Olyan érzés, mintha az agyam egy szétrúgott hangyaboly lenne, a gondolataim össze-vissza cikáznak, nem jutnak el odáig sem, hogy egy értelmes mondatot elvigyenek az elejéről a végére. El kell innen menni, gondolom sokadszorra, de most már tényleg, csak nem tudok németül, csak nem tudok franciául, csak nem tudok portugálul. Csak itt a családom fele, a barátaim kétharmada, a lakásom egésze, az összes növényem, amit én gyökereztettem, levélről levélre nézem, ahogy nőnek, és senki sem szeretné őket ennyire. A sokszor idegesítő, mégis kényelmes állásom.
Nagy sóhaj.
Majd lesz valami. Feltehetően nem itt, a Huxit árnyékában, de valahol. Valami. Csoda.
