fénytörés

A végtelenül csúnya, kopott és szürke cipősdobozra emlékeztető átmeneti iroda nagyon igyekszik ám, hogy legyen benne is valami szerethető és mágikusan realista. Talán a tárgyalók üvegfalának az illesztésénél, talán valamelyik ablaknál egyfolytában szivárványokat dob hol ide, hol oda. Szürkébb és szögletesebb és ormótlanabb nem is lehetne ez a nagy, üres tér, mégis ő a szivárványok háza, éles kis csíkokban, az északi fényre emlékeztető, elkent pászmákban ragyognak a színek a cipőnkön, a combunkon, a vállunkon, a szemünkben, és ettől sajnos semmivel sem elviselhetőbb az egész nyomorúság.

Mert nyomorúság ez, buborékfóliába csomagolt tartalék monitorokkal, meztelencsiga-barna térelválasztó papírfallal, a következő költözésig az asztalok alatt, között heverő kartondobozokkal. Meg a gondolataimmal, amik kezdenek egyre jobban zavarni, miért vannak benne a fejemben ezek a hülyeségek, szedje ki őket innen valaki és ássa el a kert végében, de már. A fülemmel, hogy kinek a hangját keresi, követi, miért, és milyen irgalmatlanul nehéz végigülni úgy nyolc órát, hogy ennyi mindenre figyelni kell... akkor is, ha kifejezetten nem akarok.

Közben újra meghallgatom a Le Seigneur des Anneaux-t, mindjárt megint leérnek Moriába. Másodszorra sokkal többet értek belőle. Ez továbbra sem jelenti, hogy fejlődnék, a héten többször is telefonált a hátam mögött franciául az egyik svájci kolléga, és nem mondanám, hogy tudtam követni, mit beszél - nyilván csak azért, mert kevés ősi tünde fegyverről, buckamanóról és hófödte hegycsúcsról volt szó. És rajzolok is a villamoson, többnyire elégedetlen vagyok az eredménnyel, de nem baj, addig fogom vázlattól újrakezdeni az összes nyomorult képet, amíg jó nem lesz.

Nem teszem túl magasra a lécet, erre mondom azt, hogy jó.

hatékony

A múlt hét a kibaszottul végtelen fáradtság jegyében telt el, hétfőn úgy indultam neki a koncertnek, hogy azt sem tudtam már, hol vagyok, egy ponton visszamentem az irodába, hogy kinyomtassam a jegyem, egy ponton a Robot pincerendszerének legtávolabbi pontján álltam, és a kimerültségtől módosult tudatállapotban röhögtem rajta, milyen végtelenül creepy ez a hely így, hogy hallótávolságon belül sincs rajtam kívül senki más. Aztán kifelé menet belebotlottam Mickbe, akinek nagyon fájt a torka, ezért mézes whiskyt ivott, és nem tűnt sokkal kipihentebbnek, mint amilyennek én éreztem magam. A koncert ettől még zseniális volt, tényleg, csak azért nem mondom, hogy minden napra Antimatter koncertet, mert néha aludni is kell.

Ezzel persze várnom kellett péntek estig, akkor aztán begyűrtem a párnába tíz órát, és egész ritkán ébredtem fel arra, hogy valamim fáj (kivételesen a kezem és a nyakam, nem pedig a gyomrom, a térdem, a derekam, a fülem vagy a bokám, mint máskor) vagy hogy már megint miket álmodok. Utána gyorsan elszórtam egy fél napot arra, hogy rosszul beforgatott rajzokat próbáljak helyrehozni ahelyett, hogy inkább jól beforgatnám őket, majd késve megérkeztem írni a wrimókkal, és írtam egy teljes jelenetet, ami úgy rossz, ahogy van. De nem baj, utána elmentem koncertekre, azt legalább nem ronthattam el, jó is volt az egész.

Aztán vasárnap éjjel kitört rajtam a vattaagyú takonykór, a Sólstafír kénytelen lesz óvó tekintetem nélkül koncertezni, én pedig a fele fizetésemet NeoCitranba fektethetem. Arról nem is szólva, hogy ma mennyire mérhetetlenül bambán néztem magam elé munka címén... hát, őszintén, tartok tőle, a kétszer tíz másodperc felvillanással nem ellensúlyoztam a fennmaradó nyolc óra agyhalált.

némi nosztalgiával

Hosszú hétvégén elmentem Bécsbe, mert nagyon rég nem voltam Bécsben, és mert Antimatter koncert, és miért is ne mennék el Bécsbe megnézni őket, ha épp hétvégére esik, és úgyis rég nem voltam már Bécsben? Megnéztem az időjárás előrejelzést, annak megfelelően összepakoltam, elindultam, természetesen vagy tíz fokkal hidegebb volt végig, és szakadt az eső. Persze a dolgok, amiket a koncerten kívül meg akartam nézni, erősen szabadtériek voltak, pénteken csavarogtam egy sort, átfagytam, visszamentem a szállásra, és ugyanazt csináltam, amit otthon csináltam volna (épp csak állatcsomók helyett valami mást rajzoltam). Szombaton kiolvastam egynyolcad regényt, mire már nem azt láttam az ablakon kinézve, hogy a szél vízszintesen viszi a kövér esőcseppeket, utána nekivágtam a városnak, átfagytam, beültem egy mekibe, ahol hideg volt, mászkáltam, átfagytam, beültem egy Starbucksba, ahol tömeg volt, mászkáltam, átfagytam, koncert.

A koncert zseniális volt, annyi felállással láttam már Micket, és mindig jó, és az új lemezt is nagyon szeretem. Tényleg, tényleg, tényleg. Jó, mondjuk a videó aránytalanul nyomasztó, de úgyis a zene a lényeg!

Aztán vasárnapra persze kisütött a nap, mert haza kellett már mennem, nyilván. De volt ülőhelyem a vonaton és utána Edemékkel vacsoráztam, szóval minden jó, ha vége jó, és ha nem alszom el gépelés közben.

dekoncentrált

A sok nyavalygás hátterében az áll, hogy (mint kiderült) (és már attól húsz évvel öregebbnek érzem magam, hogy ezt leírom), epeköveim vannak, többen is, szép nagyok. Ettől az idő egyre nagyobb részében úgy érzem magam, mint akinek valaki a gyomrában térdel, és néha rugózik egy sort a miheztartás végett. Máskor csak fáj, mert miért ne. Áprilisban műtik, a tendenciák alapján addigra már nagyon-nagyon utálni fogok mindent, és az eddiginél is kialvatlanabb leszek.

Elkezdtem rajzolni munkába jövet a villamoson, ha van ülőhely. Egyrészt utálom, hogy ennyire sokáig tart beérni az irodába, másrészt rajzolni a villamoson? Pont a fonódón, aminek híresen ráz az északi szakasza? Nem mondanám, hogy sikerágazat, de közben végighallgattam egy újabb francia hangoskönyvet, ráadásul a felét nem is olvastam előtte! Igaz, nem mindig tudom követni, például ahányszor részeg oroszok törik Szibériában remetéskedő hősünkre az ajtót, elvesztem kicsit a fonalat. De tavasszal kapott két kutyát, hogy ha felébrednek a medvék, ne egyék meg, szóval a legfontosabb eseményekkel tisztában vagyok.

and i would kill for a good night's sleep

Itt a tavasz, mindjárt kivirágoznak a törpetulipánok az asztalomon, fáradt vagyok minden téren. Mindenkire most jött rá, hogy menjünk el sörözni, amikor nem ihatok, ilyenkor azért feltör bennem valami elemi elkeseredettség.