felkészülten, mint mindig

Kivételesen akartam valamiket értékelni itt a blogon, erre otthon hagytam a laptop töltőjét. Jellemző.

indian summer and I hate the heat

A Nagy Megoldásra (mit kezdjek a bloggal ha nem akarok csak hisztizni és nyafogni rajta), nem jöttem rá azóta sem, persze ez nem lep meg, mostanában nem az a fő erősségem, hogy megoldok dolgokat.

Süt a nap, 18 fok van odakinn, a radiátor idebenn forró, így hát - amire még panellakó életemben sosem volt példa - nyitott ablaknál és ujjatlan nyári ruhában ülök, mert épp energiaválság van. Minden radiátorom átfolyó, a hőmérsékletet nem tudom szabályozni, a ház facebook csoportja már vagy két hete tele van hasonló posztokkal, de valahol valaki csak nem akarja lejjebb tekerni a fűtést. Aztán majd ha decemberben csődbe megy a szolgáltatónk, úgy jártunk (szereztem egy kis villanyradiátort, de az legfeljebb kiegészítésnek használható).

Azokon a ritka napokon, amikor nem dolgozom, de süt a nap, élvezem a csodálatos indián nyarat. Kezd színesedni az erdő, de koradélután még jókat lehet heverészni a fűben, éjszakai műszakra kéne váltanom, hogy ebéd után a mezőn sziesztázhassak, és jól feltankoljak D-vitaminból.

Megfogadtam a saját tanácsomat, és a forintban takarékoskodás helyett berendeltem egy halom tartós élelmiszert: a száraztészta, de még a keksz is sokkal jobban tartja az értékét, mint a pénz (valójában még a fevágott és a tejföl is, ha legalább egy hétig eláll a hűtőben, mert már egy hét alatt is megy fel az áruk). Térfogatra aránytalanul sok lett a tortilla chips és bor, de az első covid lezárások tapasztalata alapján ezek idővel elfogynak. A zöldborsókonzerv nem, hiába tűnik bölcsebb beruházásnak: vagy nem vagyok bölcs ember, vagy csak nem szeretem a konzerv borsó állagát.

virágok, könyvek, sorozatok

Megérkezett az utolsó csodaszer, amit még kipróbálhatok a hibiszkuszok megmentésére, bár a három kicsiből a rózsaszín már így is elpusztult másfél hónapja, és a bordóból is nagyon haldoklik a két tő egyike (egy hete még jól volt, és most nincs itthon sör, hogy felerősítsem) (a sör nagyon durva, félholt növények keltek életre, és felkopaszodott ágak lombosodtak be újra csak attól, hogy néhányszor átmostam őket sörrel). Talán ha holnap végre lepermetezem őket neem oldattal, tényleg minden jó lesz, és megdöglenek a rohadék molytetvek. Télen még bírtam, hogy háromnaponta lemostam az összes hibiszkusz összes levelét sörrel (nem véletlen, hogy januárban egy hónap alatt végighallgattam mind az öt Percy Jackson könyvet), de az is csak visszaszorította a problémát, és most már nincs rá erőm. Remélem, a neem tényleg hat! A banánt is megtámadta valami más rohadékság, szóval az is kap majd a neem permetből. Jaj, nagyon drukkolok.

Vannak persze más dolgok is, már rengeteg francia hangoskönyvet meghallgattam, Elkezdtem bevezetni a német hangoskönyveket is, egyelőre vannak aggályaim, mert A Végtelen Történetet most nagyon utáltam (bár egész eddig nagyon szerettem), és A Gyűrűk Ura sem váltja be a hozzá fűzött reményeket, pedig nagyjából annyira értem, mint annak idején a francia változatot, amit imádtam. Lehet, hogy alapvetően a német nyelvvel lennének gondjaim? De miért? Az őseim jól meghatározható százaléka német, hát ha az összes idegen nyelv közül valamelyikhez kötődnöm kéne, pont ez az! De most először végtelenül idegesített, hogy Bastian mennyire gyerek (persze amikor egyidős voltam vele, ez érthető okokból nem zavart), és az Atráskó-Fuhur páros, miért vagytok ti ilyen hülyék ketten együtt, hát a félreértéseket nem így kell megoldani, kettőtők közül legalább az egyik tudhtná jobban, mert már nem kisbaba! (nyilván Fuhurra gondoltam, Atráskó hivatalosan is gyerek). Mondjuk azt még nem tudom, itt mi lesz a következő, ha kifogyok az emészthető Tolkienekből (egy Szilmarilokra még nem ruháznék be), mert oké, hogy le tudom követni, ki mit csinál Moriában, de azért a német még egyáltalán nem kezd úgy megnyílni előttem, mint a francia tette.

Tolkienről szólva, elkezdtem megnézni az amazon vonatkozó sorozatát, hát erős mentális gimnasztika ez énnekem, hogy ne tépjem ki a szemem minden második jelenetnél. De ha meg tudom magam győzni, hogy ez nem Tolkien, csak valami furcsa névegyezésekkel teli, általános fantasy, akkor egész nézhető, vannak benne szép képek (milyen érdekes, hogy ezt a kiflifejű elfet Elrondnak hívják, olyan ismerős ez a név). Megnéztem a Last Tycoon-t is, az sokkal jobb volt, csak miért olyan szép benne mindenki (tudom, Hollywoodban játszódik) (kár, hogy nem lett több évad). A Raised By Wolves-t pedig két évad után elkaszálták, mi lesz így velem, hát az teljesen váratlan mód minden igényemet kielégítette (minden igényem = nem tudjam előre, mi történik, de amikor megtörténik, mégis lássam, hogy jutottunk el oda). Plusz Travis Fimmel.

újratervezés

Aztán arra jutottam, hogy valamikor átgondolom majd, mire használom majd ezt a blogot itt, mert annak, hogy időnként ide zúdítotm a Teljes Hisztimet, sem értelme, sem haszna, és egészen biztos vagyok benne, hogy nem is szórakoztató. Arra viszont már nagyon nincs erőm, hogy informatívabb és érdekesebb dolgokat írjak, vicceseket meg pláne, eleve nem valami vicces mostanában az élet.

De majd kitalálom jól vagy rosszul vagy valahogy, és akkor az lesz...

nem lelkesít épp a holnap

Valamennyire meggyógyultam, azaz holnap megpróbálok már dolgozni két hét betegállomány után. Igazából még nem vagyok teljesen jól, de már nem vagyok teljesen rosszul sem, és szerintem ha még egy hetet kihagyok, tényleg összeszakad a föld az éggel mind az összes nyomorult projektemen - így a háromből kettőn talán még majd valamikor egyszer be tudom hozni magam, a harmadik közben kifutott az időből, és botrány lesz, mert nem csináltam meg, amit kellett volna, és csak részint azért nem, mert a covid miatt kifutottam az időből. Sajnos előtte sem nagyon tudtam hasítani benne, mert egyszerűen nem lehet három projekten dolgozni egyszerre, mármint biztos van, akinek megy, nekem nem, legalábbis úgy, hogy mind a hármon értelmezhető munkát végezzek, semmiképp sem. Utálom, ha valami ennyire nem megy, de ez van. Igazából még mindig pont annyira szarul vagyok, hogy nincs erőm a bűntudathoz, ha túl sok labdát dobálnak be elém, akkor nem fogom tudni elkapni őket.

Lehetnének kicsit könnyebbek a dolgok.

pozitív, de nem a jó értelemben

Így az első igazolt fertőzésem ötödik napján azt kell, hogy mondjam, szívás ez a covid, és nem szeretném tudni, milyen lenne, ha nem volna három oltásom (és tippjeim szerint két nem igazolt megbetegedésem is). Már épp elhatároztam, hogy ideje a negyedik oltásnak, amikor benyaltam ezt az aktuális variánst. Kizárásos alapon a zsúfolt vonaton, ahová meg úgy kerültem, hogy el kellett menni megszüntetni az utolsó hivatalos köteléket is köztem és a katás adózás között (még tag voltam a fordítós cégünkben, akkor is, ha már hat éve nem ebből élek), szóval ezt is simán a kibaszott Fidesz számlájára írom, ahogy azt is, hogy olyan mentális pöcegödörré változtatták az országot, ahol egy járvány kellős közepén én voltam az egyetlen ember maszkban a kibaszott vonaton. De, mint tudjuk, a maszk már az alap covid ellen is csak korlátozott ideig véd, itt meg azért együtt rohadtunk jócskán, és nem egy tátott szájjal, ordítva a világba köhögő seggfej volt a közelemben, hanem legalább öt. Szóval jó alaposan bekaptam most a covidot, első nap közel 39 fokos láz, és azóta is végtelen gyengeség és betegségérzet, bár a szaglásom csak a negyedik nap ment el. Egyetlen előnye, hogy nem zavar a kánikula, mert láztól és hőségtől teljesen függetlenül is vagy szakad rólam a víz, vagy fázom (vagy a kettő egyszerre, ami a legjobb), fel sem tűnik, ha 36 fok van, és nem 26.

Olyan kibaszott dühös vagyok, hogy arra nincsenek szavak. És még mindig nem érzem, hogy kifelé jönnék ebből a szarból.

közben már nyár van

Gondolkoztam rajta, hogy a születésnapomon majd írok, de aztán inkább minden mást csináltam, például aludtam. Kicsit gyorsabban omlik össze körülöttünk a világ, mint gondoltam, és nem arról van most szó, hogy nem voltak elég fenyegetőek a jóslatok, hanem az agyam csak bizonyos mértékű elbaszódást képes előre felfogni, és ezt most mintha túllépnénk. Jó, persze, mit panaszkodom, nem lőnek, van mit ennem, és alighanem a számláimat is tudom majd fizetni. De akkor is van mitől félni, és még csak azt sem tudom, mennyire.

Persze rengeteg jó dolog is van, voltam anyukámnál Párizsban, és odafelé is, hazafelé is minimális késéssel és kisebb idegeskedéssel megúsztam, nem veszett el a csomagom sem, és a mellettem kötögető lány nem szúrt véletlenül torkon a turbulenciában, bár továbbra sem értem, hogyan lehet, hogy szabad kötni repülés közben. Piknikeztünk és bortúráztunk barátokkal, éa írótáborban is voltam (összesen egy bekezdést írtam, de legalább sok mindenkivel beszélgettem, és láttunk szentjánosbogarat). Majd egyszer teszek fel egy csomó képet mindenféléről vegyesen csak úgy, de most mennem kell vissza szorongani, mert valahogy valamiért egyszerre három projekten kéne tesztelnem a munkahelyemen, és ez nyilvánvalóan nem megy.

aggasztanak a világ dolgai, ezért vásárolgatok

Kicsit utálom, hogy tök sokáig nem írok, és utána úgy érzem, hogy biztos rengeteg minden történt, és sosem fogom tudni behozni magam, de aztán rájövök, hogy:

• nem történt semmi, soha nem történik semmi úgysem
• rengeteg minden történt, de amúgy sem akarnék írni róla

Nagyjából egy hete valami elromlott az alvásomban, és napi 4-5 órákat alszom, ami nem elég az értelmes működéshez, és hát érzem is a dolgot. Holnaputántól egy hét szabadság, remélem, kicsit helyrebillen az agyam, mert nagyjából csak a felgyülemlett stressz boríthatta meg az alvásomat, a munkahelyi kavarodások és az olyan egzisztenciális halálfélelmek, mint az egyre magabiztosabban belengetett Huxit, ami elől még nem tudom, hogyan és hová és egyáltalán el tudok-e majd menekülni. A hazaszeretetem még megvan, szép a Balaton, de a nemzetszeretettel most tartok ott, hogy az utolsó csepp is felszáradóban. Nem akarok egy ilyen szétrohadt társadalomban élni, hiába szép a Balaton.

Egyébként van csomó jó dolog, napnyugták és teliholdak, voltunk Therapy? koncerten, voltak itt a svájci kollégák, mentünk pizzázni, fagyiztunk az első nyárias napon. Vettem csomó szépséges gót nyakpántokat és mindenféle fülbevalókat is, nem kizárt, hogy elkezdek újra fülbevalót hordani, a gót nyakpántokról még nem vagyok meggyőződve, csak szépségesek. 

könyvhörcsögködés

Ma reggel kicsit megzavart, hogy az Amazon Prime levont egy nagyjából húsz dolláros tételt, és hát nem erről volt szó, amikor előfizettem, aztán kiderült, hogy csak egy régebbi könyvelőrendelésem esett be, nem a havi sorozatnézésnek ugrott neg így az ára nagy hirtelen. De komolyan, nem tudom én már számon tartania a semmit sem, és most akkor van még egy regény, amit el kéne olvasnom? Miért teszek én ilyeneket magammal (semmi gond, most már hangoskönyvből is kezdem túlvásárolni magam)?

nincsenek gondolataim, de láttam sorozatokat és filmeket

Kicsit mindig az az érzésem, hogy ennyi semmitmondó nyavalygás után valami értelmeset kéne írnom, de ahhoz többnyire túl fáradt vagyok. Megnéztem az Our Flag Means Death-t, és nagyon cuki volt, akarom a következő évadot, MOST.

Láttam az utolsó pót-Harry Potter filmet is, és mintha a második és a harmadik rész között elveszítették volna a jegyzeteiket, máskülönben nem értem, hogy miután két részen át építették fel a titokzatos Crendence karakterét, az utolsó részben miért cserélték le egy természetellenesen CGI mozgású, harcsaszájú Disney-őzre. Úgy összességében a harmadik részből mintha kimaradt volna a történet, és ahhoz képest nagyon hosszú volt.

A Licorice Pizza sem nyűgözött le, úgy igazán sosem gerjedtem a hetvenes évek Amerikájára, és ennek megfelelően ez a nosztalgikus visszatekintés sem kötött le. Annak nyilván jó a film, olyan erős a hangulata, hogy szinte még a pállott izzadtságszagot is éreztem gőzölögni a hőfehér nejlonöltöny - ordító pink nejloning kombináció alól, de arra nem sikerült rájönnöm, hogy a nosztalgián túl volt-e benne bármi.

A Belfast viszont nagyon tetszett, a témájához (protestáns-katolikus szembenállás a hatvanas évek végén Belfastban) képest meglepően kedves film, szépen, szépen felépített és végigvitt konfliktusokkal. Végül is Kenneth Branagh bevallottan a saját életéből vette az egészet, és kellően jó rendező ahhoz, hogy pátosz nélkül tudjon megható lenni.

Bedaráltam az idei Snowpiercer és Bridgerton évadokat is. A Snowpiercer jobban tetszett a tavalyinál, kiszámíthatatlanabb volt, és néha érdekes konfliktusokat hozott be váratlan helyről, bár volt egy-két olyan töltelék rész is, amit utólag sem tudok hová tenni (a savfelhős résznél fölöslegesebb dolgot ritkán láttam életemben). A Bridgerton szép volt és látványos, és úgy volt baromi unalmas, hogy közben nem lehetett mégsem kikapcsolni. Mint a rágógumi, ami tíz másodperc után már nem esik jól, de még van egy kis íze, és lehet rajta dolgozni, és lenyelni nem jó, kiköpni fárasztó, mi ez a bazári marhaság, de most már essünk túl rajta, hogy ne maradjanak kérdések.

Ó, és volt még a Turning Red is, nem vagyok hajlandó leírni a magyar címét, annyira rettenetes. De csak a magyar cím rettenetes, a film maga nagyon aranyos, még vöröspandák nélkül is az lenne, de hát vannak benne vöröspandák, szóval így különösen az. Igazi kis lélekmelengető darab.

A Tizenegyes állomás sajnos elég nagy csalódás volt. Még csak rossznak sem mondanám, a harmadik rész után egyszerűen nem jutott eszembe tovább nézni, pedig a könyvet nagyon szerettem. Valahogy pont azt nem sikerült elkapnia, hogy a könyvben esendőek a szereplők, de szerethetőek - a sorozatban viszont mindenki nagyon idegesítő és agresszív. Nemsokára jön a Tündöklő lányok sorozat is, egy negyedik szolgáltatónál. Szerencsére már a könyvet sem szerettem, úgyhogy nem kell csak azért előfizetnem, hogy lássam, mit hoztak ki a könyvből, amit én fordítottam.

nem

Olyan érzés, mintha az agyam egy szétrúgott hangyaboly lenne, a gondolataim össze-vissza cikáznak, nem jutnak el odáig sem, hogy egy értelmes mondatot elvigyenek az elejéről a végére. El kell innen menni, gondolom sokadszorra, de most már tényleg, csak nem tudok németül, csak nem tudok franciául, csak nem tudok portugálul. Csak itt a családom fele, a barátaim kétharmada, a lakásom egésze, az összes növényem, amit én gyökereztettem, levélről levélre nézem, ahogy nőnek, és senki sem szeretné őket ennyire. A sokszor idegesítő, mégis kényelmes állásom.

Nagy sóhaj.

Majd lesz valami. Feltehetően nem itt, a Huxit árnyékában, de valahol. Valami. Csoda.

mindenki irritál

Most tartok ott, hogy rengeteg minden történt (egyik sem hatalmas és sorsfordító), de fárasztó írni, és nem látom sok értelmét sem, nem mintha amúgy olyan dolgokat csinálnék helyette, amiknek értelme van. Voltam Párizsban, voltam Bernben, már megint nincs rendes tavasz. Ki nem állhatom a laptoptáskákat és kezdenem kéne valamit magammal és az életemmel  (de hogy mennyire drasztikusan, azon most hétfőig gondolkozni sem akarok) (nem mintha nagy illúzióim lennének a választások kimenetéről).

erdő, könyvek

Szóval mostanában hétvégenként sétálok az erdőben, és van új telefonom meg régi fényképezőgépem, és ennek megfelelően tizenszázcsillió képem az Oroszlánszikláról és téli napsütésről. Vannak részek, amiket minden egyes alkalommal lefényképezek, nehogy elfelejtsem, hogy láttam (mintha amúgy nem naplóznám, melyik nap mit csinálok), pedig leginkább mindig ugyanolyan.

Kifogytam Percy Jacksonból, és bár tudom, hogy van több más Rick Riordan sorozat, az nem ugyanolyan, úgyhogy most nagy sci-fi klasszikust pótlok. Teljesen magamtól felismertem a Canterbury mesék formátumát, és olyan ideges lettem tőle, hogy azóta sem tudom megszeretni a könyvet. Sajnos én vagyok az az ember, aki indulatból és nagyon rühelli a Chaucer ezen gyöngyszemét, bármilyen páratlan is... uhh. Nagyon. Utálom. A hangoskönyvben nehéz, hogy erősen bezavar a saját szókincse és a nevek, és nyilvánvalóan rengeteg oda-vissza utalgatás és kikacsintás van benne, amit csak érzek, nem értek. A tapasztalat amúgy az, hogy a könyv közepére (most a negyedénél lehetek) már sokkal jobban fog menni minden, sok idő felvennem egy új narrátor hangját és egy új író szókincsét, mondatszerkesztését, gondolati ritmusát. Angolul már olyan rég nem éreztem ilyet, hogy szinte el is felejtettem - utoljára talán akkor, amikor hatezer oldalnyi Robert Jordan után elkezdtem Juliet McKennát fordítani, és rádöbbentem, mennyire máshogy kezeli az angolt. De most megint ott vagyok, hogy minden egyes írót szinte nulláról kell megtanulnom, és úgy, hogy csak hallom a szavakat, de nem látom őket leírva, még sokkal nehezebb.

jobb

Úgy egy hét kellett hozzá, hogy ne kelljen folyamatosan fájdalomcsillapíton élnem, és kettő, hogy ne csak hideg és pépes ételeket tudjak enni, most már csak indokolatlanul fáradt vagyok, bár jobban belegondolva, lehet, hogy még ez is indokolt. Olyan nagyon mélyen és olyan nagyon jókat azért nem aludtam.

Két kötet után feladtam a Cixin Liu sorozatot hangoskönyvben (és minden egyéb formátumban is), elkezdtem az Expanse-t, ott már az első könyv kétharmadánál tudtam, hogy kukázni fogom, mert egyfolytában meg akartam ütni a főhőst. Most épp Percy Jacksont hallgatok, ez való nekem: Percy cuki, a világ cuki, egy pillanatig sem érzem azt, hogy "értem én, hogy ez (tudományos) fantasztikum, de attól még hülyeség". Már a, hm, tizenkilencedik francia hangoskönyvem kezdem hallgatni, és nem mondom, hogy egyre többet értek, de egyre több szó van, aminek nagyon csodálkoznék az írásmódján.

Közben iszonyatos drámák vannak az online térben, szeretnék mindenkit megkérni, hogy akinek komoly, diagnosztizált pszichiátriai problémája van, rendszeresen járjon el a kezelőorvosához, hogy jó gyógyszert és jó dózisban szedhessen, és utána szedje is be. Borzalmas élőben látni, ahogy valaki szétveri az összes emberi kapcsolatát, és mindenkit megsebez, aki segíteni próbálna rajta. Még úgy is borzalmas, hogy én sosem voltam közeli viszonyban az illetővel (valószínűleg azért, mert valahol éreztem benne ezt a lehetőséget), így nekem nem kell még egy szoros kapcsolatot is elgyászolnom.

fáradtan vezetni blogot sem érdemes

Láttam ilyen harminc napos kihívást bloggereknek, és volt benne minden, olyan is, hogy öt kevéssé ismert tény veled kapcsolatban, és el is kezdtem gondolkozni rajta, de csak odáig jutottam, hogy kevéssé ismert tény, de szerdán kihúzták két fogamat, és utána volt némi tereprendezés is a helyükön, és még mindig nagyon fáj. De tényleg. És szomorú is vagyok, mert nem haladok semmivel sem, amivel haladni akartam, és egyfolytában álmos vagyok, de aztán rémálmaim vannak, és arra ébredek, hogy iszonyatosan fáj az ínyem, mert nyilván a rémálomtól összeszorítom a fogam, azaz teljes erőből belenyomom az ideiglenes koronát a sebbe.

Most össze kéne szednem négy további tényt, de nem nagyon jut semmi sem az eszembe. A jobb kisujjam ferde, mert eltörtem tizenkét éves koromban. Évekig rosszul szerepelt a TB kártyámon a nevem, mert annak idején az egyetemi ügyintéző kihagyott belőle egy betűt.

...az agyam ezen a ponton összerakta a brillkolbász kifejezést, szóval újabb ismeretlen tények felkutatása helyett inkább elmegyek aludni, mindenkinek jobb lesz.

létezem, tehát fáradt vagyok

Végül természetesen elmentem sétálni, valószínűleg senki és soha nem nézett ki még olyan hülyén, mint én, miközben megpróbáltam megoldani, hogy a széltől ne kapjak egy másodperc alatt arcüreggyulladást, de kilássak a szemüvegemen. Szerencsére kevés más embernek jutott eszébe ilyen időben sétálni, de az a csapat gimnazista, akik szembejöttek velem az Oroszlán-szikla előtt, nagyon lesajnálóan nézett rám. Jó, mondjuk a kamaszok mindig lesajnálóan néznek mindenkire, aki nem kamasz, de akkor is!

A cipőmet is megragasztottam, vettem hozzá cipőragasztót, nagyon büszke voltam magamra, hogy ilyen rendes felnőtt vagyok. Lehet tippelni, melyik feléről jött le száz méter után a visszaragasztott talp: arról, amelyiket sörözés előtt egy nyolcvan forintos pillanatragasztóval ragasztottunk vissza egy gyrosozó előtt az utcán, vagy arról, amelyiket a drága speciális ragasztóval, minden instrukció betartásával, másfél órán át tutujgattam, és három napon át szárítgattam? Nyilván utóbbiról. Szóval vettem pillanatragasztót, és azt is visszaragasztottam, és ezentúl, ha bárhová megyek abban a cipőben, lesz nálam két tubus pillanatragasztó, és ennyi. Mert amúgy teljesen jó bakancs, fogja a bokám, fogja a talajt, beleférek vastag zoknival, hülye lennék kidobni.

Mindeközben fúrnak, úgyhogy korai Pearl Jamet éneklek, hátha legalább egy egészen kicsi józan eszem marad a fejfájás alatt. Nagyon szét vagyok csúszva, már azt sem tudom, mitől, de nagyon. Lehet, hogy csak a szokásos, csak ezúttal nem volt elég a karácsonyi szabadság, hogy kipihenjem. nem tudom, de elég fárasztó egy aranyhal koncentrációs képességeivel léteznem.