Ez egy régebb óta levegőben úszó poszt, de volt két elég meghatározó pillanat az elmúlt hónapokban, amikor megütött a zene. Csak azért nem mondanám, hogy öreg vagyok én már ehhez, mert igazából simán csak öreg vagyok, azaz öreg vagyok én már mindenhez.
Az első a New Model Army koncerten történt, ahol eleve megrázó élmény volt, hogy a legutóbbi koncert óta milyen hirtelen megöregedett a közönség - alighanem most volt az a pár év, amikor a meghatározhatatlan középkorúból nagyon sokan átbillentek a látványosan ötvenes kategóriába, olyan nehéz ezt megélni, a szívem megszakad (vagy az a koleszterintől van? Nem tudom, holnap megyek kardiológushoz, majd megkérdezem). Azt már megszoktam, hogy Justin Sullivan megöregedett, gondolom, ő amúgy nagy hangsúlyt fektet rá, hogy véletlenül se zavarja a dolog, de lehet, hogy csak a keserűség és a cinizmus beszél belőlem, és igazából Justin képes arra is, hogy néha ne akarja meghaladni, ha emberien kicsinyes. Nem is ez a lényeg. A lényeg az, hogy ott ugráltunk és örültünk és voltak régebbi számok, voltak újabbak, de hát annyi NMA koncerten voltam már, a standard repertoár alig fáj.
Aztán elkezdték játszani a Love Songs-t, és látszik, hogy én is öreg vagyok, mert az első döbbenet után nem kezdtem el sírni, és nem is verekedtem oda magam a bárpulthoz pár deci töményért, hanem ösztönösen felemeltem a telefonomat és elkezdtem videózni. Nem azért, mert feltételeztem volna, hogy bármi értelme van, hanem mert ha köztem és az élmény között van a Galaxy A52s, kevésbé érzem. Ha a kijelzőn át nézem, kevésbé vagyok ott.
Egyébként nagyon jó koncert volt, nagyon hosszú, rengeteg régi számot játszottak, kicsit ijesztő, hogy mindnek tudtam még a szövegét, és másik számuk úgysincs, ami ennyire orrba vághatott volna.
A második a céges sörözés volt, ahol a hideg, téli esőről érkezve betömörödtünk a helyre, és még a kabátomat sem vettem le, már hallottam, hogy a Temple of Love megy, és nem volt kinek mondanom, mert az egyetlen kolléganő, aki ismerhette, nem volt még ott. Nagyon ritkán éreztem magam ennyire egyedül, ennyire megmagyarázhatatlannak, mint ebben a pillanatban. Aztán csak felcsavartam a pillantásomat a plafon felé, még csak nem is sóhajtottam elkínzottan, csupán arra gondoltam, hogy minden tényleg olyan rég volt és tényleg olyan mélyre süllyedt, hogy már az idő fáj, és nem a veszteség. Már az a nehéz, hogy senkinek még csak körbe sem tudnám írni, mi ez, és nem az, hogy nehéz megtalálni a szavak között azt, amivel nem vágom meg magam.
