszó poszt, de volt két elég meghatározó pillanat az elmúlt hónapokban, amikor megütött a zene. Csak azért nem mondanám, hogy öreg vagyok én már ehhez, mert igazából simán csak öreg vagyok, azaz öreg vagyok én már mindenhez.

Az első a New Model Army koncerten történt, ahol eleve megrázó élmény volt, hogy a legutóbbi koncert óta milyen hirtelen megöregedett a közönség - alighanem most volt az a pár év, amikor a meghatározhatatlan középkorúból nagyon sokan átbillentek a látványosan ötvenes kategóriába, olyan nehéz ezt megélni, a szívem megszakad (vagy az a koleszterintől van? Nem tudom, holnap megyek kardiológushoz, majd megkérdezem). Azt már megszoktam, hogy Justin Sullivan megöregedett, gondolom, ő amúgy nagy hangsúlyt fektet rá, hogy véletlenül se zavarja a dolog, de lehet, hogy csak a keserűség és a cinizmus beszél belőlem, és igazából Justin képes arra is, hogy néha ne akarja meghaladni, ha emberien kicsinyes. Nem is ez a lényeg. A lényeg az, hogy ott ugráltunk és örültünk és voltak régebbi számok, voltak újabbak, de hát annyi NMA koncerten voltam már, a standard repertoár alig fáj.

Aztán elkezdték játszani a Love Songs-t, és látszik, hogy én is öreg vagyok, mert az első döbbenet után nem kezdtem el sírni, és nem is verekedtem oda magam a bárpulthoz pár deci töményért, hanem ösztönösen felemeltem a telefonomat és elkezdtem videózni. Nem azért, mert feltételeztem volna, hogy bármi értelme van, hanem mert ha köztem és az élmény között van a Galaxy A52s, kevésbé érzem. Ha a kijelzőn át nézem, kevésbé vagyok ott.

Egyébként nagyon jó koncert volt, nagyon hosszú, rengeteg régi számot játszottak, kicsit ijesztő, hogy mindnek tudtam még a szövegét, és másik számuk úgysincs, ami ennyire orrba vághatott volna.

A második a céges sörözés volt, ahol a hideg, téli esőről érkezve betömörödtünk a helyre, és még a kabátomat sem vettem le, már hallottam, hogy a Temple of Love megy, és nem volt kinek mondanom, mert az egyetlen kolléganő, aki ismerhette, nem volt még ott. Nagyon ritkán éreztem magam ennyire egyedül, ennyire megmagyarázhatatlannak, mint ebben a pillanatban. Aztán csak felcsavartam a pillantásomat a plafon felé, még csak nem is sóhajtottam elkínzottan, csupán arra gondoltam, hogy minden tényleg olyan rég volt és tényleg olyan mélyre süllyedt, hogy már az idő fáj, és nem a veszteség. Már az a nehéz, hogy senkinek még csak körbe sem tudnám írni, mi ez, és nem az, hogy nehéz megtalálni a szavak között azt, amivel nem vágom meg magam.

nyomi vagyok

Most süt a nap, és ez a központilag túltolt távfűtéssel együtt rendes nyári hőséget okoz itt nálam, csak szerencsére ezúttal használ, ha kinyitom az ablakot. Azért jobb lenne nem az utcát fűteni, de ha ez van, hát ez van, legalább süt a nap, és nem kell azonnal belehalnom a depresszióba.

A szabadidőm nagy részét azzal töltöm, hogy kötögetek (még egyik nagy projektemet sem fejeztem be, mert persze párhuzamosan elkezdtem hármat - ezért jó, ha sok különböző kötőkerete van az embernek - és mindegyik projekt amúgy is több részből áll), vagy őszintén megdöbbenek, amikor duolingón sikerül összehoznom egy nyelvtanilag helyes francia mondatot (magamtól elég pongyolán kezelném ezt a hova-kerül-a-határozó, illetve milyen-nemű-a-főnév dolgot). A walesi könnyebb, mert ott csak az applikáció ismétlődő példamondatait ismerem, és nem kezdek őrjöngeni időnként, hogy "mi ez a hülyeség, ezt így még életemben nem hallottam, pedig elég sok francia szöveg átfolyt már a fülemen", illetve nincs a főneveknek nemük (de az igeragozás rejtély, és a különféle mássalhangzó gyengüléseket sem sikerült még megfejtenem, pl. mikor lesz az m-ből v, valamint nehezen kezelem, hogy az írott u az kiejtésben i, MU EZ).

Reggel voltam vérvételen, annyi különféle kémcsövet kellett belőlem feltölteni, hogy a nő megkérdezte, kutatásban veszek-e részt, de nem, az immunológus akar kideríteni valamit. És kaptam tüdőgyulladás elleni oltást, mert szerinte az nekem pont nagyon hasznos. Ilyen hamar sem kezdett még el fájni a karom oltás után, pedig az elmúlt években azért kaptam párat (most utólag elolvastam, milyen mellékhatásokra számíthatok, és azt hiszem, a mai nap nem az élvezetekről fog szólni).

azt hiszem, a tél nem nekem való

Teát kéne főznöm és fájdalomcsillapítót keresnem, NEM BÍROM AZ IDŐJÁRÁSI HELYZETET, ráadásul hétfő van, és dolgoznom is kéne, és NINCS AGYAM. Mondjuk ezek mindegyikéhez hozzászokhattam volna már nagyon rég, a teafőzést is beleértve.

A legrosszabb persze a péntek volt a havasesővel és a pokolból szalajtott frontokkal, és azzal, hogy a világ legostobább hibája miatt felfejthettem vagy négy napi kötést. Szombaton legalább sütött a nap, gondolkoztam is rajta, hogy sétálni kéne, de aztán kinyitottam az ablakot, és majdnem örökre úgy maradt, mert alig tudtam becsukni a szélben. Vasárnap viszont elmentem! Sétálni! Az erdőbe! És csak kisebb foltokon haltam meg kis híján, ahol 1) délelőtt megolvadt a hó, aztán tükörjéggé fagyott vissza 2) délután megolvadt a sár, és még nem fagyott vissza. Amúgy meglepően jól lehetett közlekedni a keményre fagyott talajon, de előbb-utóbb kell vennem egy új túrabakancsot. Megvártam a naplementét és a holdkeltét is, ha már közel egyszerre történtek, és ráadásul telis-telihold volt, de azért kicsit átfagytam. Nagyon hideg van.

valaki nagyon álmos (és az a valaki én vagyok)

Aztán amikor odaértem a koncetre, kiderült, hogy egyáltalán nem leszek ott egyedül, mármint azt sejtettem addig is, hogy jön még párezer ember, de voltak ismerősök is. És igazából ittam is valamennyit, de nem rúgtam be, és nagyon kellemes volt az egész, bár azért egyre kevésbé tudok jól beszélgetni nagyon ritkán látott emberekkel, vagy csak akkor már nagyon fáradt voltam.

alkoholproblémák

Már legalább négy napja le akarom inni magam, és érvek garmadája szól amellett, hogy ne ma este tegyem. Viszont nagyjából egyedül leszek egy koncerten, és az eseti sasszézáson kívül valamit csinálnom kell majd. Öröm az ürömben, hogy ezekre a zenékre életem egészen más szakaszában voltam boldogtalan, mint a legtöbb nagy kedvencre; üröm az örömben, hogy az életem egy lényegesen förtelmesebb szakasza volt. Bár legalább nem az fáj benne, hogy elmúlt.

illatos gyökerek

Egyik nap vettem hirtelen felindulásból egy hatalmas zellergumót és némi fehérrépát, és most már nem lehetett tovább halasztgatni, hogy feldaraboljam és befagyasszam (épp nem lett volna kedvem levest főzni), és olyan csodálatos illatuk van, teljesen döbbenetes. Annál már csak az a döbbenetesebb, mekkora különbség van a zöldségek minőségében boltok között, bár kicsit túlzásnak érzem fél órát oda, és fél órát vissza utazgatni a bevásárlásért, és nyilván nem is tenném, ha nem fogyna el időnként a mini gyömbéritalom is, amit csak ott lehet kapni. A gyömbérital a világ legjobb dolga, a sima is, a kurkumás is, és nem csak magában szeretem (vagy vízzel hígítva, netán ginnel), de kávéval pont tökéletesen savanykás és pikáns (ez nyilván emberiség elleni bűntett és nem méltó civilizált lényhez, de én szeretem). 

köhögés, sapkák, zoknik

Igazából a tavalyi könyvélményeimről akartam írni, de aztán elment tőle a kedvem, aztán beteg lettem, és most épp szörnyűséges dolgokat próbálok kilakoltatni a légutaimból. és dühös vagyok a világra. 

Még decemberben szereztünk kötőkeretet, nagyon vicces alkalmatosság, és nagyon gyorsan és egyszerűen lehet vele kötni, úgyhogy például anyukámnak meccsnézés közben kötöttem egy sapkát (néznünk kellett, ha már a  franciák döntősök voltak; de persze hiába drukkoltam nekik), meg aztán másnap egy másikat is, mondjuk elég alapdarabok, de akkor is. Sapkák. Rendesen, kötőtűvel azt hiszem, egy 20x20 centis edényfogó volt a maximum, ameddig eljutottam, és az is olyan csálé lett, hogy négyzetre nagy jóindulattal sem emlékeztetett. De itt az eszköz szépen szabályozza helyettem az egyes szemeket! És nem kell külön számolgatnom sem! És kötésnek néz ki! És gyors! És már azt is tudom, hogy lehet hosszában csíkos sapkát kötni vele! Meg zoknit! Az egyik zokniról fényképem is van valahol, csak természetesen nem ezen a laptopon, és most végtelenül lusta vagyok átpofozgatni egyik eszközről a másikra. Mostantól minden pénzemet fonalra, és minden szabadidőmet fölösleges kötögetésre költöm majd.